A szeretet nem ismer határokat

Hat év telt el azóta, hogy utoljára a Boldogasszony Zarándokvonattal Erdélybe utaztunk. Rossz és jó események is közrejátszottak abban, hogy a hagyomány megszakadt: először a Covid állta útját a vonatnak, aztán az anyai kötelességek tartották itthon a krónikást. Azóta sok minden változott, Románia például a schengeni övezet része lett, ám úgy tűnik, az érmihályfalvi határőrök főnökét határtalan lelkiismerettel áldotta meg a jó Isten, ugyanis – bár már nem volna kötelessége – egyesével ellenőrizteti mind a 800 utas okmányát, amikor a kisvárosba érkezik a Szent István mozdony vontatta szerelvény. Ha az akciót netán büntetésnek szánta, akkor peche van: a zarándokok cseppet sem bánják, hogy hosszabb lesz az utazási idő, így legalább többet tölthetnek egymás társaságában, többet imádkozhatnak együtt. Ebben a közösségben nincs helye a gyűlölködésnek, így aztán mi is elhessegetjük cinikus gondolatainkat, és őszinte kedvességgel mosolygunk az egyenruhásokra, bízva abban, ezzel a gesztussal is sikerül előmozdítani a megbékélést nemzeteink között.

Bájos magyar szokás szerint már az út elején előkerülnek az otthonról hozott szendvicsek, még meleg pogácsák és aprósütemények, no meg persze a házi pálinka a feles poharakkal együtt, és családtagok, barátok, egymást korábbi utakról ismerő zarándokok, de még az egymással szemben ülő idegenek is örömmel és barátsággal köszöntik egymást. Megszólalni sem kellene ahhoz, hogy az ember úgy érezze, egy nagy család tagjává vált: piros-fehér-zöld karkötők, felsőrészeket díszítő kokárdák, címeres jelvények, bőröndökön nyugvó, nemzeti színű szalaggal átkötött szalmakalapok, asztalokon fekvő, még összehajtogatott magyar zászlók és persze a nyakakba felkerülő sárga zarándoksálak már önmagukban is kifejezik az együvé tartozást.

Sokan és sokfélék vagyunk, de összeköt bennünket valami láthatatlan, mégis nagyon érezhető: az, amit a szívünkben hoztunk magunkkal. Van, aki örömöt, van, aki bánatot. Van, aki a házassági évfordulóját ünnepli, ezért jött hálát adni a Szűzanyának, van, aki az édesanyja elvesztésének fájdalmát próbálja imával enyhíteni. Mindenkinek más a célja, más a története, de egyformán nagy reménységgel és izgalommal tekintünk az előttünk álló négy napra.

A vonat, ami hajnalban, Varga Lajos püspök atyának, a zarándokok lelki vezetőjének áldását követően gördült ki a Keleti pályaudvarról, ezúttal tizenkét kocsiból áll, amelyek közül az egyik az előző évekhez hasonlóan hangulatos étteremnek van berendezve, ahol az utasok étkezés közben is hallgathatják a vonatrádiót. A szellemi táplálkozás megkezdése, vagyis a reggeli ima után vannak, akik már a gyomrukat kényeztetik egy-egy tányér finom sonkás-sajtos tojásrántottával vagy mustáros-ketchupos főtt virslivel, mások a kávéjukat szürcsölgetik, a nosztalgiázni vágyó édesszájúak pedig a MÁV ikonikus finomságát, az „utasrolót” nassolják.

– Ez a klasszikus édesség már közel 80 éve létezik. Az általunk forgalmazott változat – ami nem azonos a boltokban kaphatóval – az eredeti recept alapján készül, amelyet korábban a Magyar Államvasutak egykori cukrászüzemének idős dolgozója adott át a mai gyártónak, mielőtt elhunyt. Bár az eredeti vajkrémet a gyors megromlás elkerülése végett ma egy jó minőségű növényi zsiradék helyettesíti, a bevonathoz például prémium étcsokoládét használunk, hogy az ízélmény a lehető legjobban hasonlítson a régihez – mondja Dibáczi Tamás. A közelmúltban újjáélesztett Utasellátó igazgatója, aki több mint 30 évvel ezelőtt még mozgóárusként került a céghez, 2017 óta intézi a zarándokok vendéglátását. Mint mondja, erre az alkalomra a felszolgálószemélyzetet is úgy állítja össze, hogy a tagok lelkülete illeszkedjen a vonat szellemiségéhez, így bár végig dolgozzák a négy napot, mégis lelki feltöltődésként élik meg az utazást. Az utazást, aminek lebonyolítása nemcsak a szervezők, hanem az Utasellátó szempontjából is logisztikai bravúr. Idén például közel kétezer palack félliteres ásványvíz, valamint 360 liter csapolt sör került fel a szerelvényre, és csak a Rákóczi Szövetség szervezésében velünk utazó diákoknak 300 pár virslit szolgáltak fel a határátlépést követő egy órában.

