Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Jankovics Marcell
Hirdetés

– Egyes történészek szerint maga a turul mint jelkép problematikus, mert egy 1919 és 1945 között működő antiszemita csoport róla nevezte el magát. Átrajzolhatja két és fél évtized egy ősi szimbólum jelentését?

– Említenék egy példát. Indiában, Humájun császár síremlékén egyszerre szerepel a szvasztika, vagyis a horogkereszt és a hexagram, vagyis a Dávid-csillag. Ezek több ezer éves, egyetemes jelek, az említett épület pedig több száz éves. Ha egy jelképet felhasznál egy csoport, az sokak szemében visszahat magára a jelképre. A turul esetében én nem így gondolom. Nem tud kisajátítani senki egy ősi jelet, mi tekintünk rá úgy, mintha beszennyeződött volna. Megítélése rajtunk múlik. Most Amerika-szerte szobordöntögetések zajlanak, sok esetben indokoltan. De például Lee tábornoknak nem volt más bűne, mint az, hogy a polgárháborúban a déliek oldalán harcolt. Az a háború csak részben szólt a rabszolgák kérdésköréről, gazdasági, politikai okai is voltak, és a jenkik végül tisztességes módon Lee-nek is szobrot állítottak, hiszen nagy katona volt, és amerikai. Most a megítélését átírják az aktuálpolitikai események. Nem értek ezzel egyet, vannak örök érvényű igazságok. A turul pedig egy ősi jelkép, ez nemcsak azt jelenti, hogy régi, hanem azt is, hogy egyetemes. Fél Eurázsia tele van ragadozó madarakkal, az eredetmondák szereplőiként. De az egyiptomi mítoszokban is szerepel sólyom. Amikor Ozirisz meghal, akkor Ízisz, a felesége összerakja a tetemet, és ebben a munkálkodásban a tetem izgalomba jön. Ízisz sólyommá változik, ráül, és így fogan Hórusz. Ezért jelenik meg Hórusz sólyom alakban. Ez ki lett találva már ötezer évvel ezelőtt. A turul pedig Emesével hál. Hogyan lehet azon szívózni, hogy fasiszta-e? Például a német sas senkit nem zavar, holott ott volt Hitler feje felett, a horogkeresztet markolva. Ma is használják, a Bundestagban is van egy hatalmas, stilizált sas, amely lényegében véve nem különbözik a Hitlerétől. Nekik valahogy sikerült minden felelősséget rátolni a horogkeresztre, a sas megúszta. A szlávok mind visszahozták a kétfejű sast, az osztrákok címerállata változatlanul a sas. Mindig csak nekünk jut az örök fasiszta vád. Mindezzel együtt, maga a XII. kerületi turulszobor nekem nem tetszik, habár Szmrecsányi Boldizsárt jó szobrásznak tartom, ismerem a munkáit. De ezt az agresszív ábrázolást nem szeretem.

– Milyen turulábrázolás jó?

– Egyszer megnyitottam egy kiállítást a MOM Kulturális Központban, Katona Bernadette, éppen a XII. kerületi szobor felállítása kapcsán, lefotózta a Kárpát-medence több száz turulábrázolását. Ott is elmondtam, hogy nekem mind­ezek közül csak egy tetszik, egy röpképtelen, leszíjazott turul, ami moccanni sem tud. Egy szegedi szobrász, Simor Márton műve, a várpalotai Trianon Múzeum kertjében látható, és szerintem ez fejezi ki legjobban a jelkép mai helyzetét, hogy nem szabad mellette színt vallani, aki kiáll mellette, az fasiszta. Ez a szobor nem hőbörgő hazafiasságot mutat, hanem azt, ami a magyarokból lett az elmúlt száz év alatt. Azt üzeni, van mit tennünk, fiúk, szedjétek össze magatokat.

– Hogyan alakult át a turulábrázolás az ősidőktől kezdve?

– Nekem azért is tetszik a honfoglalás kori, mert az még élő jelkép volt, a kultúra eleven része, ideológia nélkül. Nem kegyetlen, vad ragadozó, hanem egy istenmadár, amelyik az égbe emelt egy asszonyt, vagyis égivé tette, megáldotta, akinek a méhéből azután folyó eredt. A nagyszentmiklósi kincs kettes számú korsóján szerepel az égbe ragadási jelenet, és van egy régebbi változata is az iráni eredetű cserdini tálon. Ennek a korsónak sok a szimbolikus eleme, a csodaszarvasmítosz és az Álmos-történet is, de ez nemcsak eredetmagyarázat, hanem a világosság és a sötétség négy évszakos, évenként ismétlődő küzdelméről is szól. Ezért ábrázolták a négy képet olyan tárgyon, ami forog, ezért raktam a Csodaszarvas főcímébe is ezt a korsót. Akkor ezek a jelképek nem történelmi elbeszélések részei voltak, mint ma, hanem ennél magasabb szintű, érvényes magyarázatok a világra vonatkozóan, és nemcsak nálunk, hanem Kelet-Európától Kamcsatkáig mindenütt. Pozitív jelkép volt a turul, a termékenységre, az életre utalt. Ma hosszas vitákat folytatnak arról, hogy rendszertanilag hová sorolható, kerecsensólyom-e, vagy szirti sas, milyen a lába, szárnya, mi van a feje búbján. Sehová se tartozik, könyörgöm, ez egy mitikus madár, nem egeret eszik, hanem nővel hál.

