A magyarországi szocialisták kezdeményezték, hogy alkotmánymódosítással tegyék büntethetővé az úgynevezett holokauszt-tagadást hazánkban is. Ez kétségtelenül ügyes húzás, mivel e fogalomhoz annyi végletekig fokozott érzelem tapad, hogy a politikai mainstream számára nem sok mozgástér marad a higgadt, tárgyszerű álláspont kialakítására. Hiszen aki nem támogatja a szólásszabadságot korlátozó kezdeményezést, az – a szocialisták és a liberálisok logikája szerint – nyilvánvalóan elvetemült holokauszt-tagadó náci.

A legújabb kezdeményezés kiváltó oka az volt, hogy nemrég a Szálasi Ferenc örökségét magáénak valló Pax Hungarica Mozgalom néhány száz fős demonstrációt tartott a budai Várban azok mellett, akiket egyes nyugat-európai országokban hasonló váddal börtönbüntetésre ítéltek.

A rendezvényen részt vett a Magyar Gárda önállósult szárnya is, s olyan beszédek hangzottak el, amelyek megkérdőjelezték a holokausztról általánosan elfogadott álláspontot, illetve akadt olyan szónok, aki azt mondta, hogy a holokausztból semmi nem igaz. Ez verte ki a biztosítékot.

E kezdeményezés azonban egyrészt álságos (hiszen a jelenlegi magyarországi belpolitikai helyzetben kiválóan alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a szocialista kormányzás csődjéről), másrészt rendkívül veszélyes. Ha ugyanis évtizedes érzelmi-lelki kondícióktól elvonatkoztatva vizsgáljuk meg a kérdéskört, akkor nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a szocialisták rasszista törvényt akarnak bevezetni.

Ha ugyanis szándékuk szerint a jövőben büntetendő lesz a zsidók üldöztetését tagadni, annak részleteit vitatni, de más népek, közösségek szenvedéseinek kétségbe vonása továbbra is szabadságában áll bárkinek, akkor ebből logikusan következik az az állítás, hogy a zsidó életek értékesebbek, a zsidó érzékenység fontosabb, mint másoké. Ez pedig rendkívül veszedelmes és nyilvánvalóan rasszista gondolat, ráadásul ha valami, hát ez feltétlenül zsidóellenes érzelmeket gerjeszt. Arról nem beszélve, hogy a baloldal árulkodó módon most is és a korábban többször megszavazott, de az Alkotmánybíróságon mindig elvérzett „szájkosártörvény” esetében is kizárólag valamely kisebbségi közösséghez tartozó emberek jogait és méltóságát kívánja óvni, míg mások érzékenységére fittyet hány. Vagyis a kisebbségi közösségeket igyekeznek mesterségesen szembeállítani példának okáért a többségi magyarsággal.

Ennyit a kezdeményezés politikai sandaságairól. Ezektől függetlenül is számtalan sebből vérzik e fölvetés. Súlyos probléma például, hogy a holokauszttagadás fogalma gyakorlatilag nem definiálható mérnöki pontossággal, hiszen a holokauszt fogalma is egy történelmi eseménysorozatot jelölő gyűjtőnév. Erre pedig egzakt törvényt építeni nem lehet, mivel a történettudománynak egyáltalán nincs világos álláspontja arról, honnantól is számítandó a holokauszt kezdete. A korabeli zsidóellenes mozgalmak megerősödésétől? Azok hatalomra kerülésétől, a zsidóellenes intézkedések bevezetésétől?

De hiszen számtalan hasonló jelenséget ismer a történelem, ám ezek vitatását, akár tagadását nem büntetik a törvények. Vagy maga a gyilkolási folyamat jelenti a holokausztot? Ez már reálisabb megközelítés.

Viszont itt újabb kérdéskör nyílik meg, nevezetesen, hogy milyen módon ment végbe a tömeggyilkosság, s az hány áldozatot követelt. Persze sokan rögtön rávágnák erre, hogy hatmilliót, de a válasz korántsem ilyen egyszerű. A történészek – nem a holokauszt-tagadóknak nevezett revizionisták, hanem a „mainstream” tudósai – ugyanis mindmáig vitatkoznak ezen, az egyes álláspontok közti eltérések milliós nagyságrendűek is lehetnek, s a magyarországi zsidó áldozatok számát tekintve is jelentősek az ingadozások. Általában hatszázezer lélekről beszélnek, de például a holokauszt-túlélő Raoul Hilberg, kinek Az európai zsidóság megsemmisítése című több mint ezeroldalas munkája alapműnek számít a holokauszt-irodalomban, ennek felére taksálja a hazai áldozatok számát.

