A vasbuca ura

A vasbuca az a nyersvasszivacs, amit a kohósítás után a vasércből kinyerünk. Thiele Ádám egy szerény körülmények között élő karcagi család első gyermekeként látta meg a napvilágot. Már gyerekként is jól feltalálta magát, ha játékról volt szó; amikor épp nem a házban legózott, a kertben épített valamit. A középiskolai évekre aztán saját bevallása szerint igazi stréber és különc lett, a tanulmányi versenyeken is kitűnő eredményeket ért el.

– Az iskolai elvárások teljesítése után még rengeteg időm maradt a barkácsolásra, a csatangolásra. Leggyakrabban a nagyszülői ház udvarában készítettem magamnak játékokat. A ház a város utolsó utcájában volt, velünk szemben pedig egy nagy belvizes, nádas, erdős terület feküdt, igazi paradicsomi környezet. Egy alkalommal katamaránszerű csónakot építettem káposztáshordóból és babakádból – idézi fel a mester –, de kerekeken guruló vitorlás járművet is készítettem magamnak, amit a szél mozgatott.

Később a honfoglalás kori magyar fegyverek kezdték érdekelni a karcagi kisfiút. Barátaival 14-15 éves korában sodronyinget csinált, a csapat manufaktúraszerűen dolgozott heteken át. Aztán szegecselt sodronyinget is készítettek, a láncszemeket nemcsak összezárták, hanem az egymást átfedő részeket ellapítva át is szegecselték.

Műhelyházának falát két középkori-kora újkori számszeríjreplika díszíti. Az egyik egy csontberakásokkal gazdagon díszített délnémet reneszánsz vadászszámszeríj másolata, aminek az eredetije a debreceni Déry Múzeum kiállításán látható, a másik pedig egy barokk várvédő fegyver, a gyulai Vármúzeumban kiállított darab másolata. Még 17-18 évesen készítette mindkettőt, természetesen máig kiválóan működnek.

– A kézművességhez mindig volt valamiféle affinitásom, rengeteg sikerélményt adott. Ezzel együtt óriási ambícióim voltak, arra vágytam, hogy mást csináljak, teljesen másként éljek, mint a környezetemben lévők – avat be a kezdetekbe Thiele Ádám.

– Gyerekként kicsit olyan volt, mintha végigjárnám az emberiség fejlődésének különböző szakaszait. Először csontból csináltam fegyvert, később dárdát készítettem. Általános iskola végén kezdtem el kovácsolni, nyílhegyeket, kardokat, dárdahegyeket. Az alapanyagokat nagymamám udvaráról vagy a MÉH-telepről szereztem. A középiskolai évek alatt egy Karcag közelében lévő tanyán építettem egy kis nádtetős, cselényfalú (fafonatból készült falú) kovácsműhelyt, a városban ugyanis nem nézték jó szemmel, hogy megtöltöm a környéket füsttel, és az állandó kalapálást is nehéz volt elviselni, a tanyagazdát azonban ez egyáltalán nem zavarta, sőt, örült neki! – a doktorit tett kovács.

Középiskolás éveiben már vaskohászattal is foglalkozott.

– Egyfajta szégyent, szorongást éreztem amiatt, hogy nem vagyok képes teljesen korhű lenni, és amikor nagy nehezen kikovácsolom egy-egy középkori tárgy másolatát, akkor az egészet elrontom azzal, hogy MÉH- vagy vastelepektől beszerzett mai, modern acélokkal dolgozom ahelyett, hogy a vasat is korhű módon magam csinálnám meg vasércből – emlékszik vissza.

– Nagyjából 16 éves lehettem, amikor a Fazola Napokon találkoztam egy hagyományőrző mesterrel, aki középkori bucavaskohászatból tartott bemutatót. Ezután belevetettem magam az olvasásba, rengeteget kutattam, hogy megismerjem az avar és a magyar őskohászoknak az iparrégészi feltárások kapcsán már akkorra jól kirajzolódó vaskohászati módszereit, de kiváló támpontot nyújtott a napjaink természeti népeinek különböző YouTube-videókon is látható, jól dokumentált vaskohászata is. Az egyik legnagyobb buktatója e mesterségnek a jó minőségű vasérc. Évek mentek el a lelőhelyek megkeresésével és az összeszedett vasércfélék próbakohósításával, mire sikerült vasat csinálni – emlékszik vissza Thiele Ádám.

Útja végül szülői nyomásra egyenesen a budapesti Műegyetemre vezetett, ahol a középkori vaskohászat iránti érdeklődését is hasznosíthatta, mivel hobbija kutatási témaként is kiválóan megállta a helyét. Magyarországon ugyanis Thiele Ádámon kívül csak nagyon kevés kutató foglalkozott a vas archeometallurgiájával. A fiatal mester különösebb nehézségek nélkül végezte el a gépészmérnöki szakot, specializációja az anyagtudomány és a gyártástechnológia lett.

– Nem csak a vasat ütöm, a gyártástechnológus is dolgozik bennem, amikor új terméket fejlesztek vagy egy másik mesterségbe belekóstolva, régi technikákat felelevenítve elkészítem a szükséges szerszámokat, például teknővájó kapacsot, fafúrókat, favésőt, vonókést, ollót, metszőollót, kaszát, sarlót, hasítófejszét. Bár ilyen szerszámokat a boltban is vásárolhatnék magamnak, kovácsként cikinek érezném, ha nem tudnám elkészíteni őket – fejti ki.

