Magyarremete kis falu Bihar megye keleti felében, túl a trianoni határon, Belényestől pár kilométerre. Ezer lélek lakja, többségük magyar. Megélhetést részben a föld ad, az erdő és az állatok, de a városba is sokan eljárnak dolgozni. Fila István struccokat tart. A kezdet kutyakemény volt, de sikerült – most meg a nátha fojtogatja.

Ketten ülünk a vastag faasztalnál a szabadban. – Nem tudom, de valahogy sohasem egyeztünk apámmal. Mindig a magam útját akartam járni – kezdi a fiatal gazda, és tölt a pálinkából. Mellettünk már a struccoknak elkerített rész kezdődik. Az egyik kakas kíváncsian nézeget kifelé. – Ez az egy szelíd, a többivel óvatosnak kell lenni – mondja. Nem kell sokat biztatni, hogy beszéljen, jön belőle. Van mit mondjon. – Már iskolába se nagyon akartam járni. Négyen vagyunk testvérek, ketten egyetemet végeztek, kisebbik bátyám ügyvéd Pesten. Nekem tizenkét évesen már volt egy lovam, szekér hozzá, olykor vállaltam fuvart iskola helyett, kaptam érte húsz lejt, néha ötvenet. Tizennyolc évesen elvégeztem az autószerelő iskolát és elhagytam az országot, kimentem Magyarba. Pénzt akartam keresni. Pesten autókat mosott három hónapig, aztán vett egy rossz Trabantot, megjavította és eladta háromszoros áron. Nem volt kérdéses számára, hogy ezzel érdemes foglalkozni. Alapított egy betéti társaságot, és venni-adni kezdte az autókat. Tizennyolc éves volt ekkor, 1992-t írtunk. Négy évig tartott a lendület, addigra kifogytak a Ladák, Dáciák, elhordták mindet az oroszok, románok. – Mindenki hazavitte a saját szemetét – mondja, s a hangján érezni, hogy ezzel lezárult egy korszak. Hazament, de nem tudta, mihez kezdjen. Akkor olvasott a Reformban a struccokról. Hollandiából hozott három tenyészállatot, egy kakast meg két tyúkot Feri bátyjával. Együtt vágtak bele. – Ő két év múlva kiszállt, azt mondta, ilyen marhaságot nem csinál tovább. Nekem nem volt mit tennem, ki kellett tartsak. Négy évig nagyon nehéz életünk volt. Közben megnősültem, egyetlen szobában laktunk, megszületett a gyerek, mosni kellett a szaros pelenkákat, a ruháinkat kartondobozokban tartottuk, az volt a szekrény. Egyszer kijöttem a kertbe késsel a kezemben, azt mondtam, leölök minden struccot. Belefáradtam már, hogy nem lehet eladni. Az elején azt sem tudták az emberek, mi az a strucc. Azt kérdezték, mi a fenét akarok ezekkel, nem vagyok magamnál. Apám is azt mondta, ilyen hülyét még nem látott. Hogy a drága gabonát etetem a struccal. Lett is ebből egy csomó veszekedés. Egy nap aztán beindult. Megjelent egy ember, hogy kell neki három madár. El is adott neki hármat 7500 márkáért. Akkor a lej már olyan rossz volt, hogy minden fontosabb üzletet márkában számolt mindenki. Lassan mozogni kezdett minden, annyira, hogy egy időben már nem volt elég állata, amit eladjon. Azóta eltelt tíz év, most negyven darab sétálgat, csipeget az udvaron. Belőlük él a család, meg a falusi turizmusból. Jól össze lehet kapcsolni a kettőt, mert sokan kíváncsiak a struccokra, a húsukat is szívesen megkóstolják. – Mi éri meg jobban, tojást eladni, kikelt kisstruccokat, vágóállatot vagy húst? – Ha van az embernek területe, ahol fel tudja nevelni a kicsiket, akiket jó meleg helyen kell tartani legalább két hónapig, ahol még nyáron is fűteni kell nekik, akkor jobban megéri egyéves korig tartani – válaszolja, de ő maga kicsiket is ad el. Most is ki tudná vinni, csak az állat-egészségügyi zárlat miatt nem lehet. – Előfordult, hogy strucc megbetegedett? – Még nem hallottam ilyet. Ezek semmilyen betegségre nem érzékenyek, teljesen vadak. Ugyanilyen génállományú állatok futkorásznak Afrikában is. Ezeket nem laboratóriumban csinálták. Makkegészségesek. – Állatorvos nem is látta a struccait? – kérdem hitetlenkedve. – Egyszer látta, de elzavartam a francba. Nem is értenek hozzá – válaszolja minden indulat nélkül. Szókimondó ember. Ami a szívén, az a száján. – Az egyik állat nem evett, kihívtam az orvost, elkezdte mindenféle antibiotikummal kezelni, nem történt semmi. Rájöttem, hogy nem emészt, azért nem eszik, nem bírt ganézni. Mondom a süketnek. Azt mondja, azért nem bír ganézni, mert nem eszik. Fogtam magam, elzavartam – azóta is haragszik -, kértem az aszszonytól egy liter étolajat, beletöltöttem a struccba, az meghajtotta, másnap nem volt semmi baja. Tíznapi koplalás után. Már alig élt. Valószínűleg nem vágtam össze neki rendesen a füvet. Arra oda kell figyelni. – A járvány visszavetette a hús iránti érdeklődést? – Nem, most is sokan hívnak nyugatról, hogy kellene nekik, csak mi innen a zárlat miatt nem tudjuk kivinni. Sem hozni nem tudunk új állatokat. Idefojtják az embert a tanyájára, egye-igya, izélje meg a struccait. – Minden ilyen zárlat véget ér egyszer. Ha hatvan napig nincs új megbetegedés, feloldják. – Igen, csak úgy vettem észre, hogy mielőtt letelne a hatvan nap, mindig felbukkan valahol. Ki van ez találva szerintem. Most már inkább a falusi turizmus felé igyekszünk fejlődni, mert nem látjuk a végét a strucctartásnak. Hogy mennyire fojtanak meg minket az unióval meg az influenzával. Ha megfojtanak, akkor terjeszkedünk, ahogy tudunk. Bizonytalan a jövő. Hogy mi lesz, nem tudom. Boros Károly