Kínában és Mongóliában senki sem vonja kétségbe a hun-magyar rokonságot

Egy keleti mondás szerint „jobb egyszer látni valamit, mint ezerszer hallani róla”. Obrusánszky Borbála történész ezt a szemléletet követte, amikor a magyarság őseinek nyomát kutatva először Mongólia, majd a Kínában feltárt hun város, Tongwancheng felé vette az irányt.

Obrusánszky Borbála útját elősegítette a Mongol Tudományos Akadémiától, név szerint a hun ásatások egyik vezető régésze, Erdene Bátor történésztől 2005 elején érkezett meghívó, amely jelezte, hogy az első nemzetközi hun értekezletre Magyarországról is várnak kutatókat. A másik vonzerőt a világhálón megjelent hír jelentette számára, hogy a kínaiak Tongwanchenget a világörökség részévé kívánják nyilváníttatni. Vele tartott Balogh Ildikó lélekgyógyász (Magyar Demokrata: Arckép 2005/44.), aki saját szakterületén végzett vizsgálatokat.

Mielőtt tapasztalatairól az őstörténész asszonyt kérdeznénk, említsünk meg a teljesség igénye nélkül néhány olyan forrást, amely őseinket szintén a Távol-Keletről származtatja.

Középkori krónikásaink meggyőződéssel írtak a hun és magyar népek azonosságáról, hogy Árpád fejedelem Attila király örököseként érkezett a Kárpát-medencébe. Ugyanígy vélekedett Heltai Gáspár 1575-ben, a XIX. században Körösi Csoma Sándor az újgurok földjére készült őseink nyomát kutatva, Szentkatolnai Bálint Gábor ugyanoda igyekezett, Stein Aurél naplójában Belső-Ázsiát jelölte meg őshazaként.

Kiszely István antropológus többször is járt a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen és Kanszu tartományban, ásatásainak és tapasztalatainak eredményét többek között nagyszerű, a Magyarság őstörténete című átfogó művében foglalta össze. Ennek lényege, hogy „Európának egyetlen népe a magyar, amely részben Ázsiából származtatható (…) hunkutatás nélkül nincs magyar őstörténet” – miközben méltatja Szász Béla 1943-ban megjelent, korszakos, A hunok története című művét, amelynek újrakiadásához Bakay Kornél írt előszót. Nem hagyható figyelmen kívül a keleti hangszerek és zene kiváló ismerője, Csajághy György, aki arra keresi a választ, hogy miért éppen a magyarokat illetik más népek Hungaria, Hungary, Hongrie elnevezéssel? Az összetartozást A Lehel-kürt című kötetében a közös hangszerek használatával is bizonyítottnak látja.

Aradi Éva indológus A hunok Indiában című könyvében a mai Radzsasztánba vonult fehér hunok és a magyarság kapcsolatát mutatja be, míg Bárdi László Az ősi selyemút világában összegzi tapasztalatait, tárja fel a hunok eredetét és kapcsolja öszsze népünkkel. Friedrich Klára Kőbe vésték, fába rótták című tanulmánykötetében Fischer Károly Antal nyomdokain haladva a hun és a székely-magyar rovásírás hasonlóságából von le következtetéseket.

Obrusánszky Borbálát a lovas népek államának kialakulása vonzotta, hiszen a szentistváni államnak már régre visszanyúló előzménye volt. Mongóliában aztán valósággal reá zúdult az a rengeteg hasonlóság, amit a korai magyar és mongol államok felépítése, méltóságnevei között talált. Mongóliában végzett egyetemi tanulmányai, mongolul szerzett diplomája és nyelvismerete, valamint tanárai segítségével arra a következtetésre jutott, hogy a közös gyökerek évszázadokkal megelőzik a csupán a Kr. utáni VI. században kezdődő türk korszakot. Az időbeli eltérésen túl éppen tongwanchengi látogatása erősítette meg elképzelésében.