Vagyis a „kanonizált” történetírás sem egységes a holokauszt részleteit illetően. S ez nem világraszóló botrány, hanem természetes jelenség. Történelmi eseménysorról van szó, amely a történettudomány szakterülete, nem pedig a büntetőjogé.

A tudományok egyik legfőbb általános jellemzője, hogy sohasem lehetnek statikusak, hiszen művelőik mindig új adatokat találnak, új tényekre, összefüggésekre bukkannak, s így egyszerre több, akár egymásnak ellentmondó tudományos tézis is létezhet párhuzamosan. Számtalan ilyen esetet lehet felsorolni, gondoljunk csak a magyar nyelv eredetéről százötven éve folyó szikrázó vitákra, a darwini evolúcióelmélet hívei és a „hiányzó láncszem” elméletének hívei közt dúló véget nem érő harcra, vagy épp a globális fölmelegedés létét vallók és tagadók közti leküzdhetetlen ellentétekre. Lehetetlenség egyetlen tudományos felfogást statikussá tenni azáltal, hogy akár annak teljes tagadását, akár egyes elemeinek vitatását törvénnyel büntetik. Ezzel ugyanis egy tudományos elgondolásból államvallássá emelt hittétel lesz, melynek értelemszerűen meglesznek a maga eretnekei. S a tudományosan megalapozott tézisek mellett megférnek akár a sarlatánok is, hiszen nem jelentenek semmiféle veszélyt a tudományos igényességre.

A holokauszt-tagadás törvényi üldözése teljességgel ellehetetleníti az 1945 előtt történtek további alapos kutatását, a napvilágra kerülő adatok publikálását, hiszen egyetlen kutató sem lehet biztos abban, hogy ha vizsgálódásai során a törvénnyel dogmává emelt felfogástól eltérő adatra bukkan, annak nyilvánosságra hozása esetén nem fenyegeti-e a börtön.

A holokauszt-tagadás tehát meglehetősen behatárolhatatlan, képlékeny fogalom, még nehezebben definiálható, mint maga a holokauszt. Vajon holokauszt-tagadó-e az említett lágertúlélő Raoul Hilberg, ha a magyarországi áldozatok számát az itthon hivatalosan elfogadott felében adja meg? Mekkora eltérés megengedett az úgymond hivatalos tézisekhez képest, s honnantól büntetendők, üldözendők az eltérő nézetek? Meddig történészi vita a holokauszt egyes elemeinek vitatása, s honnantól tagadás? Lehet-e, ízléses-e ilyesfajta határokat húzni? S miért kell egyáltalán külön törvényt alkotni a holokauszt eseménysorozatának dogmatizálására, miközben a már létező jogszabályok teljes mértékben elegendő lehetőséget adnak a mindenkori hatóságoknak az esetleges közösségi érzékenységeket sértő, netán uszító megnyilvánulások elleni fellépésre?

Nem lehetséges, hogy az ilyesfajta tilalomfák felállítása valójában nem az áldozatok méltóságát, a túlélők érzékenységét hivatott védelmezni, sokkal inkább a holokausztra felépített haszonelvű világrendet, amelynek alaptétele, hogy Auschwitz után új időszámítás kezdődött? Az nem vitatható, hogy az akkor drámaian üldözött zsidóság az üldöztetés végét követően joggal beszél új időszámításról – de az sem vitás, hogy bármely, valaha is üldözött közösség is joggal tekinthet ekként a maga tragédiájára. Minden nép számára saját szenvedései jelentik az abszolútumot, s ezért rendkívül veszedelmes törekvés egyetlen népirtást kiemelni a többi közül, abszolút igazodási pontnak minősíteni azt. Mert így a tragédiából, a méltóságteljes emlékezésből és emlékeztetésből aprópénzre váltott cirkusz kerekedik. Ez pedig, akárhogy is nézzük, sértő az áldozatokra és a túlélőkre nézve. Nem kevésbé, mint szenvedéseik totális tagadása.

