A politika hamiskártyásai

– Miért tartotta fontosnak, hogy feltárja a hazai politikatörténet e különleges szeletét?

– A kommunista párt történetét sokáig nem lehetett érdemben kutatni; a források hozzáférhetetlenek voltak, maga a párt pedig mindig is az ideológia, az aktuálpolitikai harcok, taktikai szempontok szerint értékelte saját múltját. 1989-ben a helyzet megváltozott, kutathatóvá váltak a levéltárak anyagai, számos interjú, visszaemlékezés született, ám a pártról szóló monográfia hiányzott. Ez az örökség pedig, ha tetszik, ha nem, része a történelmünknek, így érdemesnek tartottam arra, hogy foglalkozzam vele. Nyilván mint kutatót a hely szelleme is inspirált; az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában bőséggel adottak a témával kapcsolatos források, már csak azért is, mert az 1945-től 1956-ig terjedő időszak párttörténetében – és az országéban is – kiemelkedő szerepet játszott az államvédelem. A pártvezetés napi szinten jelölte ki, hogy mely társadalmi csoportok, irányzatok, személyek számítanak ellenségnek, ezt az elvi iránymutatást bontotta le a belügyminisztérium parancsokra, ami aztán a gyakorlati megvalósításért felelős operatív tiszteknél landolt.

– A demokratikus erőkkel ellentétben a kommunista párt működése szigorú konspiráción, belső fegyelmen alapult, amit már a kezdetektől átitatott a gyanakvás, a félelem. Miért alakult így?

– Ezt elsősorban az illegalitás évei magyarázzák, amikor rejtetten, örökké a lebukástól tartva végezték tevékenységüket. Az egyszerű párttagok is szigorú belső fegyelemben dolgoztak, mindig a párt irányvonalát követve. A két világháború között ezt az irányt a Komintern gyorsan változó, egymásnak sokszor ellentmondó állásfoglalásai mutatták, amiket eszmei szempontból nem lehetett áthidalni, így egyetlen megoldás maradt: a moszkvai politika dogmatikus követése. Ennek eredménye később a koalíciós időkben is megmutatkozott: a politikai partnerekkel szembeni bizalmatlanság jellemezte a pártot, a pszichózishoz pedig hozzájárultak a magyar kommunisták Szovjetunióban töltött évei is. Gyakorlattá vált, hogy a tagoknak életrajzot kellett írniuk, az adatokat később, a politikai játszmákban gátlástalanul felhasználták egymással ellen. Ez súlyos teherként kísérte végig a párt történetét.

– Talált bármiféle közös nevezőt a mozgalomban szerepet játszó kulcsfigurák hátterében, motivációiban?

– A kommunizmus három adaptációs kísérletét, az 1919-es, az 1945 utáni évek, valamint az 1956 utáni időszak politikáját kulcsfiguraként Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János alakította, három különböző típust megtestesítve. Kun kolozsvári újságíróként a szociáldemokrata mozgalomból indult: felszínes eszmei ismeretekkel rendelkező, nagy érzelmi hevülettel átitatott ember volt, aki gyakran az idegösszeomlásig vitte a politikáját. Szerencsejátékos figura volt, a századforduló radikális értelmiségének jellemző típusa, később a Szovjetunióban kitűnő intrikus vált belőle. Rákosi Mátyás izraelita családja a Monarchia idején szokványos asszimilációs utat járta be. Rákosi annak ellenére, hogy művelt volt, több nyelven beszélt, inkább utazó kereskedelmi ügynökre hasonlított, akinek alapélménye az otthontalanság. Ezek az emberek afféle homo kominternicusként tekintetettek magukra, a világforradalom katonáiként oda mentek, ahová Moszkvából küldték őket. Rákosi vérbeli intrikusként kiválóan használta az embereket politikai érdekei szerint, ellenfeleit szerette meglepni, zavarba hozni, sarokba szorítani. Kádár János gyerekkorát részben nevelőszülőknél töltötte, sokáig nem volt életében semmilyen biztos igazodási pont, így számára a mozgalom vált az otthonná. Nem volt olvasott, frusztrációt okozott számára, hogy az értelmiség műveletlennek tartja, ugyanakkor a sakk nagy kedvelőjeként – a politikában éppúgy, mint a játékban – valamelyest szabályozottabb viszonyrendszerben gondolkodott. Sok esetben tehát nehéz élethelyzetekből, gyakran a semmiből érkező emberek kerültek a mozgalomba és váltak megkerülhetetlen szereplővé. A lázadás motívuma is jelen van, sokuk első generációs értelmiségiként szembefordult szülei világával, példa erre Lukács György, a mozgalom egyik főideológusa, akinek az apja nemesi címet viselő bankár volt, a fiú azonban ezt az életet a hazug társadalmi alku részének tartotta, amit nem akart vállalni.