Miközben a számokon hüledezünk, a táj feltűnően megváltozik, a síkságból dombság, a dombságból hegység lesz, a lombhullatók helyét pedig szép lassan átveszik a fenyőerdők. Megérkeztünk Maros megyébe, ahol némiképp megnyugszik a sebzett magyar lélek: van még Erdélynek lélegzetelállító vidéke, amit a vele megajándékozottnak nem sikerült elcsúfítani. Az Isten székében gyönyörködve, Székelyföld felé robogva újabb egyházi dalt tanulunk, Pálmai Árpád, a „vonat hangja” pedig a csendben lévőket is arra kéri, csatlakozzanak az énekkarhoz.

– Isten ajándéka, hogy az ember énekelni tud, nekünk, kántoroknak pedig kötelességünk megteremteni azt a lehetőséget, hogy a közösség együtt tudjon dalolni az ő dicsőségére. Az a legfőbb feladatunk, hogy rádöbbentsük az embereket, mennyi erőt ad a zene. Mondom is mindig a zarándokoknak, amikor nem mernek bekapcsolódni az éneklésbe, mert szerintük nem jó a hangjuk, hogy nem illik kritizálni, amit Istentől kaptunk. A zene egyébként terápiás eszköz is, Istentől való gyógymód, ezért amikor valaki mégis rászánja magát az éneklésre, ezek az önbizalomból fakadó félelmek hamar szerte szoktak foszlani – mondja a karnagy és egyházzenész. Hozzáteszi, akkor éneklünk jól, ha a szívünkből, lelkünkből szól. Aki pedig jól énekel, kétszeresen imádkozik – ahogy a latin mondás is tartja.

A Maros mentén kanyarogva érkezünk a 90 százalékban magyarok által lakott Gyergyószentmiklósra, ahol szokás szerint óriási tömeg, mi több, rezesbanda várja a megfáradt, de lelkes zarándokokat. A fékező vonat lehúzott ablakaiban már ott csüngnek az utasok, kezükben egy-egy székely vagy magyar lobogóval. Anyaországiak és határon túli magyarok úgy borulnak össze, mintha csak ezer éve ismernék egymást, és a testvéri ölelkezés közepette többen is keserédes zokogásban törnek ki. Olyan pillanatok ezek, amik biztosan egy életre bevésődnek az ember emlékezetébe.

Másnap ugyaninnen indulunk Csíkszeredába. A pünkösdi búcsú csak holnap lesz, de mivel az előző években több utas is jelezte, hogy a nagy tömeg miatt nem tudták megnézni, megérinteni a somlyói szűzanya messze földön híres szobrát, a szervezők úgy döntöttek, Gyimesbükk helyett a zarándokút második napjának helyszíne is Csík lesz. A hegynyereg lábánál álló kegytemplom hamar megtelik: a hívek nemcsak a Mária-szobrot szeretnék látni, hanem azon a szentmisén is részt kívánnak venni, amit a tiszteletükre tartanak.

„Hazajöttetek. Haza, mert itt meghallgatnak titeket. Haza, mert itt megértenek titeket. Haza, mert itt szeretnek titeket. Az elmúlt évszázadok, a kegyszobor, a csodák, a sok zarándok sírása és megkönnyebbülése mind-mind erről tanúskodnak. Az Úristen itt összekötötte az eget és a földet. Itt kiárad a kegyelem. 485 éve minden igaz magyar szíve idehúz Csíksomlyóra. Úgy jövünk ide, mint a bajba jutott, aggódó, félő gyermek az édesanyjához. Idehozza könnyeit, gyászát, bánatát és kevéske örömét, és reménykedve kéri anyai oltalmát küzdelmes életéhez. Idehozzák a férfiak küzdelmükben megkopott lelküket, meggyengült hitüket, az édesanyák kevés örömüket és sok-sok bánatukat, tengernyi könnyüket és aggodalmukat, összezsugorodott szívüket. Idevonszolják az öregek elfogyó erejüket, elfáradt szívük reménykedő dobbanásait. Idehozzák az ifjak és leányok szép bizakodásukat, és támaszt kérnek égi anyjuktól keresztény jövőjük beteljesüléséhez” – mondja beszédében Tímár Asztrik atya, majd hozzáteszi, azt kívánja, hogy a csíksomlyói búcsún való találkozás édesanyánkkal hozzon a mi lelkünkben is változást. Töltsön el minket hittel, reménnyel, szeretettel. Rakjuk le bűneink terhét, hogy a Szentlélek tüze felperzseljen bennünk mindent, ami Isten akaratával ellenkezik. Világosítsa meg életutunkat, melegítse szívünket, lelkünket. Adjon vigasztalást mindazoknak, akik az élet súlyos keresztjét cipelik. A templomigazgató azzal zárja megrendítő beszédét, hogy biztosít mindenkit, aki folyton a Szűzanyára tekint, nem fogja eltéveszteni a helyes utat.

