A szentéletű szerzetes, aki „elajándékozta magát”

„A legnagyobb lehetőségünk a másik ember” – hangoztatta Kozma Imre atya, akinek szentbeszédeit már a ’70-es években is rögzítették hívei, hogy tanításait otthon újra meghallgathassák. A hangfelvételek nyomán készült leiratokat később egymás között osztogatták a szentmisére érkező emberek.

Önkéntesek egy lelkes csoportja dokumentálhatóan 1993-tól kezdte rendszeresen rögzíteni a szertartásokon elhangzott gondolatokat, hogy a beszédekben megfogalmazott üzeneteket közkinccsé tegyék az utókor számára.

A 2000-es évektől azonban önként vállalt szolgálat keretében már nemcsak felvették, hanem digitalizálták és rendszerezték is Kozma atya beszédeit. Az utolsó években pedig a Magyar Máltai Szeretetszolgálat élőben is közvetítette a szentmiséket a közösségi médiában.

A frissen létrehozott kozmaimreatya.hu online felületen az 1993 és 2024 között készült hangfelvételek mellett szentbeszédek, előadások, tanítások, valamint száznál is több interjú, nyilatkozat, ünnepi üzenet, híradórészlet és dokumentumfilm vált elérhetővé éves bontásban.

A felületen megismerhető Kozma atya kivételes életútja és papi pályafutása, megtalálhatók legtöbbet idézett mondásai, a róla tett kijelentések gyűjteménye és egy válogatás a halála után közzétett emlékezésekből.

Utóbbiak sorában olvashatjuk Vecsei Miklósnak, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnökének búcsúbeszédét, amelyben a képzeletében felvillanó szívbemarkoló pillanatfelvételeket idézte fel a gyászszertartáson:

„…A képeken láthatnánk Imre atyát a zugligeti templom előtt a keletnémet menekültek körében, a romániai forradalom alatt és után útnak indított segélyszállítmányokkal, a délszláv háború éveiben Vinkovciban és Eszéken a kórházban kimenekített sebesültekkel, vagy éppen az ostromlott Vukovárt körbezáró szerb hadsereg katonái között, miközben Raseta tábornokkal a városban maradt ötezer civil evakuálásáról egyeztet… De láthatnánk hajléktalan emberekkel karácsonyt ünnepelve, cigány emberek panaszait hallgatva, az Irgalmasrendi Kórház kórtermeiben utolsó vigaszt nyújtva és sok-sok képen idős és fogyatékos emberek körében… És láthatnánk távoli földrészeken, Betlehemben palesztin orvosokkal tárgyalva, Srí Lankán a cunami után, Pakisztánban a földrengés túlélői között, afrikai nyomortelepeken épített, ivóvizet szolgáltató központoknál. Mi a közös ezekben a képekben? Az, hogy Imre atya jelen volt az emberek között. Nem idegenként. Nem segítőként. Nem hivatásos jóemberként. Aki találkozott Imre atyával, erősebb emberként élte tovább az életét. Mert az igazi jelenlét nyomot hagy. És ami talán még fontosabb: engedi, hogy nyomot hagyjon benne a sóvárgó világ.”