Korábban írtuk


– Miért lett agresszív az ábrázolása?

– Ez inkább reagresszió, visszavágás a történelmünk során minket ért eseményekért. A XIX. században tért vissza a turul, amikor a kiegyezéskor magához tért az ország, és mindenáron szerettek volna felmutatni valamit, egy nagy madarat. A jelképes turul valóban egy óriásmadár, hiszen felemel egy asszonyt. Nagyok lettek a budai várpalotában és Tatabányán is a turulszobrok, de ezek keselyűk, ami inkább sértő ránk nézve, hiszen mi nem fosztogatók és dögevők vagyunk. Ráadásul annak is van jelentősége, hogy nem került be a címerünkbe ragadozó vadállat. Az európai világ címerei tele vannak oroszlánokkal, sasokkal és medvékkel. Mi nem éreztük ennek szükségét, rendes nép ez. De úgy látszik, ahogy egy nép története hullámzik, a jelképeinek megítélése is változik. Végeredményben ez történik most is. Viszont számomra ez a magasba helyezett, távoli, hatalmas turul azt szimbolizálja, hogy a Földön nekünk már nincs sikerünk, csak a mítoszokban és a mondákban. Ő markolja azt a kardot, amit nekünk kéne fogni.

– Ez nagyon szomorú kép.

– Én egy szomorú ember vagyok, ha a nemzet ügyéről van szó. Még tíz percig beszélgetünk, és sírni fogok. Ennek az országnak szörnyű a története, vannak benne felvillanások, de ebben az utolsó ötszáz évben alapvetően lefelé tartunk. A magyar csúcs a honfoglalás pillanata volt. Az akkori leletek nagyon szuverén művészetet mutatnak, egyértelműen lehet látni rajtuk, hogy magyar eredetűek. Beköltöztünk ide, kereszténnyé lettünk, és azóta hosszas viták folynak arról, mi magyar, és mi nem az. Átvettük az európai kultúrát, és azóta nem vagyunk uralmi helyzetben, a művészetünk sem olyan szuverén. Persze, nagyon helyes döntés volt Géza fejedelem részéről, hogy Nyugat-Európához láncolt minket, ha Bizánchoz kötöttük volna magunkat, ma az iszlám világhoz tartoznánk. Csak azóta folyton összébb kellett húzni a nadrágszíjat. Trianon nem abból áll, ami 1920-ban történt. Volt olyan is, hogy három tenger mosta Magyarország határát, Szudétaföld Magyarország része volt Mátyás alatt, és mindig igényt tartottunk fél Ukrajnára is, de ezeket nem sikerült megtartani. Trianonig sok minden felsorolható az okaként, onnantól pedig maga Trianon válik okká. Ezért a reakció, az agresszív madár. S ezért kifejező az a turulszobor, amiről én meséltem, hogy össze van kötözve. Ez lett a turulból.

– De akkor mi lesz velünk?

– Az a feladat, hogy le kell vágni a kötelet róla. Ez történik most. Az elmúlt tíz év, amiért annyit kap a nyakába az Orbán-kormány, egy emelkedés. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy nem volt ilyen jó Magyarország állapota a lehetőségeihez mérten a kiegyezés utáni időszak óta. Arányosítva, persze, hiszen most kicsik vagyunk. Méretben igen, de lélekben nem szabad kicsinek lennünk, a szárnyakat pedig nem behúzni kell, hanem repülni velük.

– Miért van az, hogy ha valami régi jelképet fel akarunk eleveníteni, általában véve nem sikerül?