Harmadnap a cél ismét Csíkszereda, amit már csak azért sem bánunk, mert az oda vezető út lenyűgöző látványt nyújt. Az előző hetek esőzései smaragdzöldre festették a vidéket, a hegyoldalakat borító kövér fűben mindenhol tehenek legelésznek. A földeken zajlik a munka, de amikor a dolgos székelyek meghallják a vonat zakatolását, tudják, ez nem holmi tehervonat, hanem egy hatalmas kapocs a kettészakadt országrészek között, ezért felegyenesednek és mosolyogva integetnek nekünk. Így köszöntenek bennünket a kereszteződéseknél kígyózó sorokban álló autósok és a keresztaljak gyalogos zarándokai is. Egy a nemzet, egy az úti cél: a csíksomlyói hegynyereg, ahova már gyalog, egy keresztaljként vonul föl a Boldogasszony Zarándokvonat csapata is, méghozzá a vonaton begyakorolt dalokat énekelve. Öt kilométer séta után elválunk a csoporttól, mi idén a Jézus hágóján, vagyis a csíksomlyói kálvárián keresztül szeretnénk feljutni a búcsú helyszínére. Igazi kihívás ez: a meredélyen négykézlábra ereszkedve jutunk el egyik stációtól a másikig, ahol térdre rogyva mondunk el egy-egy imát. Fent hiába fújjuk ki magunkat, amikor meglátjuk, mi tárul elénk, ismét kapkodni kezdjük a levegőt: dacolva a hőséggel és a perzselő napsütéssel, ismét közel félmillió honfitársunk gyűlt össze a Kis-Somlyó és a Nagy-Somlyó ölelésében, hogy megünnepelje a Szentlélek kiáradását. A szentmisét György Alfréd atya tartja, akinek már a személyisége is magával ragadó, nemhogy a prédikációja. A kamilliánus szerzetes koraszülött volt, ebből adódóan későn, ötéves korában tanult meg járni. Elmondása szerint egyszer eltűnt a babakocsiból, amivel hordozták, és egy közelben lévő templomba mászott be, ahol órákat töltött el egyedül. Amikor megtalálták, azt mondta, a Jézuskával beszélgetett, aki azt kérte, kövesse őt. Ez volt az egyik oka, hogy később a papi hivatást választotta. „Az imát nem elmagyarázni, imádkozni kell” – ez pedig a fő üzenete annak a nagy erejű beszédnek, amit a szertartás során mond.

Pünkösd vasárnapjának reggelén már gyülekezik a tömeg Gyergyószentmiklós katolikus templománál is, hiszen hamarosan szentmise veszi kezdetét. Bent a „kicsengetést”, vagyis a tanév befejezését ünneplik a székely népviseletbe öltözött fiatalok, kint a zarándokvonat utasait búcsúztatják. „Kívánom, hogy a csíksomlyói Szűzanya oltalma és a kiáradó Szentlélek megerősítse bennetek, hogy mostani zarándoklatotok nem volt hiábavaló, és hogy lelkiekben megerősödve, hazatérve sokáig tudjátok magatokban hordozni a reményteljes zarándokok lelkületét. Isten áldása legyen veletek a hazaúton, és találkozzunk jövőre édesanyánk, a csíksomlyói Szűzanya lábainál” – írja levelében az eseményről egyéb elfoglaltsága miatt hiányzó Nagy Zoltán polgármester.

Délben már a Maros völgyében zakatol a vonat. Feltűnik a szárhegyi Lázár-kastély csipkézett bástyája, majd a ditrói templom kettős tornya, végül a szebb napokat is megélt Urmánczy-kastély Maroshévízen. Lassan elhagyjuk a történelmi Erdély területét, és a Partiumba érünk. Aki először utazott a vonattal, azt hiheti, már csak a közös imádság és éneklés által szerezhet olyan élményt, ami a lelkéig hat, ám Nagykárolyba érve jön a meglepetés: a peronon idén is százak várnak bennünket. Lobognak a zászlók, szól a zene, potyognak a könnyek, és még meg sem áll a vonat, a helyiek már a kezünkbe nyomják kis szeretetcsomagjaikat és friss szegfűből kötött virágcsokraikat. „Köszönjük, hogy vártatok minket” – kiabálják remegő ajkakkal többen is a zarándokok közül, miközben bizonyossá válik, a szeretet nem ismer határokat. Hazaúton mindenki kap két cetlit. Az egyikre a szervezők egy élménybeszámolót várnak, a másikra egyetlen szót, ami eszünkbe jut az útról. „KÖSZÖNET” – ez kerül a miénkre. Köszönet, hogy a világ leggazdagabb emberei közé kerülhettünk. Mert a két legnagyobb kincs, Isten és a haza szeretete nem a zsebben vagy a pénztárcában lapul, hanem a szívünkben. És nekünk az most tele van. Telis-tele.