– A Perzsa-öbölben 1990 óta harmadik alkalommal áll fel az amerikai haderő Irak, a korábbi stratégiai szövetséges ellen. Hová vezethető vissza az amerikai-iraki szembenállás?

– Az 1990-es Öböl-háború előtt lényegében nem volt konfliktus a két ország között. Pedig ugyanaz a diktátor, Szaddám Huszein vezette Irakot, ennek ellenére az Irán ellen vívott háborúban Amerika jelentős támogatást nyújtott Bagdadnak, sőt az iraki atomprogram kidolgozásában az amerikai tőke mellett német és olasz cégek is részt vettek. Annak ellenére, hogy Huszein már akkor használt vegyi fegyvereket, méghozzá nem is titokban: a világsajtó be is mutatta, hogyan gyilkolta le az iraki vezetés a saját kurd lakosságát, az iráni külügyminiszter pedig a világ segítségét is kérte. Ez azonban süket fülekre talált, az Egyesült Államok tovább támogatta az iraki vezetést. Akkor ugyanis a fundamentalista Irán volt a fő ellenség.

– Milyen érdeke fűződött akkor Szaddám Huszeinnek Kuvait 1991-es lerohanásához?

– Szerintem Bagdad nem arra számított, ami végül történt, itt Szaddám Huszein egészen egyszerűen elszámította magát. Egyes hírek szerint egyébként a támadás előtti napokban egyeztetett terveiről az akkori amerikai nagykövettel, mindenesetre Huszein valószínűleg úgy gondolta, Kuvait megszállását végül lenyeli majd Amerika.

– Miért éppen Kuvait?

– Irakról azt szokás mondani, hogy az öbölben van, de ha megnézzük a térképet, látható, hogy egészen kicsi a tengerpartja, hiszen ott a kuvaiti határ. Márpedig ha olajat akar exportálni, ahhoz kikötő kell, olyan, amin ki tud menni a tengerre. Ma csak egyetlen vízi úton érhető el Bászra, de azon a tankerek általában nem tudnak felmenni. És bár építettek egy Umm Qasr nevű kikötőt a tengerparton, ott van a szájában a Búbiyán-sziget, ami Kuvaithoz tartozik. A legfőbb probléma tehát, hogy Irak mások ellenőrzése nélkül nem tudja kivinni az olaját az öbölbe. Az iráni háború is tulajdonképpen ugyanezen vízi útról szólt, nyolc éven át tartott, és végül semmi sem változott meg. Ilyen szemszögből nézve várható volt, hogy Irak megpróbálkozik a másik irányba is. Nem véletlen, hogy éppen Iránt és Kuvaitot támadta meg, és véletlenül sem Szaúd-Arábiát vagy Jordániát. Konkrétan az Öböl-háborút megelőző napokban is komoly viták voltak az OPEC-ben az olajkvótákról Irak és Kuvait között. Ráadásképpen az iraki-kuvaiti határ alatt közvetlenül hatalmas olajmező van, az olajnak pedig az a tulajdonsága, hogy nem vesz tudomást arról, hogy felette határt húztak.

– Ha e logikát követjük, mi lehetett az oka, hogy elsőként a nagy és hatalmas Iránt támadta meg Irak, miért nem eleve Kuvaittal kezdték?

– Kuvait függetlenségét évtizedeken át a brit haderő szavatolta, ami nyomot hagyott a miniállamon és a térségbeli helyzetén is. Az első világháború után, amikor teljesen mesterségesen létrehozták a mai Irakot, a britek a kuvaiti területet kiszakították e földrajzi egységből és egy brit fennhatóságú miniállamot hoztak létre. Valószínűleg már akkor tudták, hogy a terület rendkívül gazdag olajban. Amikor azonban 61-ben kivonultak, Irak abban a pillanatban bejelentette igényét a területre. Bagdad szerint ugyanis Kuvait Irak tizenkilencedik megyéje lenne, lévén az Oszmán-Török Birodalom idején Kuvait területének egy nagy része valóban a Bászra központú közigazgatási terület része volt. A nemzetközi szokásoknak megfelelően azonban nem szeretnek határt módosítani, még ha mindenki tudja, hogy rosszak a határok, akkor is általában ragaszkodnak hozzájuk. Erről szólt a jugoszláv háború, és később a koszovói is. Ezért van például máig is Észak-Irakban teljes kurd autonómia, saját parlamenti választásokkal, önálló nyugdíjrendszerrel, kiválni azonban semmiképpen nem engedik őket.

