Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

– Magasan volt akkor a magyar katona becsülete, amikor ön bezupált?

– Hajjaj! Gyönyörű egyenruhát viseltünk mi, testőrök, amikor megláttak a szüleim és a falusiak odahaza, Fajszon, hanyatt estek. Én meg kihúztam magam. Az úgynevezett urambátyámvilágban születtem, de azért volt akkor tisztelet. Szeretet, türelem, hit, becsület és erkölcs jellemezte a társadalmat, falun és városon egyaránt. Mindig azt hallottam akkoriban, hogy az ember munkája és hite adja az erkölcs alapját.

– Hogy lett testőr?

– Javában dúlt a háború, amikor 1941. október 13-án bevonultattak Kalocsára, a szegedi V. hadtest húszas gyalogezredéhez. Írnokként elfogtam egy levelet, amelyben a vezérkar jelentkezőket keresett a királyi testőrségbe. Százan voltunk a rostán, tizenhatunkat választották ki. Gödöllőre kerültem, a királyi kastélyba.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

– Miként zajlott a válogatás?

– Sorba állítottak bennünket, jött egy orvos ezredes több tiszttel együtt, megnézték a fejünket, a vállunkat, a fogainkat, a derekunkat, a lábunkat. És persze a testsúlyunkat és a magasságunkat is megmérték. Százhetvenöt centiméter volt az alsó határ, épp csak megütöttem. Amikor a főméltóságú úr megszemlélte a testőrszázadot, a sor legvégén álltam. Horthy Miklóson tengerészköpeny volt, olyan közel ment el előttem, hogy a köpeny súrolta a karomat. Meglepődtem, ilyen szép és sima arcú embert még nem láttam.

– Hol állították őrségbe, hol teljesített szolgálatot?

– Én sehol. A százhatvankét fős testőrlövészszázad írnoka lettem, én osztottam be a szolgálatot. Kicsit meglepő volt nekem is, hogy miként jutottam ilyen rangra mint egyszerű, Fajszról való fiatalember. Talán én voltam az országban az egyetlen olyan parasztgyerek, aki mindennap bementem a királyi palotába, parancsot hoztam, parancsot vittem.

– Találkozott a kormányzóval?

– Csak Gödöllőn láttam. Volt ott egy szökőkút a kastély udvarán, és a kormányzó úr e körül húzta körbe-körbe az unokáját, Istvánkát egy kicsi játék szekéren. Minden délután két órától fél háromig. Eszembe jutott, hogy istenem, ő éppen olyan nagypapa, mint az én nagypapám odahaza. Tudni lehetett, hogy Horthy Miklós két hét szabadságra megy évenként, egy hetet Kenderesen, egy hetet pedig Gödöllőn tölt. És persze a Várban is láttam még a kormányzó urat, amikor megszemlélt bennünket.

– Egy testőr beleláthatott valamennyire a Horthy család életébe?

– Persze. Észrevettük, hogy amikor István lezuhant Ukrajnában, a kormányzó úr mindjárt hazahívta a kisebbik fiát, Miklóst, aki nagykövet volt Brazíliában. És hát azt is láttuk, hogy a famíliában és körülötte kialakul egy ellenállási csoport, amit a főméltóságú úr vezetett, de a közvetlen irányítást a fiára, Miklósra bízta. Mindent tudtam, a szemem előtt játszódtak le az események. A kiugrást illetően teljesen tájékozódottak voltunk, mert Kállay Miklós volt miniszterelnök fia ott szolgált nálunk mint testőrtiszt. Beszélt az édesapja által vezetett magyar béketapogatózásokról, a szövetségesek partraszállásáról és így tovább. Ott volt nálunk Újszászy tábornok is, a magyar kémelhárítás vezetője. Vigyáztunk rá. Sohasem jött ki a szobájából, ami az én irodám mellett volt különben. Csak éjjel három óra körül lovagolt egy keveset az udvaron. Azt is tudtuk, hogy minden héten egyszer meglátogatja Karády Katalin, a kor ünnepelt színésznője.

– Hogy derült ki, hogy ő az?

– Egyszer mentem a vacsoráért lefelé a lépcsőn, és jött velem szemben két hölgy, kabátban, felhajtott csuklyával. Megcsúsztam, véletlenül nekiütköztem egyiküknek, és hogy el ne essünk, ösztönösen átkaroltam. Később meséltem a naposnak, hogy mi történt, és hogy ismerős volt a kicsit széles, de nagyon szép arc. A napos figyelmeztetett, hogy akit átfogtam, az Karády Katalin, a híres színésznő. Amúgy Újszászy tábornok vendége.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Mit tudtak a testőrök a készülő kiugrási tervről?

– Már két héttel előtte riadókészültségbe helyeztek bennünket, és nem is fújták le később sem. A testőrség parancsnoka tartott egy beszédet, hogy olyan idők jönnek, amikor lehet, hogy mind meghalunk a kormányzó és családja védelmében. Aki akar, az még elmehet. Nem ment senki. Október 15-én elrabolta a Gestapo a titkos tárgyalásra érkező ifjú Miklóst, ez már nagyon rossz előjel volt. Este aztán fegyverzajt hallottam, golyószórók és aknavetők hangját. Döbbenet, de a szegedi gyalogezred, amelynek Horthy Miklós volt az úgynevezett tulajdonosa, lőtte a Várat, és a flottilla egyik monitora segített neki a Dunáról. Rájöttünk, hogy árulás történt. Mozgásba lendült a testőrszázad, csak hatan maradtunk a laktanyában, mi homokzsákokat tettünk a nyitott ablakokba, tüzelőállásba helyeztük a fegyvereinket.

