Múlt hét végén kiderült, tíz párt indul a június hetedikei európai parlamenti választáson. Önálló listát állít az MSZP, az MDF, az SZDSZ, a Jobbik, a Magyar Kommunista Munkáspárt és az MCF Roma Összefogás, míg a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt közös listával indul, csakúgy, mint a Lehet Más a Politika és a Humanista Párt. A MIÉP ellenben nem lesz ott a szavazólapon, a hivatalos indoklás szerint ezzel tiltakoznak, amiért az Európai Parlament megváltoztatta házszabályát, hogy ne a korelnöknek számító, szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen francia politikus nyissa meg az új testület első ülését.

Ami a kampányt illeti, lapzártánkig a vártnál csendesebb volt a választási hadjárat. A Fidesz „Egy ország mondja: elég!” szlogenjével biztos szavazóin túl azokat is mozgósítani szeretné, akik nem jobboldaliak, de csalódtak a szocialista kormányban. Ez a stratégia vezetett a tavalyi szociális népszavazás sikeréhez is, ami azt eredményezte, hogy a három kérdésben a több mint négymillió szavazó 82-84 százaléka támogatta a párt álláspontját a vizitdíj, a tandíj és a kórházi napidíj eltörléséről. Világos volt azonban az is, hogy a voksolás nem csupán a pénztárcáról szólt: sokan így fejezték ki tiltakozásukat a Gyurcsány-kormány ellen.

Szintén belpolitikai témával akar mozgósítani az SZDSZ, amely „a szabad, demokrata” szavazókat állítja szembe „az árpádsávosokkal”, vagyis a radikális jobboldaliakkal. A liberális kampányról a szakértők is lesújtó véleménnyel vannak. Fabricius Gábor reklámszakember például a Népszabadságban nevetségesnek és elhibázottnak nevezte, mások azt mondják, a liberálisok plakátjai legalább annyira mozgósítják a legnagyobb ellenfél, a Jobbik hívőit, mint az SZDSZ támogatóit, így Jobbik vezetése akár köszönetet is mondhatna, amiért ilyen erővel reklámozzák őket. A stratégia azonban valahol mégis érthető. A kiüresedett SZDSZ ugyanis lényegében már csak ebből, a „szélsőséges veszély” látszatának fenntartásából él, másfelől pedig a Jobbik mozgósításához is szükséges a nagy ellenfél képének folyamatos hangsúlyozása.

Ha már a Jobbikról beszéltünk, velük kapcsolatban kettősség érezhető. Míg plakátjaik közel sem annyira harciasak, mint amit mondjuk az SZDSZ részéről látunk – a párt arcai, Morvai Krisztina, Vona Gábor és Balczó Zoltán a magyar érdekek védelméről beszélnek –, más szempontból viszont mégis érzékelhető a keménység: radikális jobboldali párt Magyarországon még sohasem játszott annyira a jobboldal megosztására, mint most a Jobbik. De még a párt a megalakulása óta eltelt öt és fél évben sem támadta annyira élesen a Fideszt, mint most. A Jobbik elsősorban a Fideszben és nem az MSZP-ben csalódott választókat akarja magához édesgetni, a két nagy pártot szinte egyformán rossznak beállítva, ezáltal hasonlóan pozícionálva magát, mint ahogy az MDF tette azt néhány évvel ezelőtt.

Az MDF-nek ez annak idején nem jött be. Dávid Ibolya ma már nyíltan balra játszik. Az „Őszintén, tisztességgel a hazáért” szlogen unalmas és sablonos, Bokros Lajos és Habsburg György megjelenése a plakátokon egyenesen rémisztő a konzervatív hívek számára. A demokrata fórum egyébként szinte mintha nem is lenne, leginkább azzal tudtak bekerülni a hírekbe az utóbbi néhány hétben, hogy éppen miképpen akarják újraéleszteni felbomlott parlamenti frakciójukat, illetve a Pécsen vasárnap csúfosan elbukott Szili Katalin szocialista jelölt támogatása jelentett számukra hamar befuccsolt nyilvánosságot.

