A köznyelvben ezt a fogalmat tágabb értelemben használják, és általában valaki becsületének, jó hírnevének helyreállítását, elégtétel szolgáltatását, illetve korábbi jogaiba való visszahelyezését értik rajta. Az eltérő fogalomhasználat miatt nem helyes Nagy Imre esetében jogi rehabilitációról beszélni.

1989-ben még élt a törvényességi óvás intézménye, amelynek lényege az volt, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelhetett bármely jogerős bírósági határozat ellen, ha azt törvénysértőnek vagy megalapozatlannak tartotta. Belátásuk szerint döntötték el, hogy mikor emelnek vagy nem emelnek törvényességi óvást.

A törvényességi óvás emelése iránti kérelmek elutasítását nem voltak kötelesek megindokolni. Az elutasítások, csak annyit tartalmaztak, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a legfőbb ügyész nem látott alapot a törvényességi óvás emelésére.

Nagy Imre és társai újratemetése 1989. június 16-án megtörtént. Ügyükben a legfőbb ügyész már korábban törvényességi óvást emelt, de túl későn ahhoz, hogy azt még a végtisztesség előtt a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa nyilvános ülésen elbírálhatta volna. A nyilvános ülésre csak 1989. július 6-án került sor. A védők részvétele kötelező volt, de az egykori elítéltek közül még életben lévő Kopácsi Sándor és Vásárhelyi Miklós nem volt köteles megjelenni. Nem is jelentek meg, mert nem kívántak még egyszer a vádlottak padjára ülni.

Én az eljárásban Kopácsi Sándor és Gimes Miklós védelmében vettem részt.

A nyilvános ülést megelőzően 1989. június 20-án írásbeli észrevételt tettem a törvényességi óvásra. „Szükségesnek tartom – írtam ebben az észrevételben –, hogy a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a bírói függetlenség megsértésének megállapítása mellett elvi éllel mondja ki, hogy a bírák csak a törvénynek vannak alávetve, politikai programoknak és pártoknak nem, így ítélkezésük során kötelesek tartózkodni mindenféle – közvetlen vagy közvetett – politikai befolyástól.”

Azt kértem, hogy tagadják meg a „pártos pártatanság” elvét, a szocialista bíró nyílt és kötelező politikai elkötelezettségét. Mind az 50-es, mind a 70-es, mind a 80-as évek jogirodalmából vett idézetekkel támasztottam alá, hogy olyan alapelvről van szó, amely a szocialista rendszerben, különböző megfogalmazásokban, de mindvégig tartotta és tartja magát.

A nyilvános ülés iratismertetéssel kezdődött. Az előadó bíró, a Legfelsőbb Bíróság, akkori elnökhelyettese, dr. Czili Gyula volt, aki megpróbálta elhallgatni a beadványomat, de miután ezt kifogásoltam, kelletlenül előkereste az iratok közül, ám akkor meg nem a valóságos tartalma szerint ismertette. Felszólalásomban ezt lelepleztem és szó szerint felolvastam az „elsikkasztott” észrevételemet. Azóta köztudott lett, hogy Czili Gyula közvetlenül az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, KISZ-titkárként feljelentette egyetemista társait plakátletépés és röpiratterjesztés miatt, és ezzel börtönbe juttatta őket. 1971-ben pedig ügyészként, a Hagemann Frigyes és társai elleni koncepciós perben képviselte a vádat. Talán nem véletlen, hogy 1990-ben menesztették a Legfelsőbb Bíróságról.

A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa megkerülte a kérdést, amikor határozatának indokolásában annyit írt erről, hogy „Az Elnökségi Tanács – Nagy Imrének és társainak felmentésére tekintettel – a felsorolt súlyos eljárási szabálysértéseket illetően annak megállapítására szorítkozik, hogy az ellenük lefolytatott nyomozás és népbírósági tárgyalás alakilag sem volt törvényes.