– Irakban 1990 és 1998 között folyamatosan jelen voltak az ENSZ fegyverzetellenőrei, 8 év alatt valószínűleg elvégezhették a rájuk szabott munkát. Ugyanakkor a kereskedelmi embargót nem oldja fel a Biztonsági Tanács. Van így értelme és valós célja az ellenőrzésnek?

– Ezen sokat vitatkoztak még az ENSZ-ben is. Én úgy vélem, az ellenőrzési rendszer abból a szempontból nem működik rosszul, hogy bár csak azt tudják megtalálni, amit megmutatnak nekik, vagy amiről más módon hírt szereznek, de amíg ott vannak az ellenőrök és zajlik a leszerelés, addig biztosan nem gyártanak tömegpusztító fegyvert.

– Amikor 1998-ban hirtelen megszakadt az ellenőrzés, az Egyesült Államok és Irak akkor is egymást hibáztatta: Washington szerint Irak akadályozta a munkát, míg Bagdad azt mondta, Washington mindenképpen indokot akart egy újabb háborúra.

– Közvetlenül az Öböl-háború után az irakiak komoly együttműködést tanúsítottak, ennek köszönhetően a nemzetközi közösség néhány évvel később ki tudta jelenteni, hogy az iraki nukleáris programot felszámolták, és haladtak a biológiai fegyverek leszerelésével is. De az intenzív figyelem nem tartható fenn hosszú ideig, így idővel Irak elkezdett játszani, órákat váratta az ellenőröket egy-egy objektum és az elnöki palota előtt. Mindenesetre az ellenőrök munkája egyre nehezebb lett, aminek alapvetően két oka volt: elsősorban az arab és muszlim világban a sajtó rendszeresen beszámolt az iraki nép napi szenvedéseiről, az embargó következményeiről, aminek következtében az Öböl-háborúban az Irak ellen felállt koalícióból az arab országok szép lassan kihátráltak, hiszen a belső problémáik mellett további feszültséget okozott a lakosság körében, hogy egy arab ország elleni akciót támogatnak a kormányaik. 1996-tól pedig, mint mondtam, az ENSZ BT állandó tagjai között is egyre több volt a vita, Franciaország, Oroszország és Kína az embargó feloldását szerették volna, de Szaddám Huszein mindig tett valamit, ami miatt Amerika meggyőzte az ingadozókat a fenntartás szükségességéről. 1998-ra így végül lehetetlenné váltak az ellenőrzések, aminek egyaránt voltak külső és belső okai.

– Végül az Egyesült Államok akkor ENSZ-felhatalmazás nélkül kezdte bombázni Irakot.

– A gyors háborúnak több párhuzamos oka is volt. Clinton elnök december 13-án Tel-Avivban jelentette be, hogy ha Irak nem működik együtt, tartós bombázásra számíthat. Éppen ugyanazon a napon, amikor a Monica Lewinski-perben megindították vele szemben az eljárást. Innentől nagyon precízen kiszámított folyamat vette kezdetét, mert egyrészt Clinton tartós bombázást ígért, másrészt abban az évben december 19-én kezdődött a Ramadán, amikorra be kellett fejezni a harcot. Az is érdekes, amit mindmáig nem tudunk pontosan, hogy az ellenőrök hogyan hagyták el Irakot. Sohasem cáfolt hírek szerint ugyanis az amerikaiak közvetlenül az ellenőrök vezetőinek szóltak Irakban, hogy sürgősen távozzanak, és Kofi Annan ENSZ-főtitkárt csupán később értesítették. Úgy vélem egyébként, ha háború lesz, most is így lesz.

– Ha? Lát még esélyt az elkerülésére?

– Ezt nehéz megmondani, mert lehet, hogy a háború nem olyan lesz, mint amire számítunk. Bizonyos szempontból ugyanis a háború már jó két hete elkezdődött, csupán a látványos szakasza várat magára.

– Mire gondol?

– A légteret ellenőrző gépek elkezdtek lőni.

– Ez az elmúlt években sem volt ritka.

