„Az orosz pénz jó pénz, csak szeretjük tudni, hogy mik a szándékai” – mondta Balázs Péter külügyminiszter Szergej Lavrovnak, az orosz külpolitika első emberének a NATO–Oroszország Tanács külügyminiszteri értekezletén. A magyar diplomácia vezetője hozzátette, Budapest akkor tudja „jól fogadni” az orosz tulajdonszerzést Magyarországon, ha az „arányos, átlátható és kiszámítható.”

Paradigmatikus kijelentés volt ez Balázs Péter részéről, hiszen az elmúlt húsz évben mást sem lehetett hallani a politikai és a gazdasági szereplőktől, mint hogy létfontosságú a külföldi tőke jóindulatának megszerzése és megtartása. Ennek érdekében pedig – tehették volna hozzá, ha őszinték lettek volna – nem ildomos kérdéseket föltenni, pláne fenntartásokat megfogalmazni.

Azt ugyanakkor csak kevesen vetették föl, hogy minden befektetés célja minél kisebb költséggel minél nagyobb hasznot termelni, vagyis kétségtelenül megállapítható, hogy a tőkének nem érzelmei, hanem érdekei vannak, ily módon a külföldi befektetők jóindulatát emlegetni naivitás. Annál inkább, hiszen ismert közgazdasági tény, hogy a külföldi befektetések egyik káros következménye a magyar gazdaságban megtermelt jövedelmek növekvő kiáramlása.

Ezt pedig nem ellensúlyozza a munkahelyteremtés, ami ráadásul rendre alulmúlja a várakozásokat. Ezen túlmenően pedig egy ország foglalkoztatáspolitikáját nem lehet arra építeni, hogy a helyiek külföldiek alkalmazottai legyenek. Ez tűzoltásnak esetleg megjárja, stratégiának azonban kevés.

A magyar rendszerváltozás időszakának gazdasági alapvetése mégis a nyakló nélküli privatizációnak és a külföldi tőke térnyerésének igenlése és támogatása volt. Ez nem véletlenül történt így, a későbbi SZDSZ-alapító Bauer Tamás már a Mozgó Világ 1982. novemberi számában így írt A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok című értekezésében: „Kizárhatjuk megfontolásainkból azt a lehetőséget, hogy a közép- és nagyvállalatoknál belföldi magántőkés gyakorolja a tulajdonosi funkciókat. […] A nagytőke felszámolása harminc év után már olyan irreverzibilis folyamat, amelyen csak külső kolonializáció változtathatna.”

A túlzott külföldi tulajdonszerzés – avagy a baueri kifejezéssel élve kolonializáció, vagyis gyarmatosítás – nemzetbiztonsági kérdéseket is fölvethet. A tulajdonviszonyok és a tőkekoncentráció ugyanis döntően meghatározhatja egy társadalom lélektani állapotát és így a belső stabilitást.

Ezért volt kétségtelenül jogos Balázs Péter paradigmatikus értékű megnyilatkozása, ami fölött azonban a tömegtájékoztatás lendületesen elsiklott. Pedig tanulságos a rá adott orosz válasz is. Szergej Lavrov ugyanis azt felelte, „a dolgok a piacon történnek.” Ismerős állítás ez, az elmúlt évtizedek európai neoliberális berendezkedésének egyik alapvető hittétele.

Az orosz külügyminiszter reakciójában persze felfedezhetünk némi cinizmust, hiszen Oroszországról sok mindent el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy a moszkvai vezetés a lovak közé dobja a gyeplőt, s hagyja, hadd sodródjon az ország a „szabad piac törvényei” szerint.

Úgy tűnik, Balázs Péter sem hisz a szabad piac mindenhatóságában, hiszen ezt is mondta Szergej Lavrovnak az orosz befektetésekkel kapcsolatban: „…bizonyos nagyságrenden felül a kormányzatnak tudnia kell róla, számolnia kell vele, s az is elképzelhető, hogy hatást gyakorol rá.”

A magyar külügyminiszter megjegyzéseit vélhetően a Molban történt orosz tulajdonszerzés váltotta ki. Fölvetései kétségkívül jogosak voltak. Kár, hogy a váratlan bátorságnak nem lett folytatása, s ugyanezen kétségeket nem fogalmazta meg sem ő, sem a Bajnai-kormány más tagja más országokból érkező befektetések kapcsán.

