Aki vállalta az életáldozatot is

– Mindszenty Józsefről beszélve sokszor csak az 1944–1945 utáni szerepét taglaljuk. De hogyan kezdődött ez a kivételes életpálya?

– Valóban sokszor úgy beszélünk róla, mintha előzmények nélkül, 52 évesen, püspökként robbant volna be a közéletbe. A későbbi bíboros Pehm Józsefként Csehimindszenten, egy egészen kis dunántúli faluban született 1892. március 29-én. Kötelességteljesítésre, elvárásokra épülő, igen szigorú neveltetést kapott. A szombathelyi premontrei gimnáziumban egyszer gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök tartott a diákoknak lelkinapot, és akkor a szentgyónás során határozta el, hogy jelentkezik a szombathelyi szemináriumba. Fontos látni azt is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában született, számára a történelmi Magyarország mélyen átélt valóság volt, a Magyar Apostoli Királyság fogalma pedig neveltetésében szorosan összekapcsolódott a vallási értékekkel. Akkoriban a katolikusok még megemlítették a szentmise kánonjában az apostoli királyt a pápa és a helyi főpásztor után.

– Milyen pap volt, mielőtt az egész ország főpásztora lett, majd szinte az egész keresztény világban megismerték a nevét?

– Annak is kerek évfordulóját ünnepeljük idén, hogy 1915-ben, 110 éve szentelték pappá. Először Rábapatyon volt káplán két évig. Jellemző, az a mondás terjedt róla, hogy hetente egyszer a padlásra jár nevetni – ekkor még csak a magával és másokkal szemben támasztott nagy elvárásokra tudott koncentrálni. Szülei nagyon szigorúan nevelték, Zalaegerszegen mégis az új módszerekre is nyitott plébánossá vált. Házapostoli szolgálatot hozott létre, világi híveket is bevonva, hogy a lelkipásztori ellátás tényleg minden családot elérjen. Mindenkit ismert, a közösség iránt nagy felelősséget érzett, ami persze túlzásokhoz is vezetett, ő is érezte. Nem véletlen, hogy amikor 1944-ben elbúcsúzott, bocsánatot kért ezek miatt, azt írta, hogy „a jónak a szenvedélyes akarata” vitte őt ilyen túlzásokra. Szerintem a történelmi körülmények, az első világháború borzalmai, a hadifoglyokkal való törődés nagyon szépen árnyalták a lelkipásztori felfogását, és a kor kihívásai késztették arra is, hogy 1918–1919-ben a közéleti tevékenységet is fölvállalja, hogy a keresztény értékek jobban érvényesüljenek azokban a forradalmi hetekben.

– Honnan származik mély kommunistaellenessége?

– Nagyon fontosnak tartotta, hogy a Monarchia bukása és az első világháború elvesztése után is mentse a közösség hagyományos értékeit. Az első rendőrhatósági őrizetet tulajdonképpen azért kapta, mert a radikális forradalmi változásokat nem támogatta. Ez találkozott a dunántúliak többségének érzületével, ami hamar népszerűséget hozott neki. A kommunizmust 1917 óta tanulmányozta. A katolikus egyházban akkor még voltak tiltott könyvek, ő pedig engedélyt kért kommunista könyvek olvasására. Nem elégedett meg az újságcikkekkel, beszámolókkal, ő Lenint, Marxot olvasott, hogy megismerje őket, mert érdekelte, hogy a gyakorlatban mit jelent a tanaikból következő egyházüldözés. Emiatt látta előre olyan élesen a később bekövetkező fejleményeket. A nemzetiszocializmust és a társutas magyarországi nyilas politikát barna kommunizmusnak tartotta. Nyilas és kommunista fogsága is alapvetően annak a következménye, hogy lényeges mindennapi dolgokban is következetesen kitartott a hite és az erkölcsi iránytűje mellett.

– Mindszenty József életútjában azt látjuk, hogy a nagy feladatokra mindig szinte egy villanásnyi idő, olykor csak egy-két év adatott neki.

