– Férje az egyik legelőkelőbb magyar történelmi családból származott. Hogyan szólíthatjuk, titulálhatjuk őt a cikk során?

– Szólítsák Széchenyi Zsigmondként. Manapság már az sem bűn, ha grófot mondanak, bár azt hiszem, sokan nem szeretik ezt. Lehet Széchenyi Zsigmond, Széchenyi gróf is, ő akkor is ugyanaz az ember.

– Miért tartja a gróf úr Alaszkában vadásztam c. művét talán a legjobban sikerült munkájának?

– Habár én nem vagyok mérvadó, de ebben a munkában annyi természet, történelem, annyi tudás van, és annyi szép leírás… Maga a vidék is annyira szép és kedves, ezért lehet ez a legjobb könyve. Azt hiszem, ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül, hiszen a könyv meg is ért egy csomó kiadást, hála istennek.

– A könyv az egyszerű vadászélményeken messze túlmutató témaköröket is taglal, mégpedig bőségesen. Milyen anyagokból tudott férje ilyen jól felkészülni annak idején?

– Ő nem csak azért ment, hogy lövöldözzön és vadat ejtsen. Borzasztóan érdekelte a helyi kultúra és a történelem is. Persze, hogy a vadászat volt a fő motívum, ami hajtotta, de mégiscsak egy művelt ember volt, nagyon erős földrajzi érdeklődéssel. Borzasztóan sokat olvasott – élete végéig.

– Számos helyen találhatunk szakmai hozzáértéssel rótt geográfiai okfejtéseket a fejezetekben. A gróf úr tanult földrajzot egyetemi szinten?

– Először is nem született buta gyereknek. A családban elég sokan utaztak, a rokonság meglehetősen nemzetközi volt. Az osztrák és csehországi rokonok is sokat beszéltek utazásaikról, s ez őt gyerekkora óta érdekelte. Földrajzot nem tanult egyetemen.

– Mi volt az expedíciók, illetve a könyvek megírása előtt a felkészülés módszertana?

– Rengeteg könyvet hozott haza, és sokat olvasott. Ha egy új helyszínre, városba érkezett, az első dolga volt, hogy egy térképet vegyen, s annak segítségével megtalálja az antikváriumokat és könyvesboltokat. A trófeák és puskák mellett a könyvgyűjtés volt a szenvedélye. Így született a könyvtára.

– Megmaradt a könyv eredeti kézirata?

– Igen, s szó szerint, kézírással is.

– Megmaradt a többször emlegetett fényképezőgép is, amiről azt is írta, néha legszívesebben a földhöz vágta volna?

– Fényképezőgép nem maradt, inkább a fényképek. A negatívok a Természettudományi Múzeumba kerültek, nem tudom, mi lett a sorsuk, de a fényképek megmaradtak.

– Rendkívül jól fényképezett.

– Igen, a fényképezéshez külön tehetség kell, s neki megvolt. Nagyon jó szeme volt hozzá, hozzáértéssel kereste és örökítette meg a témákat. Később, a frissen fásított Vérmezőn, egy, az osztrák rokonainktól kapott Leica géppel is olyan fotókat tudott készíteni, hogy legalább akkora élvezet nézegetni, mint a távoli expedíciók képeit. Nagyon szeretett fényképezni, szervezett egy kimondott fényképszafarit is, ahogy ez az Elefántország c. könyvéből is kiderül. Sokszor úgy tett, mintha nem sok köze lenne a fényképezéshez… De én állítom, hogy a később, közösen fotózott anyagainkból is, amik a Denaturált Afrika c. könyvéhez készültek, az ő felvételei az igazán jól sikerültek.

– Az expedícióhoz a felszerelést a helyszínen vedd meg – volt a gróf úr véleménye. Megmaradt valami az Alaszkában vásárolt expedíciós felszerelésből?

– Ennyi idő és esemény után már csak nagyon kevés. Van egy bőrtokban 4 pohár, amit a mostoha időjárásban és körülmények között tudott használni, és megmaradt egy hátizsákja, ami az expedícióktól a kitelepítésig mindent végigcsinált.

– Találni olyan vadászokat is, akik sokszor szinte azt sem tudják milyen országban jártak, ebben a könyvben végig nagyon pontos helyszín-meghatározások szerepelnek. Széchenyi Zsigmond naplót vezetett? Folyamatosan térképezett?

