A szeretetről kellene beszélnünk

– Tavaly már kértem öntől interjút, de akkor nem szeretett volna beszélni. Most az ünnepi könyvhétre megjelent A szólás mestersége című könyve, és jó egészségben ünnepelheti a nyolcvanadik születésnapját. Akkor most itt az alkalom?

– A nyilvánosság előtti életem véget ért, köszönöm szépen, jól vagyok. Anticelebnek szoktam magam nevezni. Azt vallom, hogy akkor kell beszélni, ha van az embernek mondanivalója és ez a mondanivaló értékesebb, mint a csönd. Az a baj, hogy a szavak áradatában elvész a gondolat, amit manapság gyakran tapasztalunk. Most Bencsik Gábor kezdeményezésére rendeztem az emlékeimet és korábbi írásaimat egy kötetbe. Ezzel egyrészt szeretnék helyesbíteni sok-sok téves információt, amelyek megjelentek rólam az elektronikus médiában és a bulvársajtóban, másrészt szeretnék viszonozni valamennyit abból a mérhetetlen mennyiségű szeretetből, amelyet a nézőktől kaptam az elmúlt évtizedek során.

– A Delta című műsor új „műsorvezetője”, a mesterséges intelligencia által generált Bíró Ada feltűnése apropóján írt elgondolkodtató eszmefuttatást bő egy évvel ezelőtt. Miként látja ma az utódját, illetve a virtuális világ, a gépek térnyerését?

– Mondhatnám keserédesen, szerencse, hogy még élek, mert esetleg még engem alkottak volna meg valami másolatban. Sajnos ez sincs kizárva, elnézve, merre tart a világ… Ahogy annak idején írtam, elérkeztünk a dehumanizáció korába, amikor magát az embert akarják dehumanizálni és ezt a gépekre átültetni. De szerencsére az ember gépekkel való pótlása utópia, és az is nagyon fontos, hogy lelket nem tudnak adni a gépnek. Csak remélni merem, hogy erre nem is leszünk soha képesek. Épp a minap olvastam, hogy valami robot fellázadt és nekiment a feltalálójának. Erről nekem Pierre Boulle A majmok bolygója című könyve jutott eszembe. Annyi különbséggel, hogy nem a majmok, hanem a gépek fognak agyonütni bennünket.

– Könyvének szép keretet adnak azok a gondolatok, amelyeket a hitelességről, a felelősségről és a szép magyar beszédről fogalmaz meg. Ezek az értékek elvesztek?

– Úgy fogalmaznék, hogy nem sok maradt meg belőlük. Bevallom, nem nézek televíziót több mint húsz éve, így nem tudok pontos véleményt mondani. De azt nagyon is tapasztalom, hogy a világ és benne sok minden megváltozott. Ma nem azt jelentik a szavak, mint ötven évvel ezelőtt. Szavainkkal indulatokat váltunk ki, bántjuk egymást, és ez most már olyan méreteket ölt, hogy nem tudom, miként lehet javítani rajta. Ideje volna megfejteni, hogyan tudnánk a szeretetet kifejezni a tömegmédián keresztül.

– A televíziózás hőskorában kezdte a pályáját. Mit jelentett akkor a televízió?

– Mi annak idején nem nagyon tudtuk, hogyan kell televíziót csinálni. Mi csak nagyon szerettük egymást és azt, amit csináltunk, és próbáltunk valami értéket létrehozni, azt átadni a nézőknek. Én már csak azért is elfogult vagyok, mert az első és az utolsó munkahelyem is a tévé volt. Akkoriban családtagnak számítottunk. Ha a nézők úgy akarták, bekapcsolták a tévét és ott voltunk velük a szoba sarkában. Gondoljon bele, amikor kezdtem, még nem minden családnál volt készülék, és ha volt is, az fekete-fehér volt. Ugyanakkor azzal soha nem foglalkoztam, hogy mennyien látnak, meg hogy népszerű vagyok-e. Dolgozni kellett, nem értem rá ilyesmikkel foglalkozni.

– Kötelességtudat vezérelte?

– Ez egy munkahely volt, persze olyan munka, amelyet nagyon szerettünk csinálni. De sokan máig nem hiszik el nekem, hogy mennyire kőkemény helytállást igényel. Fel kellett készülni, ott kellett lenni, sokszor éjjel két órakor is, amikor más már aludt, nekem pedig még mindig mosolyognom kellett, szépnek lennem és észnél lennem.

– Mi vitte a televízióhoz?