– De nem folyamatosan! Előfordult, hogy az irakiak rálőttek egy-egy amerikai vagy brit robotrepülőre a repülési tilalmi övezetek határán, amire aztán visszalőttek. Most azonban rendszeressé vált, immár napi több alkalommal. Másrészt a repülési tilalmi zónák a 33 szélességi foktól délre és a 36-tól északra fekszenek, nemrég azonban a BBC azt jelentette, hogy az amerikai gépek a 33 szélességi körtől északra is kilőttek iraki támadóállásokat. Ehhez pedig már a hatályos ENSZ-felhatalmazás alapján nem volt joguk, ez már háborús cselekmény. Lehet tehát, hogy látványos törés nélkül, szép lassan áttolódik az egész egy átfogó légi és szárazföldi támadásba, anélkül, hogy ezt bárki is hivatalosan bejelentené.

– Afganisztán ellen két éve széles nemzetközi koalíció élén indított háborút Washington, háta mögött a legtöbb iszlám országgal. Most miben más a helyzet?

– Pontosítanék. Az Iszlám Konferencia Szervezete azt a háborút is ellenezte, és a 24 tagú Arab Liga is nyilatkozatban tiltakozott. Afganisztán esetében azonban egy nyíltan fundamentalista rezsimről volt szó, mely egy terrorista csoporttal is összefonódott, így végül senki sem tiltakozott, azt azonban mindkét szervezet kijelentette, hogy más arab ország elleni háborút nem tudnak elfogadni. Ez kimondatlanul ugyan, de már akkor is Irakra vonatkozott.

– Gyakran emlegetik a legendás arab egységet, fundamentalista politikusok rendre iszlám összefogást sürgetnek. Valóban létezik egységes arab gondolkodás?

– Az iszlám világ földrajzilag is óriási terület, hiszen Marokkótól Kínáig és a Balkántól Közép-Afrikáig találhatók muszlim népcsoportok. Az Iszlám Konferencia Szervezete 57 országot számlál, minden szempontból hatalmas közösség tehát. Az is egyértelmű, hogy a szimpátiájuk ez esetben Iraké, az azonban másik kérdés, hogy hogyan politizálnak. Pakisztán például az az ország, amelynek alapvető érdeke, hogy támogassa az amerikai politikát, mégis, ha minden úgy marad, ahogy ma megy, Pakisztán lesz az a muszlim ország, amely az ENSZ Biztonsági Tanácsában tartózkodni fog, hiszen Musharraf elnöknek ellenkező esetben meginoghatna a hatalma. Az arab álláspont lényegében egységes Irakkal kapcsolatban, nagyon kevés a kivétel. Kuvaitnak például kétoldalú védelmi szerződése van az Egyesült Államokkal, ők érthető, hogy szemben állnak Irakkal. De amikor például Amerika arról beszélt, hogy Irak a szomszédait fenyegeti, a katari emír közölte, hogy ők egyáltalán nem érzik fenyegetve magukat. Nem tartanak tehát a térségben egy katonailag és politikailag is meggyengített Iraktól. Az arab és iszlám országok elsősorban az izraeli-palesztin konfliktust rendeznék, a legkevésbé sincs szükségük egy újabb térségbeli konfliktusra.

– Bush elnök valószínűleg ezt erősítendő nemrég az Irak elleni háborút összefüggésbe hozta az önálló palesztin állam kérdésével.

– Az Egyesült Államok olyan mértékben elkötelezte magát a jelenlegi izraeli politika mellett, hogy az az arab világban igen erős ellenszenvet szül. Bush elnök egyébként immár mindent összeköt Irakkal, mert ő is rájött, hogy nem lehet összefüggést találni Bagdad és a terrorizmus között. Mert tény, hogy Szaddám Huszein rendszere brutális és kegyetlen, de máshol is vannak kegyetlen diktatúrák, azokat mégsem támadja meg Amerika. Mint ahogy tömegpusztító fegyvereket is számtalan ország gyárt és birtokol?

– Észak-Korea például nyíltan fenyegetőzik is velük. Lát arra esélyt, hogy az arab országok megnyugtatására Washington valódi lépéseket tegyen a palesztin kérdés megoldására?

– Eddig a Bush-kormányzat erre nem mutatott hajlandóságot, és annak ellenére támogatja a jelenlegi izraeli vezetést, hogy Ariel Saront izraeli bíróság marasztalta el a palesztin menekülttáborokban végrehajtott mészárlásokban való közvetett felelősségéért. Bush mégis a béke emberének nevezi őt, amit az arab világ nem tud lenyelni. Irakra ebből a szempontból szövetségesként tekintenek, amit azzal is demonstráltak, hogy tavaly a bejrúti csúcson az iraki delegáció teljes joggal részt vehetett, sőt az iraki-kuvaiti békülés is megkezdődött.