– Egyik, a magyar őstörténeti szempontból nagyon fontos adat, hogy ezt a várost magyarul Fehérvárnak hívták. A másik a Kőműves Kelemenné balladája, amiről Vargyas Lajos azt mutatta ki, hogy azt a magyarok a Kaukázusban hallhatták először. Csakhogy a hunok központjában, Ordoszban is ismerik a történetet, a kínaiak pedig maguk is éltek az emberek Nagy Falba „építésének” szokásával – mesél tapasztalatairól a kutatónő, aki szerint a bizánci, keleti, de a nyugati források is egyértelműen leírják, hogy a magyarok a hunok leszármazottai. A kapcsolatot még egyértelműbbé teszi az a tény, hogy a hunok a Kaukázusban a Kr. utáni VIII. századig, míg Kínában a IX. századig fennmaradtak, tehát egyáltalán nem tűntek el oly hirtelen, ahogy azt a nemzetközileg már elavult történelemírás állítja.

A másik sarkalatos kérdés a hunok nyelve, amelyet többen is töröknek, vagy ahhoz közelinek tartanak. Ezzel kapcsolatban a kutatónő a Kínához tartozó Belső-Mongóliából származó, mongol nemzetiségű Ucsiraltu professzort idézte, aki szerint a kínai krónikákban mintegy hatszáz hun szó és kifejezés található, amelyek közül ötvenet azonosított. Ezek alapján jutott arra a megállapításra, hogy a mongolnak és töröknek a hun nyelv lehetett az alapja, amely a legszebben az Altájban maradt meg az ott élő mongol és török törzsek körében. A kutatónő is találkozott az Altájból származó olyan mongol lánnyal, akinek beszéde archaikus magyarnak tűnt a számára, hiszen a lót, lúnak, az ökröt, ökörnek, a kéket köknek ejtette. Szerinte a hunok egészen egyszerűen az igenis létező hun nyelvet használták, amire már Szentkatolnai Bálint Gábor is utalt, márpedig a harminc nyelvet – közte az összes török és mongol nyelvjárást – beszélő, a helyszínen három évet eltöltő magyar tudósnál erről többet aligha tud valaki. Nem véletlenül jelentette ki annak idején, hogy a magyar tudománynak olyan népek, mint a szkíták, hunok nyelvével kéne foglalkoznia, akik valóban szerepeltek a történelemben, ellentétben a történetiségben nem létező, csupán kitalált finnugorsággal. Szentkatolnai az indiai xiongnu (szunnu, hunnu) törzsszövetséget is hunnak ejtette, mert az indiai forrásokban megtalálta annak „huna” alakját. Ezzel Ucsiraltu professzor is egyetért, mondván, hogy a szó korabeli kiejtése nem egyezett a maival.

Az ember óhatatlanul felteszi magának a kérdést, hogy az ősi rokoni kapcsolat hogyan vezethetett az 1241-es mongol (tatár) támadáshoz.

– Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy Dzsingisz kán fő ellenségei a tatárok voltak, hiszen apját és néhány elődjét is megmérgezték. Miután legyőzte, különböző törzsekbe szétszórva, alávetve használta őket elővédként a hadjáratokban. Ellenségeik tehát velük ütköztek meg először és az egész hadsereget velük azonosították – adja meg a választ Obrusánszky Borbála, aki utánanézett a XIII. századi magyar-mongol ellentétnek is. Így tudta meg, hogy a Német-római Császárság ellen induló Batu kán harminc levelet küldött IV. Béla királynak. Csakhogy a követeket a segítő látszatát keltő Babenberg Frigyes osztrák herceg megölette, a magyarságot a kunok ellen uszította, majd a tatárok betörésekor szépen viszszavonult karinthiai birtokára. A tatárjárás bekövetkeztében erősen közrejátszott a pápaság és a magyar király rossz viszonya, amelynek során még az Ázsiában maradt magyarok felkutatására küldött Julianus barát is a pápának tartozott engedelmességgel, nem pedig a királynak. Szerepét nem ártana újragondolni. És most ismerkedjünk meg a selyemút mentén épült, a belső mongóliai Ordosz terület központjában, a Sárga folyónál volt Tongwancheng városával. Noha a környéken több fal- és városmaradványt is feltártak, két és félszer két kilométeres nagyságával ez eddig a legnagyobb déli hun település, ami egyértelmű bizonyítéka, hogy nem csupán kóborló sátorlakókról beszélhetünk. A hun építészet fejlettségét mutatja, hogy ezt az óriási, fénykorában 40 ezer lakosú várost alig hat év alatt építették fel. Ennyi ember ivóvíz nélkül nem létezhetett. Az éghajlat változásával azonban a két közeli folyó közül az egyik már kiszáradt, akárcsak a város melletti tó. A Góbi sivatag területének egykori termékenységét már korábban egy amerikai geológus, Roy Andrews Chapman bizonyította, aki szerint az emberiség egyik központja éppen a későbbiekben elsivatagosodott Góbi. A sűrű népességre utal az itt talált rengeteg hun sír, városmaradvány és erőd, valamint egy orosz-mongol kutatócsoport által a Góbi sivatagban jelenleg feltárás alatt álló hun erődítmény, Bajanbulag, amely még építészetileg is hasonlít Tongwanchenghez.