Lényegében láthatatlan a baloldali MCF Roma Összefogás és a Munkáspárt, és a saját bevallásuk szerint ötvenmillió forintból kampányoló Lehet Más a Politika–Humanista Párt szövetségéről sem sokat hallani.

A szokottnál csendesebb az MSZP is, amely „újult erőről” és „válságkezelésről” beszél üzeneteiben, valamint arról, miért pont Göncz Kingát, Gurmai Zitát és Herczog Editet kell szerintük kiküldeni az EP-be. A szocialisták kampánya eddig leginkább „a biztonságos minimum” elvet követi.

Ami az esélyeket illeti, először beszéljünk a kispártokról, itt ugyanis nagyobb a bizonytalanság. Az ő helyzetüket alapvetően befolyásolja, mennyien mennek el szavazni. Az öt esztendővel ezelőtti európai parlamenti választás rendkívül alacsony, mindössze 38,48 százalékos részvételt hozott, így akkor egy mandátumhoz kevesebb mint 158 ezer szavazat kellett. Ennek tudható be, hogy a 164 ezer szavazatot szerző MDF és a 237 ezer voksot begyűjtő SZDSZ is küldhetett képviselőt az EP-be, utóbbi kettőt is. A legerősebb parlamenten kívüli párt, a MIÉP 72 ezer szavazatával azonban lecsúszott a mandátumszerzésről.

Jegyezzük meg, 2004 átmeneti időszak volt. A szocialisták népszerűsége folyamatosan esett, de az elégedetlenség még nem volt akkora, hogy a bennük csalódott választók másik pártra szavazzanak, így inkább az otthonmaradás mellett döntöttek. Az sem tűnt ugyanakkor reálisnak, hogy egy vereség miatt megdőlhet az MSZP–SZDSZ-kormány, így az ellenzék támogatói is a vártnál kisebb arányban vettek részt a voksoláson. A Fidesz ezzel együtt fölényesen nyerte az EP-választást, a párt a huszonnégyből tizenkét mandátumot szerzett, szemben a szocialisták kilenc mandátumával.

Arra, hogy mennyi minden múlik a részvételen, a MIÉP a legjobb példa. A párt 1998-ban mintegy 249 ezer szavazatot kapott, és ez az akkori 56,26 százalékos részvétel mellett éppen elegendő volt ahhoz, hogy átlépje az ötszázalékos küszöböt.

Négy ével később Csurka István pártja csak durván 3500 szavazattal kapott kevesebbet, mégsem jutott be az Országgyűlésbe. Ennek oka, hogy ekkor már 70,53 százalékos volt a választási részvétel, így az ötszázalékos küszöb 281 ezer szavazatra tolódott fel, amitől a MIÉP messze elmaradt.

A Magyar Igazság és Élet Pártja bukását tehát nem az okozta, hogy 1998 és 2002 között népszerűtlenebb lett szavazói körében, hiszen lényegében megtartotta támogatóit. Sőt ha ugyanannyi szavazatot kapott volna, mint négy évvel korábban, az is kevés lett volna az üdvösséghez. Sokkal inkább az az ok, hogy a rétegpártok szavazótábora sokkal biztosabban elmegy voksolni, mint a nagy pártoké. Míg egy nagy párt stabil szavazói magjához a részvételtől függően adódnak voksok, addig a kispártok szavazatszámát kevésbé befolyásolja a választási részvétel.

Jellemző példa erre a januári ferencvárosi időközi választás is, ahol a második fordulóban alig több mint egy százalékkal nőtt a részvétel az elsőhöz képest, ám a Jobbik támogatottsága nem nőtt, sőt éppen ennyit esett százalékos arányban.