Feleségével két gyermeket nevelnek, akik már ebbe a szubkultúrába születtek bele, a legtermészetesebb dolog számukra, hogy hét közben Egerben, hétvégén pedig az édesapjuk által épített, mesébe illő, faluszéli kovácsműhelyben laknak. Thiele Ádám hét közben is sokszor jár ki a műhelybe, a család ugyanis az ő kovácsolásából él, amit egyéni vállalkozóként művel.

Thiele Ádám damaszkolt, azaz rétegelt, többféle acélból kovácsolt késeket, konyhai eszközöket, baltákat, övcsatokat, fokosokat, sétafokosokat készít. Kezdetben csak külföldre tudta eladni termékeit, néhány éve azonban itthon is föltámadt a kereslet az egyedi kézműves eszközökre.

– Nemigen reklámozom magamat, nem járok vásárba, fesztiválokra, nem hirdetek sehol, de az interneten néhány felületen látható, miket készítek, és aki szeretne, vásárolhat – mondja, majd hozzáfűzi, az elmúlt pár évben mindebben érdekes fordulat állt be:

– Már több mint tíz éve van ismeretterjesztő célú YouTube-csatornám és Facebook-oldalam is, újabban viszont a tartalmaimat nagyon felkapta az algoritmus és néhány videó milliós megtekintésszámot értek el. Igyekszem jól élni a nagyobb figyelem adta lehetőségekkel és a Facebookon is termékekről szóló posztok helyett egyre több ismeretterjesztő tartalmat megosztani. Meglepődve veszem észre, hogy ez a fajta ismertség azzal jár, hogy az ország távoli szegleteiben járva is bizony rám köszönnek, megszólítanak, kicsit beszélgetünk is ilyenkor, jólesik. Örülök, ha a középkori vaskultúránkra, ősi vasiparunkra, vasművességünkre, ami engem annyira lenyűgöz, ilyen módon is rá tudom irányítani a figyelmet és újat, érdekeset tudok mutatni, mondani másoknak. Valahogy kicsit közcélúnak is gondolom ezt a tevékenységemet, legalábbis a pozőrködés ellenére ezzel áltatom magam – fejti ki öniróniával a Bucavasgyúró.

Thiele Ádám tematikus rendezvényeken is gyakori vendég. Somogyfajszon, Koppány egyik X. századi vaskohászati műhelye közelében már 17 éve minden nyáron megszervezik az Őskohásztábort, ahol alkalmanként 50-70 ember teljesen korhűen igyekszik rekonstruálni, hogyan állították elő a vasat honfoglaló elődeink. De a Kárpát-medence több más pontján, így Szögligeten, Torockón vagy az újmassai Fazola-kohónál is hasonló rendezvényeken mutatja meg, hogyan lehet eljutni a földtől a vastárgyig, azaz miként lehet kezdetleges módszerekkel a semmiből, egyszerű kéziszerszámokkal, de nagy tudással szinte már technikai civilizációt teremteni. Az ilyen rendezvényeken a résztvevők közösen égetnek faszenet boksában, gyűjtenek vasércet, építenek kohót, majd kovácsolnak vastárgyakat az előállított vasbucából. Tavaly Torockón, amely település létét a bucavaskohászatnak köszönheti, a III. Vaskenyérünnep alkalmával körülbelül 200 év után először készítettek újra vastárgyakat (nyílhegyeket, szegeket, kelevézhegyet, tűzcsiholó acélt) a környező hegyek ércéből.

– Az ember természetéből fakad, hogy magában hordja a szellemi vagy fizikai alkotás iránti vágyat. A férfiaknak pedig kifejezetten nagy igényük van erre, és ha már gyermeket nem szülhetnek, létrehoznak mást – mondja kis szarkazmussal a Bucavasgyúró.

Az emberek azonban leginkább bámészkodni és csodálkozni szeretnek, elköteleződni kevésbé. Thiele Ádám érzése szerint sokakat provokál, amit és ahogy csinál.

– Néha az az érzésem, szimplán az a tény, hogy boldog vagyok, boldogan élek, bosszant egyeseket. Korábban nem volt így, de amióta sokan néznek a Facebookon, sokkal inkább tapasztalom a tevékenységemmel szembeni elutasítást, haragot, gyűlölködést, talán egyfajta irigységet, de persze az is lehet, hogy az én valóságérzékelésem ment tönkre az elmúlt években – teszi hozzá a mester.

Előfordul, hogy az érdeklődők akár inasként is mellészegődnének, de Thiele Ádám alapvetően egyedül szeret és tud csak dolgozni. Vállalkozásának bővítésében, növekedésben egyáltalán nem gondolkozik, nem vágyik arra, hogy nagyszabású és minden idejét felemésztő üzleti tevékenységgé nője ki magát.

– Kutatóként viszont már társakkal dolgozom, a kollégáimmal együttműködve születnek az új publikációk, szakcikkek. Én alapvetően műszaki érdeklődésű vagyok, az általam is művelt kutatási területet azonban interdiszciplinárisnak szoktuk mondani, számos régészeti és történeti vonatkozása is van, így más tudományterületek képviselőivel, hazaiakkal és külföldiekkel is szoros együttműködésben vagyok. Nagyon szeretek új dolgokat megérteni, megtanulni. Ezt néha mások magyarázatán keresztül vagy utánaolvasással is megtehetem, de sokszor csak hosszas, magányos kísérletező munka árán juthatok el egy újabb, gyakran csak nagyon apró, de akkor is új és legalábbis számomra nagyon fontos eredményhez – zárja gondolatait Thiele Ádám.