– Könyvében írja: „A kommunisták minél jobban alkalmazkodtak a magyar valósághoz, annál távolabbra kerültek az alapító atyák elképzeléseitől.” Hogyan tudott meggyökeresedni hazánkban ez a magyar politikai hagyományoktól teljesen idegen eszme?

– Részben működött a hozzászokás jelensége: egy politikai eszme sorsa azon múlik, mennyire ismerős a társadalom számára. A Tanácsköztársaság volt tankönyvi értelemben a leginkább kommunista: Kun és társai a szovjeteket bizonyos területeken balról előzve igyekeztek felépíteni a magyar kommunizmust.

– Olyannyira, hogy Kun Béla még Lenint is balról kritizálta…

– Nem értett egyet Lenin külpolitikájával, úgy vélte, az oroszok a breszt-litovszki békével túl gyorsan megalkudtak a németekkel. Meg volt győződve arról, hogy a szovjet politikai hibákat a magyarok kikerülik majd, mégpedig a tankönyvi hittételek megvalósításával: a Tanácsköztársaság idején nem osztottak földet, elidegenítve a rendszert a parasztságtól, azonnal államosításba kezdtek, így költségvetési hiány lépett fel, aminek pedig reálbérzuhanás lett az eredménye. Rákosiék okultak 1919 hibáiból, úgy voltak vele: proletárdiktatúrát, de okosan. A földosztást kulcsfontosságúnak tartották, és lassúbb átmenettel akarták megvalósítani a kommunizmust, ami 1947-től körülbelül két éven át tartott.

– És Kádár? Ő tanult az elődök hibáiból?

– Hogyne. Két fontos tanulságot vont le: a hatalom stabilizálásához szüksége lesz a Szovjetunió politikai támogatására, valamint a társadalmi bázisra – ez utóbbi nyitott utat a népfrontos politika előtt. Ebben persze az a tény is közrejátszott, hogy a kommunisták örökös kisebbségben voltak Magyarországon. Kádár ráérzett arra is, hogy a munkásság számára szükséges életszínvonal megteremtésénél nincs fontosabb, ennek még az ideológiai célokat is alárendelte. Egyvalamit nem akart: jegyrendszert és sorban állást, ezt akár az eladósodás árán is el akarta kerülni.

– Mikortól érződik a rendszer kifáradása?

– Az 1970-es évekre kimerültek a rendszer ideológiai tartalékai, megjelent a retorikában a létező szocializmus kifejezés, egy kicsit a nyugat-európai baloldalnak is címezve, hogy lám, mi megvalósítottunk valamit, míg ti csak szervezkedtetek. A rendszer innen már nem tudott továbblépni, ezért új hívószót kerestek. A magyar történelmi hagyományban mindig is jelen lévő függetlenség toposzát 1956 miatt nem merték előhúzni, ezért modernizátorként igyekezték láttatni magukat. Mindez magában hordozta a paradoxont: a kommunizmus felépítésének marxi–lenini víziójával a modernizáció a legkevésbé sem volt kompatibilis.

– És Kádár ekkor szembe találta magát Gorbacsovval, aki tényleg reformokat akart.

– Kádár ki nem állhatta Gorbacsovot, Hruscsovot tisztelte, hiszen neki köszönhette a hatalmát. Gorbacsov meg akarta újítani a Szovjetuniót, kiadta az ismert jelszavakat: glasznoszty, peresztrojka, uszkorenyije, vagyis nyíltság, átalakítás, gyorsítás. A 80-as évek közepére az idős Kádár azonban egyvalamit biztosan nem akart: nagy víziókat és nagy átalakításokat, erejéből már csak az állagmegőrzésre futotta. Ekkor előállt az a helyzet, hogy miközben a magyar pártvezetés elvben igyekezett szinkronban lenni a szovjet politikával, a valóságban egyre távolabb akart kerülni tőle. Gorbacsov ráadásul közepesen udvarias formában célzott Kádárnak arra, hogy itt az ideje kinevelni az utódját, ettől kezdve csak az utódlás foglalkoztatta az MSZMP vezetőit, és nem az, hogy önálló politikai vízióval álljanak elő.

