Az István, a király című darabot elsősorban mint színházi produkciót tartjuk számon, amelyből a későbbiekben nagyszabású mozifilm is készült.

Kevesen tudják azonban, hogy a valóságban éppen fordítva történt a dolog, azaz maga az előadás csupán – ahogy Koltay Gábor, a darab rendezője annak idején megfogalmazta – „járulékos mellékterméke” volt az ominózus filmnek.

A vállalkozás sikerére jellemző, hogy még el sem készült a film, máris pro és kontra vélemények tucatjai láttak napvilágot a művel kapcsolatban, és ez a dolog remekül egybevágott az alkotók szándékával, akik közös gondolkodásra akarták késztetni a közvéleményt.

A film alapjául szolgáló szabadtéri előadásból az óriási érdeklődésnek köszönhetően összesen hetet kellett megtartani, a mű pedig, mint ismeretes, később a magyarországi zenés színjátszás egyik ősklasszikusává nőtte ki magát.

1983 áprilisában még arról szóltak az előzetes híradások, hogy a rockoperát a Népstadionban rendezik majd meg, két hónap múlva azonban már egy az Óbudai Amfiteátrumban tartandó bemutatóról cikkeztek az újságok. Végül a Városliget adott otthont a darabnak.

Mint Andor Tamás operatőr említette, a Királydomb „a végtelen távlat, a behatárolatlan tér illúzióját tudta kelteni”, és kiválóan meg tudta teremteni az előadás atmoszféráját.

Eleinte megoszlottak a vélemények, hogy miként legyen, de végül az a verzió nyert, hogy lent fog ülni a közönség, és fent lesz a játék, nem pedig fordítva, pedig azt a megoldást is fontolóra vették az alkotók. A Királydomb mellett szólt még az is, hogy itt végre jól elfért a produkció.

A helyszín megváltoztatása egyébként tényleg egy utolsó utáni pillanatban meghozott döntés eredménye lehetett, mivel a kiadott – egyenként 150 forintos – jegyeken is tévesen volt a helyszín megjelölve.

A belépőjegyek az akkori viszonylatok szerint egyedi kiállításúak voltak, hozzájuk pedig egy nyolcoldalas István-újságot mellékeltek.

Az előadás plakátjára máig sokan emlékeznek, hiszen ennek fő motívuma, István király monogramja a pannonhalmi apátság alapítóleveléből a későbbi feldolgozásokban is magát a rockoperát szimbolizálta. Matricák, sőt pólók is készültek, majd 1983 októberében üzletekbe került a dupla lemezalbum. Kiadták a szövegkönyvet, egy összegző könyv is született, 1984 áprilisában pedig vetíteni kezdték az István, a király filmváltozatát.

A szereplőgárda hivatásos színészekből, valamint rockzenészekből állt össze, és volt, hogy két ember keltett életre egyetlen figurát. István karakterét például Pelsőczy László fizikuma és kiállása, valamint Varga Miklós énekhangja formálta egységgé. Ezzel mindent elmondtam a kettőzés szükségességéről.

Pelsőczy egyébként úgy jött el a próbafelvételre, hogy az egyik nemes urat fogja alakítani a rockoperában – szintén nem a saját énekhangján –, és megdöbbent, hogy végül a címszerepet sikerült megkapnia.

István anyjának megformálója, Berek Kati színművésznő, akinek eredetileg szintén nem kellett volna énekelnie, saját bevallása szerint képtelen lett volna más hangjára tátogni, így Szörényi Levente végül a hangi adottságaihoz igazította a dallamokat.

Laborc szerepét Nagy Feró, a Beatrice frontembere játszotta, és később minden vele készült beszélgetésben utalt rá, mennyire jól illik valódi önmagához a lázadó főúr karaktere.

A Koppányt alakító rockénekes, Vikidál Gyula osztatlan sikert aratott a szerepben. A kritikusok kiváló színésztehetségnek aposztrofálták, kiemelve szenvedélyes, karakteres játékát.

Az akkori körülményeknek megfelelően a teljes előadás playbackről ment, ő és színésszé avanzsált rockzenész társai, Nagy Feró és Deák Bill Gyula azonban „élesben” énekeltek. Vikidál szerint ugyanis ezt kellett tenniük ahhoz, hogy szívből jövő és hiteles legyen a végeredmény.