Ami egyébként nem jellemző a holokauszt-tagadóknak nevezett kutatókra (akik magukat revizionistának vagy negacionistáknak hívják.) Ők nem vitatják a zsidóüldözés, a népirtás megtörténtét, a Harmadik Birodalom zsidóellenes politikáját, a tömeggyilkosságokat. Ellenben kétségbe vonják ezen eseménysorozat hivatalossá vált interpretációjának három alapvető elemét, jelesül azt, hogy a hitleri Németország hideg számítással, előre elhatározott módon tervbe vette az európai zsidóság teljes kiirtását, hogy a szisztematikus tömeggyilkosság bevett eszközeként gázkamrákat használtak, s végül azt, hogy e népirtás nyomán hatmillióan haltak meg. E felfogás hívei közt persze találni a hitleri eszmékkel szimpatizáló személyeket, de revizionista nézeteket képvisel az egykori francia kommunista ellenálló, a buchenwaldi koncentrációs tábort megjárt Paul Rassinier, vagy az ugyancsak francia marxista, Roger Garaudy, illetve az 1956-os magyar forradalomról írt munkájával világhírre szert tevő David Irving történész is.

Szó sincs tehát arról, hogy ezek a kutatók mind elvetemült, zsidógyűlölő nácik lennének. Persze a különböző politikai erők a maguk felfogása szerint használják hivatkozási alapként vagy épp riogatásként ezeket a nézeteket, ez azonban nem a kutatók felelőssége. Hogy igazuk van-e vagy sincs, annak eldöntése pedig történészi viták feladata, nem a karhatalomé. Mégis, közülük többen jelenleg is a modern inkvizíció által rájuk mért börtönbüntetésüket töltik Nyugat-Európa börtöneiben.

Manapság ugyanis, bár az Európai Uniónak nincs egységes szabályozása e téren, Ausztriában, Belgiumban, Csehországban, Lengyelországban, Liechtensteinben, Litvániában, Luxemburgban, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, Portugáliában, Romániában, Svájcban és Szlovákiában törvény sújtja a revizionista nézetek hangoztatóit. Spanyolország is a tiltó országok közé tartozott, de 2007-ben eltörölték a vonatkozó törvényt.

Epilógus, kommentár nélkül: Csehországban és Szlovákiában mindmáig a jogrend részét képezik a kollektív bűnösség elvére épülő jogfosztó Benes-dekrétumok, az Európai Unió pedig csatlakozási tárgyalásokat folytat Törökországgal, noha Ankara teljes egészében tagadja, hogy fegyveres erői több mint egymillió örményt irtottak ki a huszadik század első felében.

Ágoston Balázs


Inkvizíció

A latin fogalom, „inquisitio haereticae pravitatis”, magyarul „az eretnek gonoszság kinyomozása”, egyházi törvényszéket jelent, melynek feladata az eretnekek kinyomozása és megbüntetése volt. Az inkvizíció a történelem során többször, többféleképp megvalósult intézmény, mely a hivatalos római katolikus nézethez képest másként gondolkozók, illetve a más vallásúak és hitetlenek elleni fellépést tekintette feladatának. Nevét elsősorban a katolikus egyházhoz kötik, noha a történelem során az inkvizíciót nem mindig ez az intézmény irányította, sőt a legismertebb spanyol inkvizíció kifejezetten állami szervként működött. Módszerei mai szemmel nézve gyakran kegyetlenek voltak, közéjük tartozott a kínvallatás és az elítéltek máglyán való elégetése. Megértéséhez tudatosítani kell a korabeli állam és az egyház szoros összefonódását és egymásrautaltságát, illetve a középkorban a bűnösnek számító egyénekkel szembeni általánosan uralkodó felfogást és bánásmódot.

Az első, eretnekeket sújtó kivégzések Orléansban és Milánóban történtek 1022-ben és 1034-ben. Az eretnekek többnyire elvetették az egyház és a világi társadalom hierarchiáját, az általuk elképzelt régi ősegyházi állapotok visszaállítására törekedtek, sokan közülük nem tisztelték a szenteket és Szűz Máriát – ezáltal nemcsak a keresztény berendezkedésre, hanem a világi állapotokra nézve is veszélyt jelentettek.

Az eretnekek elleni küzdelem eleinte szervezetlenül folyt, a XII. században azonban az egyház kötelezni kezdte a világi uralkodókat az eretnekség elleni harcra. Világi uralkodók közül elsőként az aragóniai király, II. Péter rendelte el az eretnekek máglyahalálát 1197-ben. Egy fontos adat derül ki ebből: az inkvizíció elvben nem hirdetett ítéletet, azt a világi hatalom hajtotta végre; gyakorlatilag azonban az inkvizíció „javaslatait” mindig végre is hajtották világi ítélet formájában.

Giordano Bruno (1548–1600) itáliai filozófus például tagadta a heliocentrikus világképet és az Univerzum végességét s azt állította, hogy a Föld kering a Nap körül. Állításai miatt az inkvizíció máglyahalálra ítélte és nyilvánosan elégették.

(A Wikipedia szócikke nyomán)