– Lehet-e a világforradalom után sóvárgó kommunista párt történetében valamiféle nemzeti érdekérvényesítésről beszélni?

– A kommunista eszme az ember univerzális felszabadítását tűzi ki célul, elvileg a nemzetek között nem tehetett különbséget. Ám ha megnézzük az ősforrást, Marxék már a XIX. században is az iparosodott Nyugat-Európától, az angoloktól, a németektől és a forradalom hagyományait őrző franciáktól várták, hogy megvalósítsák a kommunista típusú társadalmat, ami önmagában elismerte a nemzetek létét és feladatát. Ez később is jellemző volt: a politikai retorika, az elmélet, valamint a gyakorlati megvalósítás között jelentős ellentmondás feszült, ahogy a nemzeti múlthoz való viszonyban is. Ha megnézzük a Tanácsköztársaság korának bélyegeit, azokon Marxot és Engelst fedezhetjük fel, valamint a magyar történelem olyan figuráit, mint Martinovics Ignác és Táncsics Mihály. 1945 után a kommunista párt megpróbálja magát a magyar függetlenségi hagyomány reprezentánsaként feltüntetni, felbukkannak az erdélyi fejedelmek, majd Rákóczi és Kossuth. ’56 után ez már ingoványos talaj, így a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormányt 1972-ben felváltó Minisztertanács legitimitását hangsúlyozandó módosítják az alkotmányt és kísérletet tesznek arra, hogy elhelyezzék magukat a magyar történelem folyamataiban: előtérbe kerül István király alakja és augusztus 20-a mint az alkotmány ünnepe. A kommunisták sokszor e stratégiával éltek: a nemzeti múlt számukra érdekes elemeit formálták a saját képükre, ám a valódi kiállást igénylő nemzeti ügyekkel kapcsolatban – mint a határon túli magyarságé – érzéketlenek maradtak.

– A kommunisták bűnlajstromát hosszan lehetne sorolni az egyház üldözésétől a koncepciós perekig. Mennyire jellemezte az önreflexió e politikusokat? Tisztában voltak tetteik súlyával?

– Nagy Imre 1956–1957-ben írt visszaemlékezésében például hibaként rója fel, hogy nem foglalkoztak a határon túli magyarok ügyével, és ide sorolja a parasztság erőszakos beszolgáltatási kötelezettségét is, ám ő is csupán a félreállítását követően revideálja a korábbi döntéseket. A kommunista politikusok túlnyomó része által írt memoárok inkább a politikai önigazolás mintapéldái: Rákosi Mátyás visszaemlékezéseinek terjedelmes két kötetében a nyoma sem fedezhető fel az önreflexiónak. Az egyházakkal szembeni bűnök vagy a politikai riválisokkal való leszámolás ténye pedig senkinek sem lépi át az ingerküszöbét.

– És a szerző számára milyen tanulságokkal szolgált a kommunista párt története?

– Ami leginkább elgondolkodtatott, az a politikai vízió és a valóság viszonya. Hazánkban a XX. században a hatalomra kerülő politikai pártok és rendszerek általában mindig az előzővel szemben határozták meg magukat, holott az országban jelen lévő, megoldandó gazdasági, társadalmi problémák alapvetően nem változtak. A gyakorlat mindig azt mutatta, hogy a valóság kényszerítő ereje a hatalom működtetésére, a napi szintű kormányzásra hatással van. A magyar történelemben sok sikeres adaptációs kísérlet említhető, ilyen a reformáció, ami gazdagította a magyar művelődést, vagy a XIX. századi nemzeti liberalizmus eszméje. Ezek azért lehettek sikeresek, mert összhangban voltak az ország akkori valóságával. A kommunista mozgalom kudarcának persze számos oka volt a gazdasági mérőszámoktól az erkölcsi problémákon át a hatalomgyakorlás diktatórikus voltáig, ám azon is múlt a rendszer működőképessége vagy kudarca, hogy mennyire találkozott az ország igényeivel, mennyire volt befogadható. Örök tanulság: amikor egy rendszer kiüresedik, és nem tudja felmutatni a társadalomnak a vízióját, nincs meg benne a megújulás képessége, akkor végleg elbukik.