Pedig hasznos lenne ismerni például az izraeli tőke céljait. 2007. október 10-én ugyanis a zsidó állam elnöke, Simon Peresz hazája legjelentősebb gazdasági rendezvényén, a Kereskedelmi Irodák rendes éves összejövetelén az alábbiakat nyilatkoztatta ki: „Izraeli üzletemberek befektetnek az egész világon. Izraelnek precedens nélküli gazdasági sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot. […] Manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmakat alapítani. Nézzék meg, mekkora birodalmat épített ki magának rendőrség és katonaság nélkül Bill Gates, s azt is láthatják, hogy micsoda ereje van neki. A kormányok ezzel szemben nem képesek realizálni az erejüket, van költségvetésük, de nincs pénzük. A kormányok tehát képtelenek az eredményes működésre, de a cégeket nem kötik gúzsba a korlátozások.”

Izrael elnökének szokatlan kijelentéseit a tömegtájékoztatás hangosabb hányada úgy magyarázta, hogy Simon Peresz nem akart megsérteni senkit, csupán hazája gazdasági sikereivel büszkélkedett. És valóban, az őszinte beszámoló nem minősíthető sértőnek, tanulságosnak viszont annál inkább. Ugyanis eddig még egyetlen más ország első embere sem jelentette be, hogy hazája felvásárol más államokat. Ha úgy tetszik, ez is paradigmatikus értékű megnyilatkozás volt.

Már csak ezért is indokolt volna Balázs Péternek az orosz tőkét érintő kétségeit kiterjeszteni más államok felől érkező befektetésekre, így az izraeli tőkére is. Mely igencsak nagy súllyal van jelen hazánkban.

Legalábbis így nyilatkozott a zsidó állam budapesti nagykövete, Aliza Bin-Noun a Kisalföld című lapnak tavaly április 15-én: „Izrael az egyik legnagyobb befektető Magyarországon, a kapcsolatokat fejleszteni szándékozunk. A közeljövőben mezőgazdasági szakemberek érkeznek Magyarországra, hogy a lehetséges befektetésekről tárgyaljanak itteni kollégáikkal. A hangsúlyos témák közül mindenképpen meg kell említeni az alternatív energiahordozók kiaknázását, vagy éppen a Kapuváron is meglévő gyógyvizek hasznosítását. […] A legfontosabb feladatom felmérni azokat a lehetőségeket, amelyekben a magyarok partnerei lehetnek az izraeli befektetőknek.”

Mármost kétségtelen tény, hogy a mezőgazdaság, illetve a vízkincs Magyarország stratégiai ágazatai, ezért nem mindegy, kik, milyen formában és milyen céllal fektetnek be ezen területekbe. Az izraeli nagytőke érdekes módon csak az 1990-es évek közepe körül kezdett jelentősebben érdeklődni a magyarországi befektetési lehetőségek iránt. Akkoriban – tevékenységüket finanszírozandó – megvetette lábát hazánkban a Leumi Bank is, melynek számos botrány után be kellett zárnia budapesti fiókját. Igaz, nemrég ismét megjelent a pénzintézetek frontján.

Az 1990-es évek közepe óta nem szűnik az izraeli lelkesedés, évente átlagosan mintegy 300 millió dollárt ruháznak be a zsidó államból érkezett vállalkozók. A jelenleg hazánkban „dolgozó” izraeli tőke nagyjából 4 milliárd dollár. Ezzel Izrael a Magyarországon befektetett külföldi pénzmennyiség tekintetében a nem európai befektetők sorában az Egyesült Államok mögött a második hazánkban, de a legnagyobb európai államokat – Németország, Franciaország, Nagy-Britannia – tekintetbe véve is az élvonalban van.

Oroszország ugyanakkor éppenséggel nem szerepel a legjelentősebb tőkebefektetők között, bár a Mol-trükk kétségtelenül nagy dobás volt.

