Prófétikusan érezte, hogy még holtában sem lesz könnyű hazatérni. Mert akit már életében lángoszlopnak tekintettek szűkebb pátriájában, attól holtában még jobban rettegnek a magyarság üldözői, megtiprói, megalázói. Miért is? Mert a test röghöz kötött, tudják, hol kell keresni, esetleg életétől megfosztani. De a lélek szabad, mint a madár, oda repül, ahová vágyik. Nem tudnak ártani neki a mégoly rafinált mágiákkal, ördögűző rituálékkal sem.

A kereszténység egyik legnagyobb ünnepén mégis megtörtént, hogy a csíksomlyói zarándokvonat Nyirő József hamvai nélkül indult a Szép Szűz Máriához (Babba Mária), a ferences templom kegyszobrához és onnan a Somlyóhegy nyergébe. A magyar testvérekkel való találkozóra. A temetés kitűzött napján is reménykedtek még tisztelői és az egész székelység, hogy annyi évtized után (1953-ban hunyt el Madridban) mégis hazatérhet és az övéi körében nyugodhat. Sajnos nem így történt. Az ökumenikus áhítat úgy zajlott le, mintha a teste is ott lett volna az írónak, nemcsak a lelke.

Szülőfaluja Székelyzsombor, Kide, ahol katolikus papként működött, Székelyudvarhelyen lakott. A falvak képviseletében katolikus, református, evangélikus, unitárius istenszolgái elbúcsúztatták apostolukat. És a székely gyermekek énekkel, zenével, értelmes csillogó szemekkel. Ilyen lehetett a kis Nyirő József is valaha, tele életörömmel, tehetséggel, nyiladozó identitástudattal. Aztán a kidei plébánián megfordult vele a világ; megérintette az egyik legszebb, legtisztább, Istenhez igencsak közel álló érzés, hiszen Ő alkotta így az embert – a szerelem.

1919-ben kilépett az egyházi rendből, megnősült és molnárként kereste kenyerét a kidei malomban, majd hamarosan a kolozsvári Keleti Újság belső munkatársa lett. Ekkortájt tűnt föl a „Jézusfaragó ember” című novelláskötetével, amellyel azonnal sikert aratott. Nyelvezete hajszálra azonos volt az egyszerű, természetes, furfangos ésszel, istenadta jókedvvel megáldott székely emberekével. Értették mondanivalóját, magukra ismertek. Ízes nyelvük bevonult a magyar irodalomba, hiába próbálták kiszorítani onnan dühödt nyelvgyilkosok is. Aztán a többi – számára oly értékes és kedves nyelven íródott – kötete egyre nagyobb helyet foglalt el a könyvespolcokon. Mert akkor mindenki Nyirőt olvasott. Megjelent az Isten igájában, A sibói bölény, a Székelyek, az Én népem, majd a legnagyobb sikert aratott Uz Bence. Aztán a Havasok könyve, a Madéfalvi veszedelem és a többi.

Kálváriája akkor kezdődött igazán, amikor 1940-ben meghívott tagja lett a magyar Országgyűlésnek. Képviselői hivatását – saját soraival élve – olyan komolyan vette, hogy a végsőkig kitartott mellette, védve székely népét. Az Országgyűléssel 1945-ben Németországba távozott. Néhány évig Waldkirchenben élt és több emigráns kulturális kezdeményezésben részt vett Münchenben. Madridba 1950-ben telepedett át, ahol a madridi magyar rádió munkatársa lett. Alapító elnöke volt a Clevelandi Kossuth Lajos Könyvkiadó Vállalatnak. Minden régi munkáját újra kiadták, a menekülni kényszerült magyarok ezek alapján ismerték meg Csaba királyfi népét, hagyományait, nyelvét, zenéjét. És a magyar sorsot.

Az emigrációban csak két munkája jelent meg, a Zöld csillag és az Íme az emberek; mindkettő a szomorú emigrációs sorsról szól. Élete végén súlyos betegen egy madridi kórházba került. Hónapokig feküdt, miközben nagy erőfeszítések árán megidézte a hazai tájat, az égbe nyúló havasokat, a vadvirágos réteket, a padmalyos sírokat.