– A könyvek mellett minden elérhető térképet is megvásárolt. Nagyon szerette a térképeket – s mindig sokat beszélt a helyiekkel a környezetről. Ezen az expedíción helyi kísérője, Andy Simons is nagyon jól felkészült, nagyon jó helyismerettel bíró munkatársnak bizonyult. Nagyon sokat segített a pontos helymeghatározásoknál. Andy Simons nagyszerű ember volt.

– Melyik alaszkai trófeájára volt a legbüszkébb a gróf úr?

– Valószínűleg a jávornak örülhetett a leginkább, azt gondolom… Meg azért a medve is különleges értéket jelentett számára.

– Férje mesélt később Alaszkáról? Voltak esetleg kedvenc visszatérő alaszkai történetei?

– Nem tudnék felidézni ilyen „Alaszka-specifikus” történeteket. A két kollégájával (a műben szereplő két európai vadásztárs) viszont élete végéig tartotta a kapcsolatot. Sierstorpff korábban meghalt, Buxhoevedennel viszont folyamatosan levelezett. Sőt – a háború után jóval, amikor újra szabad volt létezni – tőle kapta az első puskát. Buxhoevedenék akkor már Münchenben telepedtek le. Buxhoeveden unokaöccse egyébként Magyarországra jár időnként vadászni.

– Hogyan szállította haza a trófeákat?

– A trófea kikészítése és szállítása nem egyszerű dolog. A háború után is, amikor újra dolgozhatott, ragaszkodott a régi, megbízható ügynökségeihez. Csak úgy volt hajlandó munkát elvállalni, ha ezekkel a partnerekkel szállíttathatta a trófeákat.

– A gróf úrnak kiterjedt amerikai kapcsolatai voltak már az alaszkai expedíció előtt is. Könyvében szerepel, hogyan találkozott Kermit Roosevelttel (Theodore Roosevelt fia, F. D. Roosevelt unokatestvére) vagy Wifred H. Osgooddal, a chicagói Fields Museum igazgatójával. „Mozgósítottuk valamennyi számottevő barátunkat, ők viszont az övéiket” – írta. 1945 után mit eredményezett ez a túl sok, túl jó amerikai kapcsolat?

– Nagybátyja, Széchenyi László amerikai nagykövet volt, talán innen indultak a jó összeköttetések. A származása, társadalmi helyzete miatt úgyis minden baj volt – az amerikai kapcsolatai ezen már nem ronthattak.

– Mi az eredete férje sokszor idézett „a Zsigmond menne, de a Széchenyi marad” mondásának az 50-es évekből?

– Ez így biztosan nem hangzott el. A háború után már semmiféle újságnak nem szeretett nyilatkozni. Az 1960-as Afrika-expedícióról hazatérve valamelyik útitársára hivatkozva írta ezt egy magazin. De nem ő mondta, kitalálta egy újságíró. „Magyarnak itt a helye” – ezt gondolta, s ki is mondta olykor.

– Hogyan működött a cenzúra a könyv 1945 utáni kiadásai során?

– Voltak részletek, amiket ki kellett hagyni. Telefonon is zajlottak egyeztetések, hogy mi mehet, s mi maradhat. Az egyik legjobb szakaszt – „Popoff Péternek hívták azt a derék muszka halászt, akinek bárkája a szibériai partról véletlenül átvetődött az alaszkaira….” – például át kellett írni. Pedig ez így volt eredeti, s az oroszoknak akkor egyszerűen ez volt a megnevezésük.

– Széchenyi Zsigmond nagyon jól beszélt németül, angolul és franciául. Könyvében többször említette Szibériát. Készült esetleg Szibériába is a háború előtt?

– Nem Szibériába, hanem északra készült. „Björn – björn” – sokat beszélt a jegesmedvékről (Isbjörn jelentése jégmedve, norvégul – a szerk.). Ez volt az egyik örökös terve. Úgy gondolta, ha egyszer idősek leszünk, talán eljuthatunk Norvégia északi területeire. Sokszor humorizált azon, hogy a jegesmedvét nagyon öregen, hajóról is meg lehet lőni, ha nem remeg az ember keze… Terve azonban mindig csak elméletben létezett. Soha nem indult el a szervezés.

– A könyv befejező sorai egy visszatérést ígérnek. Tervezte a gróf úr, hogy még egyszer eljut Alaszkába?

– A háború után ez többé már nem jöhetett szóba. Alaszkában vadászni egyébként is a fiatalabbak elfoglaltsága. Jó kondíciót igényel a gyönyörű, érintetlen vadonban járni. Ahogy hallom, máig csodálatos vidék.

Gőgös Norbert