– Mit szólt az alkotmánybírák döntéséhez?

– Az alkotmánybírósági döntés két év megfeszített munkájának eredményeit tette tönkre. Elképzelhetetlen állapotok uralkodtak Budapesten, amikor 2010-ben átvettük a városvezetést. Miután a Demszky–Horváth Csaba-érában bezárták a Lipótmezőn az OPNI-t, végkép elfajult a helyzet. Kaotikus állapotok keletkeztek. Mint sokan emlékeznek rá, az aluljárók, pályaudvarok, bizonyos közterek már nem azt a célt szolgálták, amire létrehozták őket, hanem teljesen elfogadhatatlanul, életvitelszerűen használták a hajléktalanok, akik maguk is elviselhetetlen egészségügyi helyzetbe kerültek. Csak egyetlen adat: a Demszky–Horváth Csaba-ciklus utolsó évében 131 ember hűlt ki a főváros közterületein. Tavaly télen összesen egy ilyen eset akadt. A feladatunk kettős volt: megoldást kellett találnunk a hajléktalanok szociális gondjaira, és választ kellett találnunk egy rendészeti problémára is. Mi 2008-tól foglalkoztunk a hajléktalansággal, így a választások után haladéktalanul hozzá tudtunk látni egy program kidolgozásához a Győry Péter vezette Budapesti Módszertani Szociális Központ (BMSZKI), a Belügyminisztérium és a Máltai Szeretetszolgálat szakembereivel közösen. Bővítettük a hajléktalanellátó rendszert, új szállókat nyitottunk, új egészségügyi központot hoztunk létre a hajléktalanok ellátására, miközben gondoskodtunk a biztonságukról is, ami korábban ismeretlen volt. Emellett kivezető utat kínálva, közszolgáltató cégeink közel 500 hajlék nélküli embert foglalkoztatnak méltó körülmények között. Két év megfeszített munkája kellett ahhoz, hogy normalizálódjanak az állapotok. Hol itt a villámcsapásszerű várospolitika?

– Közel hatezer hajléktalan él a fővárosban. A Budapest területén működő nappali melegedők és éjjeli menedékhelyek jelenleg több mint ötezer embert tudnak befogadni. A Fővárosi Önkormányzat és Belügyminisztérium közös „Fűtött utca” programjának keretében további 793 férőhely van az éjjeli menedékhelyeken és 260 a nappali melegedőkben. Az átmeneti szállásokon és az önkormányzati fenntartású olcsó munkásszállásokon nyolcszázan, a szobabérlők házában mintegy négyszázan lakhatnak. Vajon az ombudsmannak ez miért nem elég?

– Erről őt kellene megkérdezni. Budapesten ma senki nem kényszerül arra, hogy az utcán lakjon, mindenkit el tudunk helyezni. Ehhez képest egyetlen intéssel visszatelepítették a hajléktalanokat az aluljárókba, noha mi éppen azt tettük, amit az ombudsman úr hiányolt: szociálpolitikai eszközökkel, fejlesztésekkel igyekeztünk elejét venni annak, hogy bárki az utcán kényszerüljön élni. Anélkül, hogy minősíteni akarnám az egyébként tisztelt Alkotmánybíróság és az ombudsman tevékenységét, úgy vélem, mindenkinek meg kellene értenie, aki az állampolgári jogokat védi, hogy figyelembe kellene venni az állampolgárok túlnyomó többségét megillető jogok körét is! Mert bárhogy szépítjük is a dolgot, az ombudsman egy olyan elenyésző kisebbség nagyon is vitatható jogainak védelmében lépett fel, amely kifejezetten a túlnyomó többség érdekeit sérti. A hajléktalan ember egyébként akkor jár jól, ha gondoskodnak róla, s nem akkor, ha azt mondják neki: szabadon randalírozhatsz ott, ahol csak akarsz. Miközben a városkép tönkremegy, a külföldiek kimeredt szemekkel fényképezik az emberi ürüléket a Ferenciek terén lévő aluljáróban. A mostani helyzet rossz a hajléktalanoknak, rossz a budapestieknek, és borzasztó oldalvágás az idegenforgalomnak. Nem beszélve arról, hogy teljességgel nélkülözi az ésszerűséget.