Az ökumenikus áhítaton a székelyudvarhelyi papkertben szépen fejezte ki hatását az emberekre F. Kedei Mózes unitárius lelkész: „a székelyek szimbólumává nőtt. A szimbólumtól mindig félnek, mert az identitást jelenti.” Ez pedig a legnagyobb ellenség, gátja minden nemzetet megsemmisíteni igyekvő, erkölcsöt nem ismerő, hitét vesztett, szeretetlen, emberi mivoltukból kivetkezett emberi méltóságot meggyalázó, halottüldöző kommandóknak.

A gyászoló tömegben föltűnt egy hajlott hátú, barázdált arcú, idős székely a fiára támaszkodva. Mintha Üdő Márton állna ott a Nyirő-elbeszélések, regények havasi bölcs örege. Amott pedig Uz Bence huncut mosollyal virágot tesz az író képe alá, közben oldalra sandít, hogy nem járnak-e arra a csendőrök, a fináncok, törvényszegő góbék után kutatva.

Nyirő életműve nemcsak az egyszerű népre hatott, de hírneves, kortárs írók, késői tanítványok, képírók, néprajzkutatók is megtermékenyültek a magyar nyelv színes, gazdag szókincsétől, nemzetépítő, valós novelláitól, regényeitől. Igaz, köztük is több volt a háború után indexre tett író, mert tőlük is éppúgy féltek az országrablók, mint Nyirőtől. Szabó Zoltán, Szabó Dezső, Wass Albert, Németh László, Tamási Áron és mások megértették és nagyra tartották Nyirőt.

A magyar filmrendezők közül egy életre megérintette a székely apostol hűsége, a székely lélek hiteles közvetítője Szőts Istvánt, akit a sors éppúgy partra vetett, mint az írót. A száz éve születet játék- és dokumentumfilm-rendező kimagasló tehetségű alakja Nyirő József írásai alapján forgatta az „Emberek a havason” című, filmtechnikában jócskán előremutató filmjét. Nincs olyan karácsony napjainkban sem, hogy ne vetítenék Szőts remekművét.

A szemet gyönyörködtető havas hegycsúcsok fehérsége olyan ártatlan és tiszta, mint a fiatal favágó hite és bizodalma a csíksomlyói Szűz Máriában. Szőtsnek ezután csak Bécsig kellett menekülnie, és ő megérte a rendszer változását, így hazatelepedhetett. Hogy mennyire sokat jelentett a magyarságnak Nyirő munkássága, jelzi az, hogy szinte nem volt olyan nemzeti érzelmű polgári család, akinek könyvespolcán ne sorakoztak volna könyvei. A tehetősebbeknek szép fehér halinakötésben, magyaros motívumokkal.

A legtöbb gyereknek, úgy tízéves kora után kezébe adták az „Uz Bence” című kötetet. Aki így kezdte az olvasást, abból bízvást népét szerető, kulturált, irodalomszerető felnőtt lett.

A magyar irodalomtörténészek közül sokan méltatták munkásságát, ugyanakkor Trianon és a második világháború után gyökértelenné váló, nemzettudat nélküli, hazaszeretetet nem ismerő politikusok és irodalmárok elűzték a Magyar Parnasszusról. Szerencsére felnőtt egy olyan nemzedék is, akik közül néhányan az őt megillető helyre tették munkásságát. Medvigy Endre és Takaró Mihály olyan kimerítően és élvezetesen ismertette a hazatérni szándékozó író életét az újratemetés napján, hogy aki sohasem járt a Székelyföldön, az is maga előtt látta a zúgó rengeteget, a messze szaladó hideg patakokat, a málnásban elégedetten dörmögő Kántor urat, Uz Bence szelíd medvéjét, Üdő Márton kortalan öregembert, az esztenákon tartott juhok ijedt bégetését, ha netán farkas kerülgette az állatokat. A keskeny erdei úton hirtelen Uz Bence kései kisöccse, Ábel lép elénk. A Tamási Áron által életre hívott furfangos székely fiúcska éppoly okos, ügyes és szegény, mint Bence volt.

Az író hamvainak hazatérését gátoló, emlékét meggyalázó, politikai szerepét eltorzító, félremagyarázó gáncsoskodók szerencsésnek mondhatják magukat, ha nem találkoznak össze Uz Bencével és Kántor úrral, a medvével, mert móresre tanítanák őket, mint Bence a román inspektort.

Hankó Ildikó