A médiaháború mártírjai

– Egyszer, több mint tíz éve Brády Zotlánnal, a Kapu főszerkesztőjével beszélgettem (ő készítette a Számvetés című interjú-dokumentumfilmet Perczel Tamással), és azt mondta, hogy Fenyő Jánost azért ölték meg, mert „át akarta játszani a médiabirodalmát a jobboldalnak”. Ez mennyire igaz?

– Vannak erre utaló források, és amikor még régebben megnézegettem az akkori Népszava-címlapokat, akkor újságíróként észrevettem a finom átfordulás jeleit. Különösen érdekes, hogy még a kampány első szakaszában, ’98 februárjában ölték meg Fenyőt, ha már az időzítésen gondolkodunk. Ellenben Brády Zoltánt semmiképpen sem tekinthetjük teljesen hiteles forrásnak, magam is írtam igen sötét, zavaros élettörténetéről, ahogyan persze Perczel Tamás sem az az igazmondó juhász, ezt le is szögezem a könyvemben. Ám az említett interjú az egyik legérdekesebb, legfontosabb felvétel a nyolcvanas, kilencvenes évekkel kapcsolatban. Azt igaznak tartom, amit Perczel mondott: az akkori hatalom – az MSZP–SZDSZ-koalíció – levette a kezét Fenyőről. Ez persze nem azt jelenti, hogy Horn Gyula vagy valamelyik SZDSZ-es kiadta volna rá a kilövési engedélyt, de az biztos, hogy már szinte mindenkinek az útjában állt.

– A 90-es években a baloldali (akár Moszkvába bekötött) hálózatok kaparintották meg és szervezték meg a médiát Magyarországon. Milyen arányban részesedtek a korabeli médiapiacból?

– Nagyon nehéz erre a számok nyelvén válaszolni. A megkaparintás helyett még inkább az átmentés kifejezést használnám, hiszen átmentették a hatalmukat a korábbi befolyásos szereplők a rendszerváltoztatás idején. Ez a sajtó területén is megtörtént. Igaz, a régi ÁVH-s bolsevikek mellett (Kanyó András, a népszabadságos Vajda Péter, a kilencvenes éveket már meg nem élő exmunkásőr, Ipper Pál) feltűntek a nyolcvanas években az új sztárriporterek, sztártévések. Nem beszélve az Ipper- és Vitray-tanítványokról, ők szinte mind egy irányba húztak. A nyolcvanas évek új nagy neveit pedig a közvélemény bevállalós, kemény, kritikus riporterként ismerte meg, hiszen olyan témákkal foglalkoztak, foglalkozhattak, amelyek korábban még tabunak számítottak.

– Kikre gondolsz?

– Ki tudta akkor, hogy Havas Henrik anyósa magas rangú jogász volt a Belügyminisztériumban? Hogy a nagyszájú „lázadó” végül a pufajkás Horn államtitkára lesz? Honnan tudta volna az átlagember, hogy a munkásőrfejű és -stílusú Juszt László, a kezitcsókolomos elvtárs apja miniszterhelyettes volt? Vagy ki tudta, hogy Aczél Endre az MNVK 2.-nek dolgozott, Forró Tamás korábban titkos megbízott volt, Mélykuti Ilona apja, Mélykuti Ferenc alezredes meg rettegett elvtárs, a szovjetek tolmácsa? Utóbbiról is írok a Leszámolás Vadkeleten-ben, igaz, megjegyzem, hogy Mélykuti Ilona ma már visszavonult, és „coach”-ként dolgozik. Ez szimpatikusabb, mint a fröcsögő Havas vagy Juszt. Akkoriban egyébként Mélykutit Csurka István találóan markotányosnőnek hívta a Nap TV-s teljesítménye miatt. Képzelhetjük, hogy milyen stílusban kérdezgették a jobboldali vendégeket. Mert a saját oldalukkal kapcsolatban a szervilizmus, a Lakat T. Károly által tökélyre fejlesztett negédes, lefetyelős, sógor-komás „riporteri stílus” volt a jellemző. Különös, válltöméses, színes zakós, napkeltés lenyomatai voltak ezek a bizalmaskodó beszélgetések az „együtt vadásztunk” életérzésnek.

– És ezeket a médiaviszonyokat simán elfogadta a társadalom, vagy akkorra már annyira látszott az agymosás hatása, hogy fel sem merült, mi velük a gond? Kik voltak ennek a sajtónak a fő célpontjai, kiket kellett mindenképpen kiiktatni és tönkretenni a nyilvánosságból, és milyen módszerrel érték el ezt?