Ez a hatalmas település még fél évszázadig sem virágzott az uralkodó nemzetség gyors hanyatlása miatt, ennek ellenére a hunok ittmaradása, Hou professzor kutatásai szerint, a VIII-IX. századig nyomon követhető, örökségük a későbbi nemzetségekben is megmaradt. A város végső hanyatlása 1368 utánra tehető.

A magyar-hun kapcsolatoknak egyetlen vetélytársa van, a kínai. Ők azt vallják, hogy az ősi, hunnak tekintett Xia (Hszia) nemzetségből származnak, akárcsak mi, magyarok. A kínai iratok szerint a hunok már túl voltak egy ezeréves történeti időszakon, amikor Kr. e. 209-ben Mao Tun, más néven Bezter vagy Bator a különböző törzsekből megalapította a Hun Birodalmat.

– Kevés szó esik e lovas népek környezetkíméléséről, pedig Dzsingisz kán idejéből származó feljegyzések szerint itt volt a világ első természetvédelmi területe. Az uralkodó bizonyos helyeket szentté nyilvánított, ahol szinte egy fűszálat sem volt szabad letépni, a folyókat bepiszkítani vagy állatot megölni, mert az halálbüntetéssel járt. Ez a természetszeretet a mi örökségünk, akárcsak a vallásszabadság, hiszen ezekben a birodalmakban senkit nem üldöztek a vallása miatt, de örökségként említhetem az összes korai népnél megvolt anyakultuszt is – méltatja elődeink egészséges szemléletét Obrusánszky Borbála. Körútja során felkereste a Mongol Tudományos Akadémiát és a kínai kutatóintézeteket, de sehol nem talált kételyt a tudósok körében a hun-magyar rokonságot illetően. E népcsoport önálló kultúráját sem vitatja senki, amelynek megvoltak a saját városai, települései, sőt azok elnevezése a magyar nyelvben mindmáig megmaradt az olyan szavaknál, mint a falu és a káta – lásd például: Nagykáta.

Bálint Gábor egymaga 1200 hasonló szót gyűjtött. Ki is vívta maga ellen a Magyar Tudományos Akadémián Josef Budenz és Paul Hunsdorfer irigységét, utóbbi még az általa gyűjtött rovásbotokat is elégette. Körösi Csoma Sándorhoz és Barátosi Balogh Benedekhez, a másik két jelentős Kelet-Kutatóhoz hasonlóan ő is a székelyföldi Kovászna megye orbai székéből származott. Emlékét a kolozsvári egyetem őrzi, ahol az Akadémiáról történt eltávolítása után tanított. Sírja Kézdivásárhelyen található. A kínai nyelvben is jártas, a forrásokat eredetiben olvasó Obrusánszky Borbála, a csillebérci Körösi Csoma Sándor Magyar Egyetem tanára tisztelete jeléül őszre tervezi a Bálint Gábor életművét felelevenítő tanácskozást.

A tudós asszony az elmúlt hetekben tartott kovásznai előadása után már készül jövő évi újabb múltfeltáró keleti útjára. Nincs egyedül, a mongol és kínai kutatók mellett jelenleg két japán és egy koreai szakembert is komolyan foglalkoztat a hunok történelme. Útját a Kínai Köztársaság követsége – amelynek kulturális tanácsosa magát déli hun származásúnak tartja – forrásanyagokkal és helybeli kapcsolataival támogatja. Talán eljő az idő, amikor a Magyar Tudományos Akadémia is legalább enynyivel segíti valós őstörténetünk kutatását.

Szakács Gábor