– Teljesen véletlenül lettem az, aki. Balerina, színésznő és orvos szerettem volna lenni. Miután nem voltam sosem szép lány, kamaszkoromban pedig még szemüveget is kaptam, kétségbeestem, hogy egy ilyen világcsúfja nem lehet színésznő, mert ők mind olyan szépek és kedvesek. Tízéves voltam, amikor elkezdtünk biológiát tanulni, rettenetesen érdekelt, úgy döntöttem, orvos leszek, ráadásul nő létemre sebész, aki tükör segítségével kioperálja a saját vakbelét. Minden általam ismert orvos kövér, csúnya, szemüveges és beszédhibás volt, ezzel vigasztaltam magam. Gimnáziumba ráadásul olyan osztályba kerültem, ahol latint is kellett tanulnunk, én pedig nagyon komolyan tanultam a biológiát és a latint. Erre hova jelentkeztem érettségi után? A Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ahova elsőre nem vettek fel, az utolsó rostán kiestem. De az utolsó rostán kiesők papírjait sok társintézményhez elküldték, így a rádióhoz, a KISZ központi művészegyütteséhez és a bábszínházhoz is. Mindenhonnan kaptam behívót meghallgatásra. De csak a rádióba mentem el.

– Hogyhogy nem rádiós lett?

– Ott mindjárt az első rostán azt mondták, hogy a hangom mögé egy negyvenéves nőt képzel el a hallgató. Nagy bűn az, ha az ember fiatal, ennél csak az nagyobb, ha megöregszik! Akkor mindenesetre annyira meg voltam rémülve, és olyan fiatal voltam, hogy nem mertem annyit sem megkérdezni: „Tessék mondani, nem mindegy, hány évesnek tűnik a hangom? Hát nem látnak!” Alig telt el pár nap, és otthon egy boríték várt a televíziótól: bemondómeghallgatás. Úgy voltam vele, dehogy megyek el! Bennem volt, hogy mit mondtak nekem a rádióban, itt meg még látnának is.

– De aztán mégis elment.

– A sikertelen felvételi után egy távoli rokon segítségével kerültem a tévé ifjúsági osztályára amolyan lóti-futinak. Ott dolgozó kollégáim rögtön elkezdtek győzködni. Addig unszoltak, hogy elmentem. Ott voltunk huszonkilencen, köztünk egy fiú, aki hamar elszökött. A huszonkilencből egyedül nekem mondták azt, hogy alkalmas vagyok. No nem arra, hogy bemondó legyek, hanem arra, hogy beszédtechnika-tanfolyamra járjak Fischer Sándor tanár úrhoz. Ez 1963 őszén történt, 1964. február 29-én pedig már ott voltam a képernyőn. Először semmilyen kötelezettséggel nem járt ez egyik fél részéről sem, mert külsősként alkalmaztak és esetenként fizettek. És ahogy korábban bosszankodtam, hogy semmi nem jött össze, 1964 nyarára minden sikerült: fölvettek a főiskola színész tanszakára, a bölcsészkarra magyar–népművelés szakra, a tévében pedig szerződést ajánlottak. Akkor döntenem kellett, és elég gyorsan döntöttem a tévé és az egyetem mellett.

– Meddig kellett beszédtechnikára járni?

– Akkoriban voltak követelmények. Ahhoz, hogy valaki a bemondói munkakört betöltse, egyetemi végzettség kellett, két nyelvből nyelvvizsga, emellett hat nyelven ismernie kellett a fonetikai szabályokat. Amikor fölvettek, nekem még csak érettségim volt, így óriási bizalmat kaptam, aminek próbáltam megfelelni. Hat év alatt elvégeztem estin az egyetemet, angolból és spanyolból középfokú nyelvvizsgát tettem. A kiejtést is megtanultam sok nyelven, ha pedig valamit nem tudtam, azonnal telefonáltam a rádiós kollégáknak, akik segítettek. Már sok éve tévéztem, amikor egyszer megkérdeztem Fischer tanár urat, mégis meddig kell ide járnom. „Amíg ezt csinálja” – hangzott a válasz. Érdekes, hogy még az elején visszahívtak három hónapra kisegítőnek a rádióba. Talán akkor, 19 évesen nem volt már olyan mély hangom? Nem tudom, mindenesetre ma is azt állítom, hogy a szakma alapjait a rádióban lehet igazán megtanulni. Nekem ez a három hónap óriási segítség volt a televíziós pályámhoz, rengeteget tanultam a „rádiós szüleimtől”, dr. Bőzsöny Ferenctől és Erőss Annától.