– Legutóbb aztán verekedésbe torkollott az iraki és a kuvaiti küldöttség vitája.

– Persze, most más a helyzet, de akkor az Arab Liga egységesen próbált megoldást keresni a palesztin kérdésre, amire addig nem volt példa. Történelmi pillanat volt, hogy az összes arab ország közölte, ha Izrael visszavonul a megszállt területekről, mindnyájan elismerik, mint államot.

– Akkor sem lett komolyabb visszhangja.

– Ahogy Amerika elfordult ettől a béketervtől, úgy fordult el a terrorizmus elleni háborútól is, mint ahogy Irak megtámadása is ellentétes azzal. Ez persze nem meglepő, hiszen Bush elnök hivatalba lépésekor azt tűzte ki az amerikai külpolitika céljául, hogy Irakban márpedig rendet csinálnak, a terrorizmus elleni háború csupán egy kis kitérő volt ebben.

– Más öbölbeli államokat nem veszélyeztet a mostani konfliktus?

– Úgy, hogy a fegyveres harc átterjedne, nem. Többmilliós menekülthullám azonban igen, Iránban például hárommillió menekültre számítanak. A háború első szakasza után várható, hogy a 26 milliós iraki lakosságnak legalább fele élelem és víz nélkül marad – akár több napra is. Nem hiszem ugyanis, hogy például a vízvezetékeket ne lőnék szét az amerikaiak, bár most ezt ígérik. Azonban az Öböl-háborúban is szétlőtték, ami katonai szempontból logikus lépés, hiszen a stratégiai utánpótlási vonalakat el kell vágni. Ez azonban csak a kezdet, a légicsapások és a sivatagi hadműveletek csak az első szakaszt jelentik majd. Ahhoz, hogy valóban rendszert tudjanak váltani Irakban, el kell foglalni a városokat is, Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter pedig maga is elismerte, fogalmunk sincsen, hogyan fogadják majd őket az irakiak. 12 évvel ezelőtt például az iraki egységek tömegesen adták meg magukat, nem tudni azonban, hogy most is ez várható-e.

– Akik 12 évvel ezelőtt Szaddám Huszein megbuktatásában reménykedtek, azoknak örök csalódás, hogy akkor az amerikai haderő politikai okokból végül megállt Bagdad előtt?

– Nem tudni. Úgy vélem azonban, hogy most másként tekintenek majd az amerikai „felszabadítókra”, akikről úgy tudják, hogy 12 éve az ő nyomásukra fenntartott embargó alatt nyögnek.

– A Szaddám Huszein utáni politikai berendezkedés újabb konfliktustényező.

– Az amerikai elképzelés szerint föderációt hoznának létre, ez azonban magában hordozza a széthullás veszélyét. Szaddám Huszein is csak vaskézzel tudta egyben tartani az országot. A kurdok például akármit mondanak most, elképzelhető hogy az első adandó alkalommal megpróbálnak saját államot létrehozni. De azt se higgyük, hogy Ahmed holnap úgy ébred fel, hogy demokrata lett. Egyszerűen nincs meg az európai értelemben vett politikai hagyománya a demokráciának és népképviseletnek. Sokak szerint évek kellenek ahhoz, hogy legalább alapfokon elindulhasson a demokratizálódás. Harmadrészt pedig a demokrácia azt is jelenti, hogy részarányos képviseletű kormányzás jöjjön létre. Márpedig elég nehéz elképzelni, hogy egy 60-65 százalékban síita többségű kormánnyal az Egyesült Államok együtt tudjon működni, amikor a 70-es évek óta Amerika szemében a síita a legveszélyesebb ellenfél.

– A jelentős etnikai megosztottság következtében megismétlődhet az afganisztáni helyzet, ahol Hamid Karzai, az amerikai- afgán kormányzó lényegében csak papíron tudja gyakorolni a hatalmát az etnikai és törzsi háborúk közepette?

– Sokkal rosszabb lesz. Irakban ugyanis nem tudnak olyan embert találni, akit legalább ideig-óráig mindenki elfogadna.

– Felmerült az is, hogy amerikai katonai kormányzás alá vonnák Irakot, Tommy Franks tábornokkal az élen. Miért nem tették ezt Afganisztánban?

