– Könyvük előszavában a következőket írják: „A sajtó felkapta a Szent István Terv címet, és rögtön félre is értette. Lassanként a politikusok is a Széchenyi Terv felújított változataként kezdték emlegetni, amibe mi, a szerzők és szerkesztők beleborzongtunk, mert úgy éreztük, hogy amin dolgoztunk, az nagyon más, mint amire a sajtó nyomán a magyar politikai közösség számított.” Miben több a Szent István Terv a Széchenyi Tervnél?

– Először is ez nem csupán egy gazdasági, sokkal inkább egy nemzetstratégiai program. Pontosabban – hogy ne tűnjön fellengzősnek – fogalmazzunk inkább úgy, hogy megpróbáltuk egyszerűen, érthetően összefoglalni azokat a feladatokat, amelyek a magyarság egésze előtt állnak. Rövid kitekintést adunk arra vonatkozóan, hogy mi történik a világban, Európában, majd pedig végigmegyünk azokon a kérdéseken, amelyek az ország, a nemzet szempontjából nagyon fontosak – írunk a jelenlegi helyzetről és arról a jövőről is, amelyet kívánatosnak tartunk a magyarság számára. Ebben a könyvben ezenkívül azt is szerettük volna felvillantani: ahhoz, hogy Magyarország fejlődjön, illetve ahhoz, hogy a nemzet tagjai jobb életet éljenek, nemzetként is magunkra kell találnunk. Ehhez a „nemzetként magunkra találáshoz”, véleményem szerint, hozzájárulhatnak az itt leírtak. Bízom abban is, hogy a Szent István Terv a határokon túl is kivált valamilyen visszhangot, és segít abban is, hogy ne úgy tekintsenek ránk, mint állandóan önnön sorsán kesergő, búsongó, ugyanakkor izgága nemzetre, hanem tudatosuljon mindenkiben, hogyan, milyen eszközökkel emelkedhetünk fölül azokon a történelmi eseményeken, döntéseken, amelyek súlyos sebeket okoztak. Ha valakinek levágják a lábát, nem szép kigúnyolni azért, mert sántít. Persze hogy sántít, hiszen levágták a lábát. Természetes tehát, hogy nekünk nem egyszerű feldolgozni a minket ért traumákat. Ugyanakkor nem szabad illúziókba sem ringatni magunkat, ahogyan Klebelsberg tanította: „eszmények nélkül nem lehet élni, illúziókban nem szabad élni”, hanem a múltat nem feledve, bizakodással előre tekintve a jövőnket kell formálnunk, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt.

– „1988 és 1995 között a magyar társadalomban rendkívüli mértékben csökkent annak az érzése, hogy nehéz élethelyzetekben mások segítségére lehet számítani. Ez a tendencia azonban megfordult: egy 2002-ben végzett felmérés szerint jelentősen csökkent az ellenségesség, nőtt a társakba vetett bizalom.” Mennyire fontos az ország szempontjából, hogy a társadalom tagjai hogyan viszonyulnak egymáshoz?

– Úgy gondolom, nagyon. Az idézett megállapítás a versenyről, illetve a verseny és a szolidaritás sajátságos egységéről szól. Egy társadalomban, egy közösségben, még egy családban is természetes, hogy van verseny, de kell lennie szolidaritásnak is. Lehet, hogy be akarom bizonyítani a fiamnak, hogy még mindig én vagyok jobb teniszben, de ha elveszítem a meccset, attól még nyugodtan le tudunk ülni együtt vacsorázni. 1995–1996-ig nálunk túlzottan előtérbe került az egyéni boldogulás, az egyéni versenyképesség, az a fajta érzet a társadalomban, hogy mindent az egyéni sikerek döntenek el, és csak az a célravezető stratégia, hogy ha mindenkit megpróbálok legyűrni, mindenkit az ellenfelemnek tekintek. Holott a modern biológiától a szociológiáig a tudomány azt mondja, hogy sokkal jobban működik, eredményesebb egy közösség, ha a szolidaritásnak ugyanakkora szerepet szán, mint a versenynek. Manapság mindenhol az egyéni boldogulás fontosságát helyezik előtérbe, a médiában mindenütt azt látjuk, hogy csak az okoz örömet, ha az egyén győz. A valóságban azonban ez nem így van, a közös sikerek is örömet okozhatnak. Szerencsére 1998 és 2002 között történtek ezen a téren is pozitív változások. Mivel magam is a tagja voltam a polgári kormánynak, furcsa lenne, ha nagyon dicsérném ezt az időszakot, ugyanakkor vitathatatlan: akkor egyre többen jöttek rá, hogy együtt, nemzetként erősebbek vagyunk, mint külön-külön. Ily módon olyan energiák szabadulhattak, szabadulhatnak fel, amelyek még közgazdasági adatokkal is kimutathatóak, a szellemi, lelki jólétnek pedig nélkülözhetetlen tényezői. Visszaugorva az első kérdésre, a Szent István Terv nem véletlenül nem számokból áll. Számok nélkül, de reálisan értékelve a helyzetünket arra próbáltunk rámutatni, hogy a magyarságnak van esélye a felemelkedésre, ha sikerül együtt cselekednünk, együtt tennünk ezért.