– Nem volt mindennap képernyőn, mint sok mai utóda. Ez tudatos volt?

– Amikor már a Híradóban is dolgoztam, a beosztásoknál arra nagyon odafigyeltek, hogy élőben háromnál többször ne legyünk képernyőn egy héten. Ha például aznap felvételről Delta ment, akkor ha egy mód volt rá, nem osztottak be élő műsorba. Ez azért is volt jó, mert így tudtunk pihenni, fel tudtunk készülni a következő napi feladatokra. Ma reggeltől estig, minden áldott nap ugyanazokat az arcokat látjuk. Önmagában ezzel nincs semmi baj, a gond az, hogy akármilyen tehetséges valaki és akármilyen jól néz ki a képernyőn, teljesítsen ugyanazon a magas szinten mindennap, mégis egy idő után visszaesésnek tűnhet.

– Ez nem az egyenes út a kiégéshez?

– Nem tudok erről nyilatkozni, őszintén mondom, hogy nem tudom, mi az. Az biztos, hogy ha az ember saját magára nem vigyáz, nem kell mindennap képernyőn lennie ahhoz, hogy kiégjen. Azt vallom, hogy egy karrier, egy életpálya elindul egy görbén, és ha ennek az íve lapos, az azt jelenti, hogy van mögötte tudás és tapasztalat. Bár a haladás ez esetben lassabb, de az út alapjai biztosak, amit elérünk, hosszabb távon is meg tudjuk tartani. Ha viszont hirtelen emelkedik magasra, szinte biztos, hogy ugyanolyan hirtelen vissza is esik. Ugyanis nem tud fennmaradni, mert nincs mögötte, ami megtartaná. Ma a rivaldafény nagyon erős, ha valakinek fut a szekér, akkor a vízcsapból is ő folyik. Pedig kit érdekel, hogy mennyi botoxot nyomott oda, ahova, hány férje volt, hányszor vált el és hasonlók?

– Hogyan találták meg azok a legendás műsorok, a Delta vagy a Táncdalfesztivál, amelyekből a legtöbben emlékeznek Kudlik Júliára?

– Csak arra emlékszem, hogy egyszer Konrád József, aki a Deltát rendezte, odajött hozzám, hogy a következő héttől lenne-e kedvem vezetni a műsort. Ideadták a szöveget, hazajöttem, megtanultam, másnap leültem és elmondtam. Mindenki nagyon csodálkozott, hogy kívülről mondom. De én úgy voltam vele, hogy ez sokkal emberibb, mint ha felolvasnám. Arról nem beszélve, hogy soha semmit ki nem ejtettem a számon, amiről nem tudtam, hogy micsoda. Ezért aztán rengeteg mindent megtanultam: voltam csillagvizsgálóban, elmentem megnézni, hogyan születik a lézersugár. Amikor felkértek a Táncdalfesztiválra, el nem tudtam képzelni, hogy képes leszek rá, a tojáshéj még a nyakamig ért. Soha nem jelentkeztem, hogy én ezt vagy azt meg akarom csinálni, egyik jól megoldott feladat után jött a másik.

– Így ismerkedett meg Antal Imrével is?

– Imre már ott volt egy ideje, mert felfedezték a művészklubban, ahová sok tévés is járt. Megtetszett nekik, mint aki folyton viccel, lazán társalog több nyelven, és behívták a tévéhez. Akkor a Fölszállott a páva című műsorral kapcsolatban megkérdezték Imrét, mit szólna hozzá, ha egy nőt is tennének mellé partnernek, és mondták neki, hogy én lennék az. Ő mondta, hogy persze – így kerültünk egymás mellé. Imre olyan volt, mintha a bátyám lett volna.

– Korábban azt írta róla – ezt a könyvében is idézi –, hogy „agya – több nyelven – gyorsabban jár a fénysebességnél, s ha képes lennék – de nem vagyok – hangsebességgel követni őt, akkor is csak állócsillag lennék hozzá képest”.

– Ezt ma ugyanígy gondolom. Zseniális, rendkívül tehetséges ember volt, akitől rengeteget tanultam. Például azt, hogy sose azon izguljak, ami egy hét múlva jön, hanem mindig a legközelebbi feladatra készüljek. Ha annyi feladata van az embernek, mint amennyi nekünk volt, csak így tud rendesen felkészülni és az adott munkára figyelni.

– Mennyire volt más saját ötlet alapján saját műsort készíteni?