– Ott nem volt fontos, hogy hosszabb időn át megszállva tartsák az országot. Irakban legalább két évig tartó katonai megszállásra készülnek, ami azonban nem csak Irakban jelent majd problémát. A térség országait roppant módon zavarni fogja, ha Szaúd-Arábia után Irakban is tartósan berendezkednek az amerikai csapatok. Ezt nehezen tűri majd Szíria, Irán pedig még kevésbé, hiszen az Öböl-háború óta Kuvaitban és az öbölben, két éve Afganisztánban vannak ott az amerikaiak, Irakkal tehát lényegében bezárulna a kör Irán körül.

– Mondják, ez a háború az olajról szól. Nem képzelhető el, hogy Irakot csak hídfőállásnak szánják, és hogy néhány év múlva, a térségbeli amerikai erők megerősítését követően egy másik környező, olajban gazdag ország válik majd ellenséggé?

– Irak 12 éve embargó alatt áll, Szaddám Huszein valóban kíméletlen diktátor, korábban valóban vetett be tömegpusztító fegyvereket, háborúzott Irán és Kuvait ellen. Sok van tehát a rovásán, és így is látható, hogy milyen nagy ellenállás kíséri a háború tervét. Egy másik, olyan ország ellen tehát, amely semmi okot nem adott rá, kizártnak tartok egy újabb háborút.

– Kérdés, mit tekintünk oknak vagy indoknak? A szeptember 11-i merénylők háromnegyede szaúd-arábiai származású volt, Irán egyes jelentések szerint atomfegyverprogramon dolgozik.

– Amerika nem tudná, de véleményem szerint nem is akarná fokozni a konfliktust.

– Oroszország a 2001-es afganisztáni háború idején visszatért a nemzetközi politikába, mégpedig Amerika oldalán. Irak esetében mégis vétóval fenyegetőzik Moszkva. Mik az orosz érdekek?

– Közép-Ázsia mára nyilvánvalóan orosz érdekszféra lett, ezt mind a törökök, mind az iráninak belátták. Az afganisztáni amerikai jelenlét ebbe nem zavar bele olyan mértékben, hogy emiatt Oroszországnak érdeke lett volna konfrontálódni Amerikával, még jól is jött, hogy az Oroszországot is nyugtalanító terrorizmus egyik központját felszámolták. Azzal azonban, hogy Oroszország Irak kérdésében ilyen erősen kiáll Amerika ellenében, sokak szemében vált szimpatikussá a közel-keleten, ami hosszú távon előnyöket jelent majd nekik.

– Európa is megosztott a kérdésben. Míg az unió vezető hatalmai nem támogatják a háborút, az újonnan csatlakozni vágyók Amerika mellé álltak.

– Ez egy különös és szerintem elhibázott lépés volt. Európának ebben a kérdésben egyetlen álláspontja lehet, amit a többség képvisel is, azaz minden eszközzel elkerülni a háborút. A franciáknak például komoly gazdasági érdekeltségeik vannak Irakban, a németek valószínűleg történelmi okokból is inkább harcosan békepártiak, de a legfontosabb, hogy Európa nem érzi fenyegetve magát Iraktól. Ellenben többmilliós muszlim kisebbség él több országban, és senki sem akar belső konfliktusokat. Európa számára sokkal fontosabb lenne a palesztin-izraeli kérdés mielőbbi lezárása, hiszen Izrael itt van a szomszédban, jelentős turistaforgalom irányulna oda, ami ebben a helyzetben lehetetlen. Másrészt Európának nagyon is közeli, élő emlékei vannak a háborúról, míg Amerika évszázadok óta nem ismeri a háborút. Az amerikai vezetés jelenlegi tagjai annak idején mindnyájan harcos támogatói voltak a vietnami háborúnak, és mindannyian felmentést kaptak a katonai szolgálat alól. Ezek az emberek soha sem tapasztalták meg, mit jelent az a háború.

– A józan ész azt diktálná, hogy az izraeli konfliktusban, ahol mindkét oldalon nagyok az áldozatok, mindenki a békés megoldásra törekedjen. Ennek ellenére Izraelben a háborúpárti Saron elsöprő többséggel nyerte a legutóbbi választásokat. Ön szerint mikor jön el az a pont, amikor valamelyik oldal megálljt parancsol?