Figyelemre méltó, hogy az izraeli tőke kifejezetten a stratégiai ágazatok iránt érdeklődik. Legfőképpen az ingatlanpiac iránt, olyannyira, hogy az összes hazánkban forgó izraeli befektetés több mint hatvan százaléka e területet érinti. Számos bevásárlóközpont született a zsidó államból jött vállalkozók tőkéjéből, a Duna Pláza és a nyomában országszerte kialakult plázahálózat például teljes egészében izraeli érdekeltség. Közismert, hogy ezek drasztikusan átalakították városképi környezetüket, főként pedig ellehetetlenítették a hazai mezőgazdasági kis és közepes méretű termelőket. De nemcsak bevásárlóközpontokban utaznak az izraeliek, hanem lakó- és egyéb ingatlanokban is. A főváros tizenharmadik kerületének meghatározó arculatformálója ma már az izraeli–amerikai közös tulajdonban lévő Autóker-Holding, amely számos lakóparkot jegyez. A budapesti „ingatlanfejlesztések” gyakorlatilag izraeli monopóliummá váltak, hiszen több mint 70 százalékban a zsidó államból érkezett vállalkozók érdekeltek bennük. Egyes szakemberek szerint az ingatlanpiacon megtermelt minden második forint izraeli haszon. Igazán pontos adatok sajnos nincsenek, mert több olyan off shore úton működő cég is tevékenykedik Budapesten, melyről csak sejteni lehet, hogy izraeli érdekeltség.

Ami a lakóparképítést illeti, ez pénzigényes műfaj. Mint a témában járatos emberektől megtudtuk, a szükséges pénz előteremtésének számtalan módja van. A leggyakoribb az, hogy a részvénytársaságszerűen működő befektető cég bankgaranciával pénzt köt le Izraelben, majd ezt transzferálják a magyarországi bankvilágba, hogy itt kedvezményes hitelt tudjanak fölvenni. Ettől fogva máris a magyar adófizetők által a bankokba helyezett pénzzel sáfárkodnak, arról nem beszélve, hogy míg Izraelben két százalék körül kamatozik a pénz, addig hazánkban a hat-hét százalékot is eléri a kamatláb.

Budapest tehát az izraeli „ingatlanfejlesztők” hídfőállása, de az elmúlt években egyre erőteljesebben érdeklődnek a vidék iránt is. Ennek oka egyebek mellett az, hogy a Közel-Keleten állandósult bizonytalanság, a háborús helyzet miatt az izraeli tőke előszeretettel keres magának biztonságos, stabil üzleti környezetet. S Magyarországot, úgy tűnik, valamiért ilyennek találják a zsidó állam vállalkozói. Köztük a zsidó állam illetékes hatóságai szerint is szép számmal akadnak olyanok, akik itteni tranzakcióikkal ügyesen kibújnak az izraeli adótörvények alól.

Ugyanakkor nemcsak ingatlanépítők, hanem -vásárlók is szép számmal érkeznek Magyarországra. Az Ingatlanbróker magazin tavaly nyáron hosszabb írásban elemezte az izraeliek budapesti ingatlanbizniszeit. A szakmai orgánum a Jediot Ahronot című izraeli napilapra hivatkozva azt állította, hogy a zsidó állam befektetői körében Toronto után Budapest a második legnépszerűbb város. Az Ingatlanbróker közölte azt az információt is, hogy több tízezer ingatlan van izraeli tulajdonban, melyek értékesítése gyakorta az egyes izraeli cégek közti kartellezés nyomán kialakult árak szerint történik.

Az „ingatlanfejlesztők” tehát alapvetően meghatározzák az ingatlanpiaci viszonyokat. Ez pedig döntően befolyásolja az építőipart, amit mindig húzóágazatnak szoktak tekinteni. Csakhogy a hazai építőipari cégek jelentős része bedőlt, mások napról napra próbálnak életben maradni. Ennek oka az az általános tapasztalat, hogy az izraeli beruházók gyakran megtévesztik a kivitelezőket, vagy olyan körülményeket teremtenek, hogy a kivitelező garantáltan ne tudja teljesíteni a szerződésben aprólékosan rögzített feltételeket. Ily módon gyakran töredékét fizetik ki a magyar vállalkozók járandóságának.