– Sokan úgy tudják, harc nélkül adta át a honvédség a Várat.

– Nem így történt. Az egyik Pestre néző harcállásba nem jutott el a kormányzó hajnali kettőkor kiadott Tüzet szüntess! parancsa. A németek lopakodtak felfelé a várfalak mentén, a testőrök lőni kezdtek rájuk. Tizenkét német elesett, de a viszonttűzben meghalt egy testőr is. Skorzeny reggel falhoz állíttatta azokat, akik a katonáira lőttek. Ám egy magyar tiszt elmondta neki, mi történt, így elmaradt a kivégzés.

– Látta, amint elvitték a kormányzót és a családját?

– Nem, a laktanyában voltam. A főméltóságú úr nem volt hajlandó átadni a hatalmat, összecsomagolták a családot, és még akkor kivitték Kelenföldre, hogy Németországba szállítsák, a dachaui lágerbe. Kállay Miklós, aki szintén ott volt a palotában, lemászott egy kötélhágcsón, és a török követségre sietett. Törökországgal nem volt kiadatási szerződése Németországnak.

– Ön hogy fejezte be a háborút?

– Amikor reggel kivilágosodott, szemből, a Kapisztrán-templom oldalából egy Királytigris csöve meredt a laktanyánkra, pont az én szobámra. Előbb németek lopakodtak a kapu felé, ők mondták később, hogy féltek tőlünk. Aztán egy nyilas szakasz is, tiszta feketében. Gömbös Ernő főhadnagy, az egykori miniszterelnök fia vezette őket. Intézkedtek, minden fegyvert az udvar közepére kellett dobnunk, eszembe jutott 1849 augusztusa.

– Nem bántották a testőröket?

– Még ki is járhattunk. Kiléptem a kapun, és láttam, hogy nyitva van szemközt a Nemzeti Bank épületének ablaka, és egy elevátoron hosszú dobozok jönnek kifelé, amiket aztán teherautóra raknak. Odamentem, kérdem a nyilasoktól, mit csináltok? Azt mondta az egyik, hogy hordjuk az aranyat. Micsodát? Hát az aranyat! Ez a nemzeti vagyon alapja, lent van a pincében, egy páncélteremben, száznyolcvanhat mázsa. Megy ki Németországba megőrzésre, mert két hét múlva itt lesznek az oroszok. Ami a testőröket illeti, Pápára szállítottak minket, az ejtőernyős-laktanyába. Néhány nap múlva jött egy tiszt és közölte, hogy az újonnan alakult Szent László-hadosztály katonái lettünk, a gránátosezred magvát alkotjuk. Ott is írnok lettem. Azt mondta a tiszt, ha nem tesszük le Szálasi bajtársra az esküt, így beszélt, minden második testőrt lelövik. Senki sem esküdött fel. Azonnal ki is dobtak minket a frontra, Vágnál túlerőben lévő orosz kötelékkel találkoztunk, fogságba ejtettek. Ez 1944 decemberében, János napján történt. Nem fogták ránk a géppisztolyukat. Az én fegyverem egy táskaírógép volt, meg egy viharlámpa. Officír? – kérdezték az oroszok, mert azt hitték, hogy tiszt vagyok. A testőrök egyenruháját viseltem, úgy néztem ki, mint egy tábornok.

– Hogy telt a fogság? Nem volt gyanús az oroszoknak Horthy Miklós testőre?

– Úgy kezeltek, mint a többi foglyot. Amúgy táborról táborra vittek. Amikor tizenöt éves voltam, azt mondta az apám, hogy fiam, édesanyáddal megállapítottuk, hogy belőled nem lesz parasztember. Odaadunk inasnak, de olyan helyre, ahol egész évben dolgozni lehet. Így lettem borbély. Tudni kell, az orosz tisztek igen piperkőc emberek voltak. Hajat vágtam, borotváltam, amikor egy parancsnok került sorra, mindig ott állt egy orosz katona, nehogy eszembe jusson átvágni a nacsalnik torkát borotválás közben. Amikor hazajöttem 1950 késő őszén, ott fogtak Nyíregyházán. Bezártak, erkölcsileg meghurcoltak. Ez is véget ért, volt Kalocsa mellett egy paprikagyár, oda álltam be fizikai munkásnak. Közben már letettem a négy polgárit, telt-múlt az idő, és 1958 márciusában én lettem az üzem igazgatója. Hét évig vezettem a gyárat, aztán 1965-ben átadták a téesznek. Addigra már az élelmiszeripari technikumon is túl voltam.

– Feledésbe merült a testőrség?

– Egészen 1962-ig azt éreztem a falumban, hogy nem akarnak köszönni az emberek. Pedig mindenki ismert. Elítélték Horthy Miklóst a doni katasztrófáért, és mivel én az ő testőre voltam, engem is elítéltek, vele együtt. Viszont a kalocsai paprikagyárban jól dolgoztam, ott is maradtam évtizedeken át, jól bántam a hozzám beosztott emberekkel. Ennek azért híre ment. Végül 1982-ben nyugdíjba mentem, de visszahívtak, tizennégy évet dolgoztam még, főállásban. Egy újságíró megkeresett 2017-ben. Azt mondta, felvesznek a vitézi rendbe. Itt történt a ceremónia a lakásban, kilencvenhét éves voltam akkor.

– Sikerült megőrizni valamit a testőrség idejéből?

– A rendszerváltás után Fajszon megtalált a Köztársasági Őrezred, és ünnepélyesen megkaptam tőlük az alabárdos testőrség sisakemblémáját. A századik évemet taposom. A munkám és a hitem éltetett. Mindig szerény gyerek voltam, igyekeztem mindenben mértékletes maradni.