Csak érdekességképpen jegyezzük meg azt is, hogy a néhány héttel ezelőtti csepeli időközi választáson a Jobbik hangzatosnak tűnő, 7,71 százalékos eredményt ért el, ám ha onnan nézzük, hogy a párt jelöltje mindössze 76 darab voksot kapott, kissé más lesz a kép: a kispártok esélye a minél kisebb részvétel.

Ami a MIÉP-et illeti, a parlamenti búcsú végzetes volt számukra. A következő négy évben meredeken zuhant támogatottságuk és legutóbb Harmadik Út néven, a Jobbikkal közösen is csak 119 ezer szavazatot kaptak. Ez már messze elmaradt a parlamentbe jutáshoz akkor – 64 százalékos részvétel mellett – megállapított 270 ezres küszöbtől.

A mostani EP-választásról bizonyosan kijelenthető, hogy többen mennek el szavazni, mint öt évvel korábban. A Demokrata legutóbbi felmérése szerint ma még csak 38 százalék ígérte biztosra a részvételét, de ez a közvélemény-kutatás április utolsó napjaiban készült, vagyis az MSZP és a Fidesz kampánynyitó rendezvénye, és főképp a pécsi nagy áttörés előtt.

A tavalyi szociális népszavazáson a választópolgárok 50,42 százaléka járult az urnákhoz. Több elemző szerint hasonló, sőt annél is nagyobb arányú lehet a részvétel most, amit többek között azzal magyaráznak, hogy akkor az MSZP a szavazói otthontartására játszott, hátha eredménytelen lesz a referendum, míg most a vereség minimalizálása érdekében a szocialisták is mozgósítani próbálnak. Az öt esztendővel ezelőttinél jóval magasabb részvételt támasztja alá az is, hogy most sokkal nagyobb az elégedetlenség a kormánnyal szemben, így magasabb lehet a véleményüket a baloldallal szemben kifejező protest szavazók száma is. További biztató példa a vasárnapi, pécsi időközi polgármester-választás, ahol 44 százalék körüli részvétel volt. Ha az EP-választáson ennél kissé magasabb aránnyal számolunk, már mintegy kétszázezer szavazat kellene egy mandátumhoz. Erre a listát állító pártok közül csak a Fidesznek és az MSZP-nek van biztosan esélye, a többiek sorsa erősen kétséges. Az MDF és a Jobbik csak az alacsony részvételben reménykedhet, az SZDSZ már abban sem.

A nagy pártoknál egyszerűbb a kép. A Fidesz óvatosan úgy számol, hogy megtartja tizenkét képviselői helyét. Valószínű azonban, hogy a Szövetség ennél több, akár 14-15 helyet is szerezhet a 22-ből, amennyiben szavazói megértik a szavazás súlyát és jelentőségét. A vasárnapi, pécsi választáson a voksok kétharmadát gyűjtötte be a párt, ami már csak azért is nagy szó, mert a Páva Zsolt által legyőzött Szili Katalin országosan ismert politikus, és Pécs eddig megdönthetetlennek tűnő szocialista fellegvár volt. Ha ilyen arányban győz a Fidesz június 7-én is, a politikai átalakulás folyamata látványosan felgyorsulhat (Zárug Péter Farkas elemzését a 40. oldalon olvashatják).

—————————

Cédula-statisztika

A választáson indulni szándékozó pártoknak fejenként 20-20 ezer ajánlószelvényt kellett összegyűjteniük május nyolcadikáig. Elsőként a Jobbik Magyarországért Mozgalom adta le 23 ezer darab kopogtatócéduláját az Országos Választási Bizottságnak. A Magyar Kommunista Munkáspárt, valamint a Lehet Más a Politika és a Humanista Párt nemrégiben megalakult szövetsége egyaránt közel 24 ezer kopogtatót adott le, az MDF ennek durván a dupláját, 45 ezer darabot. A szabad demokraták 34 ezer kopogtatót, a szocialisták 28,5 ezer kopogtatót adtak le és nem hozták nyilvánosságra, összesen mennyit gyűjtöttek. Az MCF Roma Összefogás ajánlószelvényeinek száma valamivel meghaladta a 21 ezret. A Fidesz–KDNP az összegyűjtött másfél millióból 32,5 ezer darabot adott át az OVB-nek.