Az izraeli tőke nem csak az ingatlanpiacot kedveli. A zsidó állam vállalkozói a vegyiparban és a gyógyszergyártásban is jelen vannak. Ma Magyarország legerősebb gyógyszergyártó mamutcége az izraeli tulajdonú Teva, melynek debreceni üzeme olyannyira jelentős, hogy a cég nemrég bezárta angliai telephelyét, s a brit piacot is a Magyarországon gyártott készítményekkel látja el. A gyógyszeripar pedig ilyen meglódult időkben, amikor egymást éri a kergemarhakór, a madárinfluenza vagy a sertésinfluenza, stratégiai szerepet kap, és igencsak jó üzlet.

Az izraeliek érdeklődnek a mezőgazdaság iránt is. Hogy ez az érdeklődés összefüggésben áll-e a szocialista–liberális kormányok alatt folyamatosan zajló birtokkoncentrációval és a külföldiek 2011 után lejáró földvásárlási moratóriumával, azt csak találgathatjuk, az viszont tény, hogy Magyarországon több, izraeli agrárszakemberek által irányított mintagazdaságot hoztak létre. Mint az izraeli nagykövet föntebb idézett interjújából kiderül, a zsidó állam vállalkozói különös figyelmet szentelnek az alternatív energiahordozók kiaknázása lehetőségeinek, illetve a magyar vízkincsben rejlő potenciálnak. Hogy a regionális vízközművek összevonásának és privatizálásának szándéka ezzel összefüggésben áll-e, azt újfent csak találgathatjuk.

Az izraeli tőke az informatika és a távközlés iránt is fokozott érdeklődést mutat. Ezt bizonyítja az a kutatás-fejlesztési megállapodás is, melyet év elején írt alá Eli Yishav izraeli kereskedelmi, munkaügyi és ipari miniszter és Molnár Károly akkori magyar kutatás-fejlesztési miniszter Jeruzsálemben.

Az egyezmény deklarált célja, hogy együttműködésre serkentse a két ország vállalkozásait az információtechnológia és a telekommunikáció terén. Az esetleges közös projektek a tervek szerint állami támogatásban is részesülhetnek. Mint látható, a Magyarországon jelentős mennyiségben jelen lévő izraeli tőke az ingatlanpiacon, a gyógyszer- és vegyiparban, a mezőgazdaságban és a távközlésben van jelen, s érdeklődik a vízvagyon és az alternatív energiahordozók iránt is.

Ezek mind stratégiai ágazatok. A magyar politikai vezetésnek indokolt lenne illő tisztelettel fölvetni az orosz tőkével kapcsolatban megfogalmazott kérdést izraeli vonatkozásban is.

Ágoston Balázs


Idegen kézben

„A magyar kormány […] engedte, hogy a románság […] gazdasági hatalma erősödjék. A legrégibb magyarországi román pénzintézet az 1872-ben alapított nagyszebeni Albina […] 1906-ban 2,4 millió korona részvénytőkével […] 23,5 millió korona kölcsönt nyújtott. […] Magyarország területén 170 román érdekeltségű pénzintézet működött, […] összes vagyona 27,5 millió koronára rúgott, ezek évi 110 millió korona kölcsönt nyújtottak […] román […] célokra. A pénzintézeteken kívül még román kézben volt 51 szövetkezet. […] A legnagyobb befolyással […] a pénzintézetek rendelkeztek, különösen 1907 óta, amikor Solidaritatea néven kartellszerű szövetkezésbe léptek. Működésük elé a magyar állam nem gördített akadályt s így lehetővé vált, hogy a románság bankjai által nyújtott készpénz- és jelzáloghitelek segítségével az eladásra kerülő magyar földeket felvásárolhassa. 1903–1913 között összesen 716 olyan (magyar) birtokot szereztek meg a románok, melyek kiterjedése 50 kataszteri holdnál nagyobb, összesen 166 394 kataszteri hold terjedelemben. […] Az 50 katasztrális holdon aluli birtokoknál a magyarság vesztesége 12 855 hold. […] az említett 10 esztendő alatt a magyarság földtulajdonának 5,5 százaléka jutott idegen kézre. 1903-ban a magyarság Erdély földjének 52 százalékát, 1913-ban azonban már csak 45,8 százalékát tartotta kezében.”

(Részlet Elekes Lajos: A román államélet magyar gyökerei című munkájából)