– Ehhez képest a Város Mindenkié csoport tüntetést szervezett a hajléktalanok lakhatáshoz való jogáért…

– Én is úgy gondolom, a város mindenkié, vagyis nemcsak az egy-kétezer köztereken élő hajléktalané. Tiszteletben kell tartani az itt élő, becsületesen dolgozó egymillió-hétszázharmincezer ember jogait is. Sajnos nem tudjuk megtenni, hogy aki ma felül egy vonatra, hogy szerencsét próbáljon a fővárosban, annak holnap szociális lakást adjunk, miközben a budapestiek éveket várnak a sorukra. Arról nem beszélve, hogy a korábbi városvezetés gondoskodott arról is, hogy alig maradjon szociális bérlakás az önkormányzatok tulajdonában. Egyébként szeretném elmondani, hogy egyetlen büntetést sem szabtunk ki, amíg hatályban voltak az Alkotmánybíróság által megsemmisített szabályok. Igaz, e szabályok azt üzenték, van egy normarendszer, amely megszabja a kereteit az együttélésnek ezen a területen is. Én nem vagyok híve annak, hogy kizárólag a devianciának adjunk zöld utat. A liberálisnak mondott értékek nevében sikerült eljutnunk odáig, hogy csak egyetlen közösség érdekei nem számítanak semmit: azon közösségé, amelyet túlnyomó többségnek neveznek. Ha a kormány vagy a főváros fellép a védelmében, akkor erre általános hisztéria a válasz. Még az ultraliberális Hollandiában is ésszerűbben kezelik a problémát, mint nálunk.

– A probléma súlyosságára való tekintettel a miniszterelnök nemzeti konzultációt helyezett kilátásba a közállapotok rendezése érdekében. Sokan úgy látják, ez oda vezetne, hogy a jobb módú emberek egyszerűen „kiszavazzák” a hajléktalanokat a városból. Egyetért ezzel?

– Nem hiszem, hogy bárki „kiszavazná” a hajléktalanokat. Tapasztalataim szerint a budapestiek, minden ellenkező vélekedés ellenére, szolidárisak az elesettekkel. Ezt bizonyítják az ellátó szervezetekhez érkező bejelentések, az adományok, az, ahogyan a város lakói viszonyulnak azokhoz, akik a nehéz körülmények között is meg tudták őrizni emberi mivoltukat. A kezelhetetlen helyzetekkel azonban ők sem tudnak mit kezdeni. Éppen ezért azt gondolom, hogy egy demokráciában van létjogosultsága annak, hogy megkérdezzük az embereket: milyen körülmények között akarnak élni? Milyennek akarják látni a városukat. Nehezen lehetne az ellenkezője mellett érvelni. Ha itt valamit meg akarnak akadályozni az anarchisták, mindjárt azzal jönnek, hogy valakik „politikai tőkét akarnak kovácsolni”. Ez tiszta hülyeség.

– A sajtón keresztül folyik a pártok közötti adok-kapok, a hajléktalankérdés kampánytémává, a probléma a napi politikai csatározások martalékává vált. Ebben a helyzetben lehet-e valamilyen megoldást találni a valóban súlyos szociális gond kezelésére?

– Ebben a városban borzasztóan nehéz olyasféle rendet teremteni, amit a túlnyomó többség igényel. Az ellenzéktől, amely egyébként rendkívül súlyos helyzetet hagyott maga után, szívesen megkérdezném: ha ilyen komolynak és súlyosnak ítélik a problémát annak ellenére, hogy bővítettük a hálózatot, akkor volnának olyan kedvesek megmondani, mit tettek húsz évig ez ügyben? Mégiscsak képtelenség, hogy amikor a legjobb szándékkal igyekszünk megoldani az itt hagyott gondokat, akkor csúsztatásokkal, hazugságokkal és mocskolódással találjuk szemben magunkat. Méltánytalan és aránytalan kritikával. Én szeretek dolgozni, és tudok küzdeni a céljaimért. De ez a mostani helyzet elkeserít. Ennek ellenére folytatjuk a munkát, egyeztetünk, tárgyalunk az ellátó intézményeink szakembereivel, a máltaiakkal, tartjuk a kapcsolatot a parlamenti frakcióval, és a kormányzattal. Nekik kell megtalálni a módját olyan jogszabályalkotásnak, amely valamiféle normarendszert állít fel. Olyat, amelynek alapján eleget tehetünk az önkormányzati törvényben foglalt ezirányú feladatainknak.

Nagy Ida