szd

—————————

A részvételi arány sorsdöntő lehet

A Demokrata legutóbbi közvélemény-kutatása szerint a Fideszre a biztos pártválasztók 71 százaléka szavazna, az MSZP-re 16, a Jobbikra hat, az MDF-re négy, az SZDSZ-re pedig kettő egy most vasárnapi EP-választáson. Április végén 38 százalék ígérte biztosra a részvételét, amennyiben ennél többen vennének részt a voksoláson, az leginkább a kispártok esélyeit befolyásolná. Mivel a teljes népesség körében a Jobbik és az MDF támogatottsága is két-két százalék, ezért egy ötven százalék körüli részvételnél nagyobb az esélye annak, hogy az SZDSZ-hez hasonlóan ez a két párt sem szerez mandátumot. Érdekes elemzést közölt a múlt héten a privatbankar.hu internetes honlap. Ebből kiderül, a 2009-ben megrendezett időközi választások eredményei összességében azt mutatják, hogy a Jobbik jellemzően az összes szavazó 2-2,5 százalékát képes mozgósítani. Mindez az általában alacsony részvételnek köszönhetően 4,5-8 százalékos szavazatarány elérését tette lehetővé eddig a számára. A szavazatszámokat tekintve ugyanakkor nem kiemelkedőek ezek az eredmények, a ferencvárosi időközi választáson például a Jobbik kevesebb szavazatot kapott, mint ahány ajánlószelvényt összegyűjtött, és rosszabbul szerepelt, mint a MIÉP ugyanott 1998-ban és 2002-ben. Az elemzés úgy véli, a Jobbik az EP-választáson 160 ezer szavazóra számíthat (ami egybecseng a Vona Gábor által a Demokratának jelzett 200 ezer összegyűjtött kopogtatócédulából leszűrhető szavazatszámmal – a szerk.). Ez negyven százalék körüli részvételnél még éppen elég lenne a bejutáshoz, ám amennyiben többen mennek el voksolni, kétségessé válhat a bejutás.

—————————

Bajnai sorsa is eldőlhet

Egy nagyarányú Fidesz-sikernek lenne következménye, ez még biztosabb, mint a tavalyi népszavazásnál volt – véli Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet kutatási igazgatója.

– Egyre hangsúlyosabban érezhető, hogy a pártok belpolitikai erőfelmérőként tekintenek az EP-választásra. Ez érződik a polgárokon is?

– Igen, és teljesen érthető, hogy választókat nem az Európai Unió aktuális kérdései mozgósíthatják, hanem a magyarországi helyzet. De mindez nem a tájékozottság hiányára vezethető vissza, sokkal inkább a bizalom kérdésére. Ahogy a választók azt a pártot hatalmazzák fel az ország vezetésére, amelyikben az adott időszakban a leginkább bíznak, úgy az EP-be is annak az erőnek a jelöltjeit akarják kiküldeni, amelyikkel a legjobban egyetértenek. Ha tehát egy mondatban akarjuk összefoglalni, akkor ez egy belpolitikai döntés a külpolitikáról.

– Míg a tavalyi szociális népszavazáson a többség várakozását felülmúló részvétel volt, az időközi választásokon, a pécsit kivéve, az utóbbi hónapokban is kevesen mentek el voksolni. Június hetedikén mi várható részvétel tekintetében?