– Ez nem a magyar társadalom felelőssége. Én is utólag vagyok okos, akkoriban ezt nagyon kevesen látták át. Voltak abban az időben is bátor újságírók, politikusok, rendőrök, akik felléptek a vörös polip ellen. Volt, aki öngyilkos lett, más szívrohamot kapott, az papíron természetes halál, de azért igen sok furcsa, ma is vitatott esetről tudunk. De lehetett természetes végzet is: el tudjuk képzelni, hogy mennyi stresszt, mocskot kellett elviselnie annak, aki neki mert menni ennek a társaságnak? Csoóri Sándorra, Csengey Dénesre és másokra annyi sarat dobáltak, hogy azt nagyon nehéz volt ép lélekkel, ésszel elviselni. Említsük meg Kubinyi Ferencet és Kéri Editet, ők több igen fontos ügyben felléptek, írtak, pereskedtek. Mármint őket perelték be a volt ÁVH-s tisztek meg a gyerekeik, Pető Ivánék például. Igaz, hibáztak is Kubinyiék, de ki állt akkoriban melléjük? Volt jogász-, történészcsapatuk? Dehogy volt. Szélmalomharcot vívtak, de nemes küldetést teljesítettek.

Nagyon sok ember olvasta ezeket meghatódva és örült, hogy legalább egy-egy magányos harcos nekimegy a magát átmentő komcsi társaságnak, a túloldal szerint ők természetesen „prostituáltak” vagy „őrültek”, esetleg „féltehetségek” voltak.

– Mondanál egy ilyen ügyet?

– Kubinyi például leleplezte Josef von Ferenczyt, ezt az elképesztő karaktert, a „közép-európai Münchhausen bárót”, a német–magyar „médiagurut”, aki minden kormány mellett megtalálta a helyét, de a nagy lapokat valamiért nem érdekelte, hogy korábban a Katonapolitikai Osztály tisztje volt.

– Nem volt hírértéke?

– Dehogynem. Ma már tudjuk – de ezt már Kubinyi is megírta a Pesti Hírlapban –, hogy Ferenczi – akkor még von és y betű nélkül – Földy (Földi) Lajos embere volt a rettegett Katpolon, a Rákosi-diktatúrában. Miért érdekes ez? Mert egy jelentés szerint az említett Földy Göncz Árpáddal is jóban volt, és nem véletlenül gondoljuk úgy, hogy ennek is köszönhetően úszta meg viszonylag szárazon a fiatal „kisgazda” 1947-ben a Magyar Közösség, illetve a kisgazdák ellen indított koncepciós pert. Akkoriban Földy volt az ÁVH-hoz hasonló terrorszervezet második embere. Látjuk, hogy Göncz később jóban volt a szintén volt katpolos Kardos Györggyel is, utóbbi adta ki a Magvetőnél antihősünk közepes drámáit, írásait, egyszóval Göncz annak az embernek a lekötelezettje lett, aki részt vett korábbi pártja, a Kisgazdapárt kivéreztetésében. Szimpatikus döntés, nem igaz? Göncz Ferenczyt ’90 után kitüntette, de az a Király Béla is politikai harcostársa volt, aki szintén a Katpolnál kezdte. Vagyis folytatta mint katonatiszt. De ügynökként. Érdekes, hogy Király aztán éppen a taxisblokád idején állt át nyíltan az SZDSZ-hez, addig független képviselő volt. Éppen a megfelelő pillanatban, a hadjárat egyik csúcsán, a kormánybuktatási lehetőség pillanatában. A riadólánc jele ez? Vagy szuverén döntés? Hajlamos vagyok a döntéseket nagyban, felülről, egy játszma lépéseiként értékelni.

– Mi volt a baloldali hálózat kezében lévő média célja? Ezt azért kérdezem, mert nemrég Schiffer András azt mondta egy műsorban, hogy figyeljük csak meg, a 90-es évek elején nagy vitákat kiváltó ügyekkel volt tele a sajtó – Horthy Miklós történelmi szerepe, egyházi restitúció, médiaháború – miközben másfél millió ember a gyárkapun kívül rekedt. Azt mondja, hogy ezen veszekedett az MDF és SZDSZ meg a Fidesz is. Szerinte csak az MSZP-nek nem volt álláspontja a médiaháborúval kapcsolatban, Horn egy összetett mondatot nem mondott például Horthy szerepéről. Magyarán a médiának az volt a szerepe, hogy a társadalom figyelmét elterelje?

– Ma nem így van? Dehogynem. Összetett kérdés, összetett választ igényelne, de mondok egy példát: az ügynökügyekről írt ugyan a sajtó, de mikor írt a tartótisztekről, a politikusok felelősségéről, hogy kik kapták meg ezeket a jelentéseket? Hát az szt-tisztekről? Hogyan történhet meg, hogy a diktatúra külügyminisztere miniszterelnök lehet egy demokráciában? Miért nem a börtönben van? Voltak persze gumicsontok, meg tudatos lejáratás, az Antall-kormányt feszt a Horthy-rendszerhez hasonlították, erről hosszan írok a könyvemben is, ám a történet lényege a korábbi kondicionálás, az orwelli nevelés hatása: ha egy társadalom negyvenöt évig azt hallgatja, hogy minden rossz ember fasiszta, akkor elég ezt a szót állandóan hangoztatni ’90 után ahhoz, hogy az olvasó, néző, az átlagember megérezze a régi félelmet, a régi utálatot. Pavlovi reflexek, propagandatechnika. Hosszan írok azokról az ügyekről – a hordóügy, a Hanákné ügy, a Nappali hold és a többi –, amelyeket akkoriban felépítettek és végigpörgettek az egész magyar és olykor nemzetközi médián. Ezek mind egy időben mentek, a csúcspontjuk a taxisblokád idején volt. Kettős célt szolgáltak: le lehetett járatni velük a jobboldalt és meg lehetett akadályozni, hogy valaki meg merje vizsgálni a különböző pártemberek, volt bolsevikok múltját. Sokszor előhúzták az antiszemitakártyát, így a valódi antiszemiták és a minden mögött antiszemitizmust gyanítók jól megéltek egymásból. Vajon kicsoda volt Szabó Albert? Küldték vagy önjelölt vezér volt? Hova tűnt?