Az őt szerepe szerint érintő, ominózus felnégyelési jelenet is realisztikusra sikeredett.

– Egyszer egy-egy hangya elkezdett mászni a hátamon, de nem lehetett megmozdulni. A föld nyomta a tüdőm meg a hasam, és nem tudtam igazán levegőt venni – mesélte egy vele készült interjúban.

A rockopera sikeréhez nagyban hozzájárult a látványos koreográfia is, amely Novák Ferenc nevéhez köthető, aki négyszáz néptáncost mozgatott a színpadon. Ezeknek a táncosoknak már csak azért sem volt könnyű dolguk, mivel alapvetően filmvászonra készült a produkció, így a tömegjeleneteket hol a film, azaz a rendező kívánalmai határozták meg, hol pedig a koreográfusé, aki a színpadi látványért felelt, és a hatalmas tér nyújtotta lehetőséghez alkalmazkodott.

Nem szabadott viszont megfeledkezni arról, hogy a végső cél mégiscsak egy mozifilm megalkotása volt, ami nem szorítkozhatott pusztán az előadás rekonstruálására, hiszen az egy végtelenül könnyű, „megúszós” megoldás lett volna.

Itt lépett a képbe Tímár Péter, akit manapság többek között a Csinibaba vagy a Zimmer Feri című filmek rendezőjeként ismerhetünk, az István, a király produkcióban azonban még trükkoperatőrként tevékenykedett. Hatáskörének megfelelően bátran alkalmazott művészi eszközöket, például a táncosok bemozdult, kontúr nélküli, amorf fázisainak lassítását, amelyek valójában képkockák egymásba való áttűnései voltak. Ilyenekből ötezer darab volt a filmben, amely így természetesen más lett, mint maga az eredeti előadás.

Utólag, harminc év távlatából azonban már látható: az alkotók elvétették a prioritási sorrendet: nem a film, hanem a színpadi változat vált halhatatlanná.

A nézőknek katartikus élményben volt részük az 1983-as premieren. Estéről estére mind többeket vonzott a darab, ülőhely hiányában már az első sorok előtti játéktér egy darabját is elfoglalták, ültek a fákon és a díszletek tövében egyaránt.

Mint arról az egykori Ifjúsági Rendező Iroda illetékese beszámolt, a hatalmas érdeklődés miatt sokan a helyszínen sem jutottak jegyhez, és benyomultak az elkerített nézőtérre. Ezért a később érkező jegytulajdonosoknak már nem jutott ülőhely. Negyven hamis jeggyel próbálkozót is lefüleltek, de feltételezések szerint ennél jóval többen jutottak be az előadásra az esti szürkületnek köszönhetően igazinak tűnő jegyekkel.

A közönségsiker ellenére a kritikusokat megosztotta a darab. A sajtóban többnyire elismerték az előadás korszakalkotó mivoltát, hiszen ezt nem lehetett letagadni, jellemzően azonban inkább ostorozták a rockoperát. Balról azért támadták, mert szerintük nacionalista, az úgymond jobboldaliak meg „felülről megrendelt műnek” titulálták az István, a királyt.

Az, hogy az előadás végén elhangzott a Himnusz, sokakat könnyekig megindított, néhány baloldali érzelmű kritikus azonban lecsapott rá, és annak anakronisztikus voltát hangsúlyozta, mondván, sem tűzijáték, sem nemzeti trikolór, sem Himnusz nem létezett István idejében. Jellemzően hatásvadásznak, komikusnak, sőt egyes tollnokok egyenesen ízléssértőnek titulálták a Himnusz előadást lezáró jelenlétét. Még a Saroltot játszó Berek Kati is vitába szállt a rendezővel, mert eleinte úgy gondolta, maga a Himnusz „lefejezi az operát”, aztán rájött, tulajdonképpen jól illik a darab végére. A címszereplő Pelsőczy László pedig úgy vélte, hogy az előadás végén szeretett volna kitörni a közönség, de a Himnusz megszólalása visszafogta.

Ebben nem volt igaza, abban azonban igen, hogy ott és akkor, 1983 augusztusában szükség volt végre egy nemzeti érzéseket kifejező alkotásra. Az elmúlt 30 év, a darab számtalan színházi feldolgozása pedig mindnyájunk számára bebizonyította, hogy az erre való igény a mai napig változatlan maradt.

Ráth Orsolya