Mindenekelőtt azt kell kiemelni: az Alkotmány és a bírósági törvény akkor hatályos rendelkezései kimondták, hogy a bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve, a gyakorlatban azonban ezek a törvények erősen korlátozottan érvényesültek. Különösen a politikai ügyekben – mint ez az eljárás is igazolja – hiányoztak az alkotmányos elvek érvényesülésének működési biztosítékai. Ennek oka nem a korabeli téves tudományos nézetekben keresendő, inkább az elmélet próbálta igazolni a gyakorlat torzulásait.”

Paradoxonnak tűnik, de ahogyan 1958-ban párthatározatra született meg Nagy Imre halálos ítélete, úgy 1989-ben a felmentő határozatra is ennek alapján került sor. Az Elnökségi Tanácsnak csak a felmentő határozatra volt politikai felhatalmazása, de arra már nem, hogy felmondja a szövetséget a marxista-leninista párttal. Felvetésemre ezért jöttek zavarba, és beszéltek félre. Három és fél hónap múlva végül is a módosított Alkotmány mondta ki, hogy a bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak.

Egy évvel korábban még az Elnökségi Tanács elutasította Vásárhelyi Miklós perújítási kérelmét, és 1989 februárjában a Legfőbb Ügyészség ügyészei közül többen – olyanok is, akik végül az ügy felülvizsgálatában szerepet játszottak – levelet intéztek az MSZMP vezetőihez, tiltakozva amiatt, hogy Pozsgay Imre az 1956. októberi eseményeket népfelkelésnek minősítette. Hangsúlyozták, hogy szerintük az ellenforradalmi minősítés változatlanul helyes.

A hatóság részéről egyesek hozzáállása az igazságtételhez felemás volt, és ezt később is éreztem többek között a sortűzperekben, vagy amikor az ’56-os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (Deport ’56) megbízása alapján feljelentést tettem az ’56-os deportálásokkal és a Nagy Imre perrel megvalósított háborús és emberiség elleni bűntettek miatt. Az ’56-os deportálásokért és a törvénytelen megtorlásokért senkit sem vontak felelősségre.

Nagy Imrét újra divat lett gyalázni mind a szélsőbaloldalon, mind a szélsőjobboldalon. A polgári törvénykönyv (Ptk.) szerint az elhunyt személy emlékének megsértése miatt az ügyészség is bírósághoz fordulhat, ha az illető jó hírnevét sértő magtartás közérdekbe ütközik. Jellemző módon az elmúlt 23 évben az ügyészség egy esetben sem indított ilyen pert Nagy Imre emlékének védelmében. Az új Ptk., amely nem lépett hatályba, és ebben a formájában már nem is fog, lehetővé tette volna, hogy a meghalt személy emlékének megsértése miatt az a szervezet is bírósághoz forduljon, amelynek célja az illető emlékének az ápolás. Sajnos az Országgyűlés asztalán lévő új törvényjavaslatból ez a szövegrész kikerült.

Nagy Imre ügyében az igazságtétel nem fejeződött be azzal, hogy 31 évvel a törvénytelen elítélés és kivégzés után a bíróság felmentő határozatot hozott. Ezen a téren még sokat kell tenni. Például el kellene érni, hogy a második Nagy Imre-kormányt 1956. október 24. – 1956. november 7-ig jegyezzék, és ne úgy, ahogy Kádár-rendszerben november 4-ig. Ha november 4 és november 7-e között még a Nagy Imre-kormány volt Magyarország hivatalos képviselője, akkor november 4-én a „Kádár-kormány” nem volt jogosult Magyarország nevében a szovjet csapatokat behívni. Kádárék ezért kérték, hogy Nagy Imre írjon alá egy 1956. november 4-re visszadátumozott lemondó nyilatkozatot, amit viszont Nagy Imre az élete árán sem volt hajlandó megtenni, mert utólag sem akarta legalizálni a szovjet beavatkozást.

dr. Róth Miklós, ügyvéd