– Amikor a Magyar Televízión belül 1989-ben megalakult a TV2 Horvát János vezetésével, az fantasztikus felszabadultsággal járt. Az akkori állományból 250-300-an kerültünk oda, létrehozva lényegében a mai kereskedelmi tévék elődjét Magyarországon. Ha én azt mondtam, hogy holnap elmegyek valahova, mert ott van egy kiállítás, vagy volt egy ötletem, akkor volt rá pénz, volt kocsi, elmehettem, elkészíthettem. Sokkal kötetlenebb munkastílusban tudtunk dolgozni, így születtek meg a saját műsoraim, a Gazdit keresünk, Az állatok védelmében vagy a Juli suli.

– Semmi előzménye nem volt annak, hogy elküldik?

– Semmi. Ott ült egy ember, akinek a nevét sem tudtam, és magyarázott nekem. Az volt az első kérdése, mi az elképzelésem a jövőmről. Mondtam, hogy csaknem negyven éve itt vagyok, gondoltam, majd negyven év után el lehet menni nyugdíjba. Mondta, hogy nem. Valahogy oda jutottunk, hogy fiatalítani kell. Akkor voltam 56 éves. Azután kilyukadtunk oda, hogy nekem le kell jönnöm a képernyőről. Nem igazán tudom, miért kellett a hosszas bevezetés. Én azt mondtam, rendben, nekem van akkora tapasztalatom, tudok annyit, hogy akkor mondjuk lehetnék a Magyar Televízió szóvivője. Mondta, hogy nem. Vagy csak taníthatnám az ifjakat. Azt sem. Ekkor döbbentem csak rá, hogy „Julis, mit futsz egy olyan szekér után, amelyről tíz lábbal akarnak lerúgni?”

– Gondolom, ezt azért nem élte meg olyan könnyedén, mint ahogy most meséli.

– Természetesen nem. De nem is sújtott a porba. Én soha nem azért televízióztam, hogy népszerű legyek, hogy felismerjenek, nekem ez tényleg egy munkahely volt. Csak az bántott, ahogy ez az egész történt. Méltatlannak éreztem az intézményhez, magamhoz és a nézőkhöz is ezt a módszert. De az én esetem is semmi ahhoz képest, ahogy a férjemet előttem két évvel elküldték. Aláíratták vele a szokásos fizetési lapot és odadugtak neki egy másik papírt, hogy „Laci, ezt is írja alá.”. Nem volt rajta szemüveg, aláírta, és csak utána kérdezte, hogy mi az. A felmondása volt.

– Elbúcsúzni sem tudott a nézőktől?

– Nem. 2011. november 30-ával szűnt meg a munkaviszonyom. Október 23-án voltam utoljára szolgálatban, de akkor még semmiről nem tudtam.

– Ötvenhat évesen nyugdíjas lett, de aztán újra mozgalmas időszak következett az életében.

– Örültem annak, hogy végre van időm kertészkedni, és hogy meg tudtunk ülni névnapokat, születésnapokat, házassági évfordulókat, vendégeket tudtunk hívni és végre elejétől a végéig el tudtam olvasni egy jó könyvet. De aztán felhívott Schmitt Pál, aki 2002-ben főpolgármester-jelölt volt. Azt kérte, hogy Kertész Zsuzsával mi konferáljuk fel őt egy-egy rendezvényen. Örömmel vettem részt ebben, nagyon sajnáltam, hogy elvesztette a választást. Aztán sorra jöttek a további felkérések. 2003-ban a Fidesz nagy szövetségi gyűlésére szerettek volna Rákay Philip mellé egy női műsorvezetőt, aztán 2005-ben az Orbán Viktor évértékelő beszédét megelőző vidéki országjárásra ismét engem gondoltak Philip mellé amolyan moderátornak. Orbán Viktor pedig az évértékelő után kért fel a Nemzeti konzultáció háziasszonyának.

– Ismerte korábban Orbán Viktort?

– Nem foglalkoztam korábban politikával, kis túlzással azt sem tudtam, ki kicsoda a politikai életben. Addig Orbán Viktort is csak a tévében láttam. Az első szövetségi gyűlésen mutattak be minket egymásnak. Fess fiatalember volt, okos, kicsit attól tartottam csak, hogy már nem volt mögöttem csapat a felkészüléshez, mint a tévében. Lement az első, pocsaji rendezvény, aztán nagyon sokat utaztunk együtt autóval, vonaton. Ott ismertem meg őt, a gondolatait, sokat beszélgettünk a családról, a világról.