– Fordíthatjuk úgy a szavait, hogy a polgári gondolkodásmód – aminek az alapja a közösségben való gondolkozás – ebben az időszakban, 1998 és 2002 között elkezdett elterjedni, meggyökeresedni a társadalomban?

– Igen. Nagyon fontos, hogy a politika a legfontosabb kérdésekben jó irányt vegyen és utat mutasson az emberek számára. Például, ha a politika nemcsak szavakban, hanem tettekben is kifejezi, hogy fontosnak tartja a családot, akkor több gyermek fog születni. Úgy gondolom, a polgári kormány idején nagyot változott a magyar politika, felcsillant annak a lehetősége, hogy célt, eszményt adjon az embereknek, ne pedig uralkodjon rajtuk és ne pusztán a hatalom megszerzésének eszköze legyen. A Szent István Terv arról is szól, hogy a politikának van szellemi, intellektuális feladata – s fel kell nőnie ehhez a feladathoz. Ennek a megvalósulásához az is kell persze, hogy a közgondolkodás megváltozzon ezzel kapcsolatban. A magyar történelem nagyjai – Szent István, Hunyadi Mátyás, Bethlen Gábor, Deák Ferenc, Bethlen István, hogy csak néhányat említsek – nem meggazdagodni akaró szerencselovagok, nem kicsinyes cselszövők vagy tanácsadók által „megcsinált” figurák voltak, hanem a nemzet intellektuális vezetői is. Mélyen hiszek abban, hogy a nemzeti közösségeket a XXI. században sem csupán percemberek és reklámfigurák irányítják majd.

– A közgondolkodás formálásának egyik legfontosabb eszköze az oktatás. Itt azonban komoly gondok vannak…

– Mindkét megállapítással egyetértek, s természetesen az oktatásra is kitérünk a könyvben. Az oktatás nem pusztán arról szól, hogy néhány praktikus dolgot megtanítunk a diákoknak – persze arról is, hiszen írni, olvasni, számolni tudni kell –, de az oktatás a kultúra továbbörökítését is jelenti. Nem csupán szolgáltatás, ahol a „fizetésnél” pontosan meg lehet mondani, hogy a gyerek 547-ig fog tudni számolni, mert az van előírva, hanem az oktatás a nevelésbe ágyazott nagyon mély szellemi tevékenység. Az iskola szerves része a közösségi életnek, következésképp, az iskolában eszményeket, erkölcsöt, viselkedésmintát, felelősségtudatot kell továbbadni, biztosítani a kulturális folyamatosságot, a társadalom kulturális koherenciáját. Hogy ugyanazokon a fogalmakon ugyanazt értsük, tudjunk egymással a történelemről és a közös jövőnkről is mindannyiunk számára érthető nyelven beszélni.

– A tervben szerepel egy grafikon, amely azt mutatja, hogy az alacsony iskolázottságú nőknél a született gyerekek száma közelít a kívánatoshoz, ahogy azonban képzettség szempontjából megyünk felfelé, egyre kisebb a születésszám. Ez okozhat-e valamilyen problémát a következő évtizedekben?