– Izrael azt gondolja, a megoldást az jelenti, ha Arafatot kiszorítja hatalomból. Ezt én nem hiszem. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy szerintem a békének az adna esélyt, ha mindkét oldalon vezetőváltás következne be. Nemcsak Arafatnak kell eltűnnie, hanem Saronnak is. Embertelen, ami a palesztinokkal történik nap mint nap, és még nehezebben magyarázható, hogy a megtorlás akkor is folytatódik, amikor heteken át nincs öngyilkos merénylet. Azt azonban évtizedek óta látjuk, hogy a demográfiai trendek az izraeli zsidóság ellen dolgoznak. Nincs többé alia, nem lehet behozni zsidókat a világ más tájáról, éppen ellenkezőleg, a romló helyzet miatt egyre inkább kivándorlásról kell beszélnünk. 2020-30-ra a palesztinok várhatóan túlnépesedik az izraelieket. Másrészt az izraeli gazdaság harmadik éve zuhanórepülésben van, sorra mennek tönkre a vállalkozások, cégek, és ez is megegyezési kényszert fog szülni, hiszen ha ez így marad, a turizmus végképp megszűnik, a fogyasztás tovább csökken. A gazdasági szempontoknak egyelőre nem szentel a világ túl nagy figyelmet, de azért érdemes odafigyelni, hogy ma már egy költségvetési vita is megrengetheti a Saron-kormányzatot. Azt hiszem, végül a gazdasági szempontok kikényszerítik majd a megegyezést.

– Az iraki kérdés egyik kardinális szereplője Törökország, amelynek nyugatbarát kormánya támogatja Amerika háborúját, a parlamentben azonban még saját pártjának képviselői is leszavazták a részvételt. A kurd kérdést figyelembe véve, mit tehet most Törökország?

– Azt hiszem, az AK Párt néhány képviselőjének ellenállását Recep Tayyip Erdogan könnyűszerrel lesöpri, ha kell tehát, meglesz a parlamenti támogatás. A török érdekek egyébként meglehetősen sajátosak, hiszen egyrészt gazdaságilag az Irak felől jövő olajvezetékek újbóli megnyitása szolgálná azokat, másrészt a kurd probléma miatt egy erős kezű iraki vezetés is az érdekük, amely Szaddám Huszeinhez hasonlóan féken tudja tartani a saját kurdjait. Ne felejtsük, hogy 1998 előtt Észak-Irakban véres polgárháború folyt a két kurd párt között, és az ezt lezáró egyezségnek három fő szponzora volt: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Törökország, amely azt a feltételt szabta, hogy Észak-Irakból nem működhet a PKK Törökország felé. Ennek elfogadása szinte napra pontosan egybeesett azzal, hogy elfogták Abdullah Öcalant, amiután szép csendesen Iránban és Szíriában is rövid úton felszámolták a kurd szeparatista gócokat. Törökország érdeke tehát, hogy a jelenlegi helyzet a jelenlegi határok mentén megmaradjon, Irakban legyen valaki, aki rendet tart.

– Amerika nem hivatalosan azzal fenyegeti Törökországot, amennyiben nem működik együtt, nem veszi figyelembe érdekeit a kurd kérdés rendezésekor.

– A kurd kérdés ma már mást jelent, mint néhány évvel ezelőtt, hiszen Irakban gyakorlatilag totális autonómiát élveznek, és a török jogrend is jelentős lépéseket tett a kiegyezés irányába. Ma már nem tilos az utcán kurdul beszélni, lehet saját televíziójuk, rádiójuk, iskolájuk. Kiiktatódott Öcalan, a PKK beszüntette a nyílt harcot. Törökország tehát nem érdekelt e folyamat bárminemű megváltoztatásában.

– Angelo Sodano vatikáni bíboros nemrégiben azt üzente Bushnak, gondolja meg, érdemes-e felingerelni egymilliárd muzulmánt. Ön szerint milyen következményei lehetnek ennek?

– Mint mondtam, politikai szempontból nem létezik arab vagy iszlám egység. Elképzelhetetlen, hogy az 1,2 milliárdos muszlim világ, vagy akár a 300 milliós arabság egységes politikai vagy katonai erőként jelenjen meg. Érzelmi alapon azonban összetartóak, és nagy kérdés, hogy hogyan dolgozza majd fel Amerika vagy Európa azt, hogy egy ekkora tömeg ellenségesen tekint rá.