– Az a harminckilenc százalék, amelyik 2004-ben elment szavazni, nagy valószínűséggel most is ott lesz. A meglepetés tehát az ez alatti részvétel lenne. A negyven- és a hatvanszázalékos részvétel között azonban van egy átmeneti zóna, ez a húszszázaléknyi szavazó az, amelyik az utolsó pillanatban határoz. Nem feltétlenül azt dönti el ilyenkor, kit tart a legszimpatikusabbnak, hanem azt mérlegeli, a számára legrokonszenvesebb pártot szereti-e annyira, hogy miatta el is menjen szavazni. Amiért én nem zárnám ki a tavalyi népszavazáshoz hasonló, ötven százalék körüli részvételt, az a kampányok közötti különbség. Tavaly ugye annak ellenére mentek el sokan, hogy az MSZP és az SZDSZ arra játszott: kevesen járuljanak az urnákhoz és így eredménytelen legyen a népszavazás. Most azonban, az ellenzékhez hasonlóan állítólag ők is mozgósítani próbálnak.

– Bár nyilván az MSZP-nek és a Fidesznek sem mindegy az arány, de a két nagy párt között csak a különbség a kérdés, a sorrend nem. A kispártoknak, leginkább az MDF-nek, az SZDSZ-nek és a Jobbiknak azonban kulcskérdés a saját erejükhöz mérten jó szereplés. Mennyire dönti el a sorsukat ez a voksolás?

– Ha az imént említett ötvenszázalékos részvételt vesszük alapul, akkor a bejutáshoz körülbelül kétszázezer szavazat kell, amit a kispártoknak nehéz lesz elérni. Hogy melyiküknek mennyi esélye van, arra a kopogtatócédulákból nehéz következtetni, hiszen az ajánlószelvényt könnyebben adják oda az emberek, mint a szavazatukat (az 1998-as választás előtt a MIÉP több mint 300 ezer ajánlószelvényt gyűjtött össze, voksból azonban kevesebb, mint 250 ezret kaptak – a szerk.) Abból tehát, hogy például a Jobbik hány kopogtatót szedett össze, még nem következik, hogy ugyanannyi szavazatuk is lesz. Mindenesetre azt gondolom, hogy ők már azt is pozitívan tudnák kommunikálni, ha nem jutnának ki Brüsszelbe, de megelőznék az MDF-et és az SZDSZ-t, míg a két parlamenti kispárt sorsát megpecsételheti egy most elszenvedett nagy kudarc. Az utóbbi hetek legizgalmasabb fejleménye az SZDSZ és a Jobbik érdekszövetsége. A liberálisoknak jó, ha velük szemben van egy félelmetes Jobbik, mint mozgósító hatással bíró, erős ellenség, és ez fordítva is így van.

– Milyen következménye lehet az eredménynek a kormányra nézve?

– Egy nagyarányú Fidesz-sikernek lenne következménye, ez még biztosabb, mint a tavalyi népszavazásnál volt. Hogy ez azt jelentené, hogy egy erős szocialista önkormányzati lobbi kikényszerítené az előrehozott választást, vagy pedig azt, hogy marad Bajnai, de egy minden eddiginél tehetetlenebb kormánya lesz, megjósolhatatlan. Mindenesetre a kormányfő tanácsadóinak koncepciója gyorsan megbukott, hiszen az volt a terv, hogy az új miniszterelnök egy pártok fölött álló szakértőként jelenik meg. Ehhez képest Lendvai Ildikó már az MSZP kongresszusán szocialista kormánynak nevezte ezt a kabinetet, aztán Bajnaival elénekeltették az Internacionálét, majd május elsején és a pécsi időközi választás kampányában is megjelent MSZP-s párteseményen. Ezzel aztán végleg a szocialistákhoz láncolta magát. Így egy elsöprő fideszes siker esetén nem kizárt, hogy a négy hónapig miniszterelnökösködő, ezalatt a trianoni békeszerződés aláíró Simonyi-Semadam Sándorhoz hasonlóan úgy vonulna be a történelembe, mint aki meghozott egy-két fájdalmas intézkedést, majd rögtön mennie kellett.