– A magyar média kommunizmus alatti és utáni működéséről két könyvet írtál – ennek tudatában kérdezem, hogy mit gondolsz arról, hogy manapság minden politikai oldal és politikus a másikhoz tartozó médiumot, újságírót propagandázza, propagandistázza? Kissé nagyobb perspektívában nézve: ki volt a propagandista a rendszerváltozás előtt, és ki volt az utána?

– Szakdolgozatomat a náci filmpropagandáról írtam, az elmúlt tíz évben sokat foglalkoztam a kommunista, posztkommunista propagandával. Divat ma mindenkit propagandistázni, ebből jól megélnek a Puzsér Róbertek és a hozzá hasonló, közepesen művelt, de mégis mindenhez „értő” hordószónokok, de azt hiszem, hogy az újságírószakmán belül pontosan el tudjuk különíteni, hogy ki a propagandista, és ki nem az. Látjuk a különbséget Juszt László és Kepes András között, nem igaz? Vagy egy jobboldali írógépes megmondóember, valamint egy visszafogottabb, érvelni is képes, stílusosan kommunikáló véleményvezér között? Látjuk. A propaganda minősége is érdekes.

– Mire gondolsz?

– A Soros-ellenes plakátokra például, meglehetősen primitívek, de nyilván működnek. Ettől én még gyűlölöm, utálom ezeket. Ahogyan a BKK, illetve Karácsony Gergely „minket üldöznek, egyszerűen áldozatok vagyunk” propagandaplakátjai is viccesek vagy felháborítóak. Már akit zavarnak. De ki veszi észre a finomabb, rejtettebb propagandát? Van, akinek nyilván a Hunyadi-sorozat is propaganda, hiszen egy magyar hős a főszereplője, egy történelmi legendánk (még ilyet!), sőt, még imádkoznak is benne, hát ez már maga a klerikális reakció! Röhöghetünk, de nagyon sokan így gondolkodnak, talán nem ezt a kifejezést használják – mások meg simán.

– Tehát azt mondod, hogy Soros helyett több Hunyadit?

– A Hunyadi azért is jó példa, mert olyan, mint egy jó minőségű, liberális világnézetű HBO-sorozat, ügyesen, szépen, hatásosan adja át nekünk a fontos üzeneteket, a Hunyadi elsősorban azt, hogy „a Haza mindenek előtt!”. Ezen a téren még mindig fejlődnie kell a konzervatív, nemzeti oldalnak, mert ugyanilyen ügyesen, okosan, igényesen kellene átadnia az igazán fontos értékeit, és sajnos ezt eddig sokszor elmulasztotta. Vannak nagy eredmények, de nagy mulasztások is. Azokat az alkotókat, művészeket, rendezőket, forgatókönyvírókat kellene támogatniuk, akik erre igenis képesek, és már letettek sok mindent az asztalra.

– Mit tanultál ebből a rengeteg kutatásból? Könnyebben észreveszed a manipulációt, vannak mintázatok, amelyek által fel lehet ismerni, hogy valami (médium, médiaszemélyiség stb.) nem az, aminek látszik?

– Igen, azt látom, hogy folyamatosan fejlődöm, főleg mert megismertem nálam sokkal okosabb, látóbb embereket is. Szóval haladok, nem sok mindennel lehet talán már meglepni a sajtó, az agymosás kapcsán, de az is tény, hogy időközben megundorodtam a médiától mindamellett, hogy a szakmánkat, a valódi újságírást még mindig, sőt, egyre inkább respektálom. Oknyomozó újságírók nélkül a Gyárfás–Fenyő-ügyből sem lett volna semmi! Mégis, ki beszél ma Szenvedi Zoltánék és a többi remek bűnügyi újságíró, oknyomozó újságíró munkájáról? Miért nem csinálunk egy kicsi, de remek újságíró-akadémiát? Egy év alatt annyi mindent meg lehetne tanítani mondjuk tíz-tizenöt jelentkezőnek, hogy utána bárhová elmehetnének dolgozni. A lényeg, hogy lássák át az elmúlt száz évet. Értsenek meg mindent, és aszerint döntsenek. Tanulják meg ezt a mesterséget, hiszen mi is másoktól, mások munkáiból, tapasztalataiból, bátorságából tanultunk. Ezt a bátorságot, elhivatottságot kell átadnunk! Ez egy megterhelő, de szép szakma.