– Mert már nem adekvát. Egyszer egy nagyon tehetséges tanítványom megpróbálta a honfoglalás kori művészetet használni egy korszerű helyzetben, de nem sikerült neki, mert ahhoz az kell, hogy lóháton üljünk, bőrszag legyen körülöttünk, olyan életformánk és gondolkodásmódunk legyen, mint akkor volt. Nem lehet átmenteni a régi formájában, csak adaptálni, szellemében és külsejében is korszerűsíteni. Nekem az egész életem ebben telik, és nagyon nehéz. Kérdés, hogy miben lehetne adekvát ma egy madárábrázolás mint jelkép. Nem tudok kifejezetten ilyet. Nem elég annak örülni, hogy van egy olyan hatalmas múltunk, amiben helye van ennek a csodálatos eurázsiai szimbólumnak? A múltunk nagy, nem a jelenünk. A jelenünkhöz más illik, a meló. Fel kell építeni ezt az országot, már nem is tudom, hanyadszor. Erről az jut eszembe, hogy Ré napisten földre hulló könnyeiből születettek a méhek, ami egy gyönyörű kép. A sólyom és a méh megfért egymással Egyiptomban. Lehet használni ősi szimbólumokat, csak úgy, hogy telibe találjon, érvényes legyen, és ne zavarjon senkit. Úgy kell csinálni, hogy kikezdhetetlen legyen. Belém soha nem tudtak rúgni a másik oldalról. Próbálkoztak, de nem igazán sikerült.

– Mi a titka?

– Az, hogy nem akarok aktualizálni, az egy kicsit mindig elvesz a dolgokból. Most a Toldit csinálom, és például nem akarom, hogy valaki Toldi Györgyöt az ellenzékkel azonosítsa. Azt kell megtalálni, mi az egyetemes, és arról szólni.

– Mi a különbség aktualizálás és korszerűsítés között?

– A korszerűség a jövőre vonatkozik, hogyan kellene élnünk, hogyan kellene megmentenünk a jövőnket. Az aktualizálás pedig az, amikor egy pillanatnyi problémára reagálok. Például az, ha lefasisztáznak, és nem bírom megállni, visszavágok. Ez egy múló divat, hogy éppen kit utálunk, kit utálnak, nem kell vele foglalkozni. Szegény Fekete György, mikor meghalt, még utoljára belerúgtak egyet, de most már nem bántják, mert nem aktuális. Az, hogy miért nem sikerül egy jelképet ma használni, részben tehetségtelenség és műveletlenség kérdése is. Jó példa erre az árpádsávos zászló. Nem tudják eltalálni, nem értik, és senkit nem is érdekel, hogy hány sáv volt eredetileg, és annak mi volt az értelme. Pedig a dolog logikája nemcsak a hetes számban van, hanem abban, hogy fogok egy területet, egy vonallal megfelezem, aztán a maradékot is, és újra. Ilyen egyszerű, nyolc sávom lesz, hét vonallal elválasztva, felülről kezdem a pirossal, az alsó fehér lesz. A nyilasok is tök hülyék voltak, odaraktak még egy pirost. Lehetne ez jó hivatkozási alap az árpádsávos zászló védelmében, hogy nem is azt használták, de senkit nem érdekel. Pedig az elszakadt országrészekben Kassától Bártfáig mindenütt ott van, ők megtartották, a szlovákokat ez nem zavarja, a magyarok egy részét meg igen. A műveletlenség és butaság mindkét oldalon csárdást tud járni. Kun Éva, kiváló keramikusművészünk készített Szada főterére egy gyönyörű Turul-Életfát a csodaszarvassal, és belekötött annak idején egy pap, azt hiszem, nem katolikus volt, valami más. Kikérte magának, hogy a keresztény Magyarországon pogány szimbólum legyen. Pedig a kettő nem mond egymásnak ellent, hanem egymásból következik. Egyszóval, mindig bele lehet kötni valamibe, ezért nem kell ezzel foglalkozni, csak jó tartalmat kell adni. A turul esetében nehéz. A német sas le van védve, mert címerállat, ez nem. Tulajdonképpen az sem egyértelmű, miért szedtük elő egyáltalán a XIX. században. A jelkép persze nem azonos a történelmi szereppel. Nem elfelejteni kell, nem erről van szó. De azok a turulmadarak, amelyekkel tele van az ország, szimbólumok akarnak lenni, annak pedig nem jók. Halkan mondom, rendszerint sírkőfaragók szoktak ilyeneket faragni, ehhez nem kell szobrászművésznek lenni. Van egyfajta tehetetlenség abban, hogy nem bírnak, nem akarnak elszakadni ettől a képtől a turulszobrokban. Szétterjeszti a szárnyát, előrenyújtja a fejét, nyitva a csőre, mintha kiáltana, támadni készülne, még stilizálni sem merik.

– Talán azért ragaszkodunk hozzá, azért nem merjük elengedni, mert ha fogjuk a múltat, akkor még nagyok vagyunk, csak abban vagyunk nagyok. Ha elengedjük, kicsik leszünk.

– Akkor viszont ahhoz a képhez kell visszanyúlni, amikor még nagyok voltunk, a honfoglaláshoz, amikor ezek a jelképek még éltek, érvényesek voltak. Az legyen a minta. A turul nem agresszív, hanem totem­állat, istenmadár volt.