– Valóban, csak mintegy másfél évig, 1944. március 5-től 1945. október 2-ig veszprémi püspök, de ebből is majdnem fél évig, novembertől áprilisig nyilas fogságban ült. És mintha érezte volna, hogy rövid időszakok adatnak neki, mert főpapi szolgálatát a rövid idő és a történelmi nehézségek ellenére rendkívül intenzíven és maradandó értékeket hagyva maga után látta el. Ebben az időben sokat formálódott, például a zsidókérdés egyre tisztább megítélésében. A hírhedt nyilas mise napján tüntetőleg elhagyta a várost. Sőt arról nyilatkozott, hogy bírói ítélet nélkül megölni valakit nem „nemzetvédelem”, hanem gyilkosság. Vagy ott van a dunántúli főpásztorok általa megfogalmazott memoranduma, amelyben arra szólították fel a kormányt, hogy a Dunántúlt ne dobják oda a front pusztításainak, ahogy a keleti országrészt vagy Budapestet odadobták. A nyilas fogságban együtt volt a papjaival, kispapjaival. Ez a közösségi élmény a katakombákra emlékeztető, ősegyházi élményt jelentett számára és felvértezte a lelkét az előtte álló nehézségekre.

– Hogyan kell érteni XII. Piusz híressé vált mondását?

– A szentatya Mindszenty bíborosi beiktatásakor azt mondta: „A 32 új bíboros közül te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot.” Ez nem csak egyfajta prófécia volt. A Vatikán egyértelműen kinyilvánította, hogy Mindszentytől a vértanúságot várja. Mert ez volt a realitás: tudták, ha itt szovjet típusú rendszer lesz, akkor jön az egyházüldözés, és akkor a legkevesebb, ami várható, hogy bebörtönzik, de lehet, hogy meg is gyilkolják a hitvalló főpapokat. Ezt Mindszenty is tudta. Döbbenetes belegondolnunk, hogy amikor elvállalta Magyarország legmagasabb katolikus egyházi méltóságát és Magyarország főpapja, hercegprímása lett, akkor ezzel az életáldozatot is vállalta! És itt megint azt látjuk, hogy nagyon kevés idő jutott érseki szolgálatára. Nyolcvan éve, 1945. október 2-án nevezte ki a pápa érsekké, de mindössze három esztendő adatott neki a ténykedésre. 1946-ban és 1947-ben sem volt könnyű ez a szolgálat, de 1948 már egyértelműen az üldöztetés jegyében telt. Mégis, ebben a rövid főpásztori életszakaszában is számtalan dolgot meg tudott valósítani: megszervezte a hívek százezreit megmozgató Boldogasszony Évét, felkarolta az engesztelőmozgalmat, támogatta a vallási társulatokat, a katolikus szülőket és diákokat. Kiállt az elszakított területeken élő magyarok és a hazai németek deportálása ellen, a hadifoglyokat segítette, internálótáborokat látogatott, megszervezte a karitász intenzív tevékenységét, a fővárosi lesoványodott gyerekek vidéken történő „felerősítését”, segítette az éhező Budapest ellátását.

– Bár nem lett vértanú, a korábbiaknál sokkal embertelenebb börtönévek következtek számára. Hogy élte túl a kommunisták börtönét?

– Még 1948. december 26-i bebörtönzése előtt megírta híres levelét, amelyben hangsúlyozta, hogy nem vett részt semmiféle összeesküvésben, nem mond le, és ha bármit aláír, az csak a kínvallatások eredménye lesz. Sok mindenre felkészült, de az az embertelenség, amellyel a börtönben szembesült, megdöbbentő volt számára. Elképesztő, hogy milyen mocskos hangon és megalázóan, megfélemlítően beszéltek vele. Először próbálkozott azzal, hogy a neve alá mindig odaírta a latin c. f. rövidítést, ami a „coactus feci”, azaz ’kényszer hatása alatt’ tettem jelzésére szolgál. Érdekes, hogy Péter Gáborék ezt nem értették, de Rákosi rájött, és attól kezdve ez nem működött. Az első- és a másodfokú ítélet, vagyis 1949 februárja és júniusa között úgy érezte, hogy teljesen magára maradt, kilátástalan a helyzete, nincs semmi remény. Ott, akkor hajlandó lett volna egy kijutást szolgáló megegyezésre, ezt fel is ajánlotta ellenségeinek. De közben lelkileg egyre jobban megerősödött, és végül levelet írt, visszavonta minden kikényszerített beismerő vallomását. A börtönben elveszítette testsúlyának majdnem a felét, szívbetegséget és tüdőbajt szerzett, de hite, reménye és szeretete itt érte el azt a lelki tisztaságot, amely elvezette őt az életszentségre.

