A kadarka költészete
Tíz generáció borkészítő tudománya meglátszik az emberen, ennyi idő alatt talán még a genetika is hozzáidomul a borhoz, kiváltképp a kadarkához, ehhez a roppant barátságos, könnyen iható, de mégis határozott karakterű szőlőből készült italhoz, amelyről fontosnak tartotta elmondani Eszterbauer János, hogy a török idők után terjedt el az addig jórészt fehérbort fogyasztó Magyarországon.
Eszterbauer ősei ebben az időben ereszkedtek le a Dunán, talán éppen Ulmból, az e célra ácsolt bárkákon útra kelő és a kiüresedett Magyarországot hazájuknak választó svábok között. Bár a szekszárdi borász kezdetben inkább a műszaki pályát választotta, és e téren ért el komoly szakmai és üzleti sikereket, az ősök hatása, a generációk tapasztalatai végül arra késztették, hogy visszatérjen a családi hagyományhoz, a borkészítéshez. Az újrafelfedezés öröme, lelki mélysége az Eszterbauer borok címkéin ismerhető fel, mert minden boron egy vagy több ős, egy-egy régi barát, munkatárs látható a korabeli fotók jóvoltából, és minden palack hátulján ott egy rövid történet is a képről.
„Gyerekkorom ízei köszönnek vissza, ha megbontok egy kadarkás palackot, mert gyerekkoromban nagyapám pincéjében mindig ezt kóstoltam, mivel nagyapám mindig megízleltette velem; az illata ott van az orromban, nagyon erősen kötődöm hozzá, pedig rendkívül kényes szőlőfajta, de első sikereinket is ezzel értük el, s ma is azok között vagyunk Szekszárdon, akik a legtöbb kadarkát állítják elő.”
Az idei ősz jó volt, a termés remek, és bizonyára sokat segítettek a szüretben az Omega együttes tagjai, akik régi jó barátok, és ez már egyfajta Eszterbauer-hagyomány, hogy az Omega segít szüretkor; az idén már külön bor is készült a tiszteletükre, korlátozott mennyiségben, úgyhogy akinek jutott, nagyon becsülje meg, mert már nemigen lehet hozzájutni!
Egy újabb nagy titok, az Öröm rozé. A palack címkéjén egy jókedvű fiatalember puttonyába önti a szőlőt éppen egy szép és mosolygó fiatal lány. „A fotó 1937-ben készült, és a vidámság talán azzal magyarázható, hogy ez lehetett a legszerelmesebb időszakuk, amelynek gyümölcseként megszületett az édesanyám…” Ki tudja, lehet, hogy teljesül a borász kívánsága, és aki megízleli e rozéba zárt örömöt, talán maga is valami időtlen jókedvet, netán boldogságot érez majd? Ki kell próbálni.
Hosszan beszél arról, hogy miért tartanak össze a szekszárdi borászok: talán úgy kezdődött, hogy a lakótelepek közé zárt városban késve indult a borreneszánsz – Tokaj és Villány már tündökölt –, ezért nekik muszáj volt összefogni, kellett hogy segítsék egymást, és ez, úgy látszik, szokásban maradt, aminek egyik szép bizonyítéka az Etalon nevű nagy és súlyos vörösbor, amit az első alkalommal négy tekintélyes borász adott össze egyenlő arányban, méghozzá ki-ki a legjobb borából. Azóta is, ha jó az évjárat, megszületik az Etalon cuvée, de van már újabb nagy nekirugaszkodás, a Grand, a Szekszárd borvidéki összefogás újabb terméke. Különlegessége, hogy legalább öt év érlelés után kerülhet piacra, és a világfajták mellett 25 százalék kékfrankos adja a szekszárdi jelleget. Ezt is csak néhány borász palackozhatja a saját készletéből, de úgy, hogy a többiek szigorú ítélete dönti el, méltó-e a bor a Grand név viselésére. Aki megkóstolt már egy Grandot Eszterbauertól, Taklertől vagy éppen Bodritól, az tudja, mennyit ér ez a délceg név.
A szekszárdi borászat hatalmasat fejlődött az elmúlt években, és felzárkózott az ország legjobb borvidékei közé, ami nem kis dolog, mert ebben a csodálatos kis országban, szebbnél szebb tájakon szebbnél szebb borokra talál az utazó. Mintha a világ összes csodája itt adott volna randevút egymásnak, a Kárpát-medencében. És elvitathatatlan, hogy az egyik csoda ezek között a szekszárdi bor.