– Okozhat, ha ez a tendencia nem fordul meg, bár én remélem, hogy megfordul. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a nők magas végzettsége elég új keletű dolog, ötven évvel ezelőtt kevésbé volt jellemző a diplomás, többdiplomás nő. Itt egyébként vissza is utalhatnék a versenyre, amiről az előbb beszéltünk – ma már egyre inkább az is elvárás, hogy a nő legyen jól képzett, keressen jól, produkáljon ugyanolyan „szakmai mutatókat”, mint a férfiak. Jogszabályokkal, szerintem, át lehetne hidalni ezt a látszólagos ellentétet, ha például a gyerekes anyák számára lehetővé tennék, hogy az a – látszólagos vagy tényleges – szakmai hátrány, ami természetesen keletkezik, a későbbiekben kiegyenlítődhessék. Új megoldásokra van szükség: bizonyos pályázatoknál, szakmai előmenetelnél lehetővé kell tenni annak figyelembevételét, hogy egy nő életének szakmája szempontjából is fontos szakaszában szüli meg – és legyünk korrektek, nagyobbrészt ő neveli fel – a gyermekeket. Jó lenne, ha a társadalom megbecsülné a gyermekek nevelését, úgy hiszem, a polgári kormány tett ezért, és a következő polgári kormánynak sem lehet más feladata, mint a demográfiai mutatók megfordulásának elősegítése, a közgondolkodás alakítása, megváltoztatása.

– A kultúráról szóló részben ezt írják: „A ránk zúduló hatásokat kordában kell tartani, mert veszélyes ostobaság volna kultúránk spontán önvédelmére hagyatkoznunk”. Vannak olyan erők, amelyek arra törekednek, hogy a kultúrából kiöljék a nemzeti érzést, holott ennek terjesztése is normális esetben feladata lenne a kultúrának…

– Alapvető feladata ez a kultúrának, különösen manapság, amikor a határok – legalábbis az unión belül – átjárhatóak, tehát elvileg bárki, bárhol letelepedhet, így a nyelv, a nemzet ilyen szempontból „védtelenné” vált. Az idézett mondat ennél erősebb megállapítást tartalmaz – úgy gondoljuk, hogy a kultúra nagyon erősen ki van téve a jelentősen megnövekedett médiakínálat káros hatásainak. Kisebb nyelvek, tájszólások tűnhetnek el, nagyon oda kell figyelnünk ezekre a folyamatokra és tennünk ellene. Rossz hatással van a média a mindennapi kultúrára is – ma már kevés a személyes elem a kultúraátörökítésben, az emberek nem a fonóba, táncházakba járnak, hanem a tévében, moziban külföldi filmeket néznek, magyar népmesék helyett külföldi rajzfilmeket látnak a gyerekek. A kultúra átörökítése a nemzeti média feladatai közé tartozna, és kell is, hogy tartozzon, mint ahogy a világháló adta lehetőségeket is ki kell használni. Azokat az eszközöket kell aktív kultúrpolitikával igénybe venni, amelyeken keresztül ma az emberek nagy többsége elérhető.

– Mennyire lehet működőképes egy olyan ország, ahol az emberekből kiölik a nemzeti tudatot?

– Egy olyan ország, ahol nincs nemzeti öntudat, egy nemzettudat nélküli nép nem lehet sikeres. Elsodródhatunk az Európai Unió nem feltétlenül biztonságos tengerén, ám eredményesek csak akkor lehetünk, ha tisztában vagyunk nemzeti érdekeinkkel és megpróbáljuk ezeket érvényesíteni. Ha az ember bajba kerül, még ha sok ismerőse van is, általában azokhoz fordul, akikhez ennél szorosabb szálak fűzik, a barátaihoz, de még inkább a családjához. Magyarország elsősorban önmagára, a magyar nemzetre számíthat. Akkor lehetünk igazán sikeresek, ha van erős nemzeti közösségünk. Gondoljunk arra, milyen régóta élünk itt, a Kárpát-medencében magyar nyelven gondolkodva, magyarul beszélve, egymásra utalva, s ebből a gondolatból növekedő nemzeti büszkeségünk, hitünk adhat erőt a további összefogáshoz.