– Hogy élte meg akkor, hogy sokak szemében hirtelen „Fidesz-bérenc” lett, másoktól viszont rengeteg szeretet áradt ön felé?

– Engem korábban soha nem ismertek fel az utcán, legfeljebb amikor megszólaltam. Érdekes és egyben fájó volt megélni, hogy amikor ezek az országjáró rendezvények mentek, valahogy sokan elkezdték mondogatni, hogy „na, odaállt ez is!”. Ez nagyon bántott! Még az elején kaptam egy levelet, szépen aláírva névvel, címmel. Az írója lehordott a sárga földig azért, mert letettem a voksom Orbán Viktor mellett. Mivel elég normálisan volt megfogalmazva a levél, gondoltam egyet, fogtam egy üveg pezsgőt és egy doboz desszertet és beültem a kocsiba. Egy vidéki kertes házban a levélíró fia nyitott kaput, majd bevezetett egy udvarba, egy nyitott helyiségbe. Máig emlékszem, egy nagy kerek asztal állt ott, a falon tévé, benne ment az országgyűlési közvetítés, az asztalon millió levél, és ott ült egy idős úr. Bemutatkoztam – földbe gyökerezett a lába, megszólalni sem tudott. Kérdeztem, hogy ő írta-e a levelet. Rögtön elkezdett mentegetőzni, hogy ő ezt nem úgy gondolta. Mondtam, beszéljük meg, mi a baja velem. Ott voltam vagy fél órát, beszélgettünk sok mindenről, végül nagy békességben elváltunk. Megkérdeztem tőle, ha legközelebb megkérnek ilyen feladatra, akkor elvállaljam-e. „Egy ilyen talpig becsületes magyar asszony miért ne vállalhatná el?” – vágta rá. Mindez azt bizonyította számomra, hogy ha emberként kezelem a másikat, akkor a válasz is emberi lesz. Nem egymás pocskondiázása, földbe taposása visz előre.

– Ma ez elképzelhetetlennek tűnik. Felerősödött a médiazaj.

– Leginkább az információrobbanásnak tulajdonítom ezt. Semmi nem fontos, minden viszonylagossá lett. Elvesztettük a mértéket és az értéket. És nem tudom, hogyan lehet ezt visszacsinálni. A Facebook és a többi hasonló szeretetpótlék. Mindenki mindent írhat, mondhat bármilyen korlátozás, fegyelem nélkül. A szerepvállalásom óta lassan két évtized telt el. A hangerő fokozódott, a beszéd példátlanul eldurvult, a megértés szintje nem igazán emelkedett. A gerjesztett félreértések mérgezik a szavakat, mérgezik a közéletet meg az emberi lelkeket.

– Ez a keserűség vitte a teológiára?

– Óralátogatóként jártam oda öt éven át. Sose felejtem el, az első Ószövetség-órán Rózsa Huba professzor azt mondta, ezeket a könyveket nem a mai eszünkkel, nem a mai körülmények között, hanem az akkori kor szerint kell olvasni és felfogni. És milyen igaza van! Régen az emberek a hit által, a vallás által valahogy valamitől féltek, volt Valaki, akitől tartottak. Nagyon leegyszerűsítve azt érezték, ha valami rosszat csinálnak, akkor biztos jön a büntetés. Ma a hatalom akar valami ilyen lenni. „Túl erős a földön a Mammon hatalma, / Istenét az ember rég magára hagyta.” XVI. Benedek pápa pedig erre azt mondta, Isten nélkül az ember nemcsak istentelen, de embertelen is lesz.

– Azt írja a könyvében, hogy régen sem értették meg a fiatalok az időseket. De mintha ma még nagyobb volna a szakadék.

– Már a kicsi gyerek is használja ezeket a kütyüket, és ez egyszerűen átalakítja az agyukat. Az én agyam 80 éves tekervényeit viszont nem tudják átalakítani, egyszerűen mi még máshogy működünk. Nem kell olyan sokat, csak néhány évtizedet visszamenni, hogy lássuk, együtt lakott a család, sok generáció. Ott volt a dédi, a nagypapa, a keresztmami, a kisgyerek pedig ebben nőtt fel. Naponta tapasztalta, hogy van születés és meghalás, hogy van öreg és beteg, akinek segíteni kell. Meg azt, hogy szeretni kell és templomba menni. Ez ma nincs. Van bölcsőde, óvoda, öregek otthona. Lassan már önmagunkhoz sincs közünk, nemhogy a másikhoz.