– Mit jelentett számára 1956?

– 1956 nyarán felajánlottak neki egy egyezséget, de nem fogadta el. Helyette ősszel az 1956-os szabadságharc, a magyar nép szabadította ki, ami újabb meghatározó élmény volt számára. Döbbenetes, hogy 1956-ban is mindössze négy nap szabadság adatott neki: ekkor tárgyalt, embereket fogadott, tájékozódott. Olyan direkt politikai tartalmú beszédet sosem mondott korábban, mint akkor. Az 1956. november 3-i szózatában több fantasztikus momentum van. Szabad választások, szociális érdekektől korlátozott magántulajdon, a korábbi többféle színezetű nacionalizmus helyett csak kultúrnacionalizmus, jó kapcsolatok ápolása a környező országokkal és a nagyhatalmakkal, és hogy ami zajlik, az szabadságharc, nem forradalom. Saját magát pártokon felül állóként határozta meg.

– Mit kell tudni a Vatikán-féle Ostpolitikról, amely meghatározta Mindszenty sorsát is, aki hosszú évekig az amerikai követség menedékében tartózkodott?

– Fontos látni, hogy a Vatikán nem csak itt és nem csak ezzel a régióval kapcsolatban gondolkozott így. Az egyházellenes önkényuralom megszilárdulását követően, miután a rendszer kitombolta magát, következett valamilyen mértékű enyhülés. Ehhez már a katolikus egyház is tudott kapcsolódni, megpróbálták újra rendezni a kapcsolatokat. A Vatikán, miközben a hivatalos ideológiát korábban egyértelműen elítélte, diplomáciailag fölvette a kapcsolatokat Magyarországgal is, mert az egyház azt kereste, hogyan tud a hívek javára működni, hogyan tudja biztosítani intézményrendszerének fennmaradását, a püspökkinevezéseket, a szentségek kiszolgáltatását. Mindszenty nem értett ezzel egyet, mert azt hangoztatta, hogy a kommunizmus előbb-utóbb meg fog bukni – ám ez csak másfél évtizeddel a halála után következett be. Szerinte a kommunizmussal nem lett volna szabad együttműködni, mert az ilyen ateista rendszer csak ártalmas lehet. A nézetkülönbség közte és a Vatikán között 1973-ban csúcsosodott ki, amikor a bíboros lezárta emlékiratai kéziratát, megegyezett a kiadóval a könyv 1974-es megjelenésében. A kézirat egy részét olasz fordításban elküldte VI. Pál pápának. Biztosak lehetünk benne, hogy elolvasta, hiszen nagyon tisztelte Mindszentyt.

– Az Emlékirataim megjelentetési szándéka vezetett végül oda, hogy VI. Pál megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket?

– Adva volt ez az ellentmondás: az Emlékirataim nagyon őszinte, alaposan feltárja a kommunizmus véres, egyházüldöző arcát, de akkor már volt egy partneri viszony a Vatikán és a magyar állam között. A Vatikán úgy látta, hogy ezeket a memoárokat nem adhatja ki egy hivatalban lévő érsek, mert akadályozhatná az enyhülés politikájának kibontakozását. VI. Pál saját kézzel írt leveleket küldött Mindszenty bíborosnak, diplomatikusan jelezve, mi lehet a megoldás. Értésére adta, hogy vagy esztergomi érsek marad, vagy kiadja az emlékiratait, de a kettő együtt nem megy. Mivel Mindszenty bíboros ragaszkodott a könyv kiadásához, VI. Pál megüresítette az esztergomi érseki széket, de elhatározta, és ehhez tartotta is magát, hogy Mindszenty József haláláig nem nevez ki mást a helyére. Mindkettőjüknek nagyon fájdalmas volt ez a döntés.

– A Mindszenty-kultusz kialakulásában fontos szerepe volt az utolsó éveiben tett lelkipásztori útjainak is. Hogy értékeli ezt az időszakot?

– Mindszenty József életszentsége a börtönben formálódott, de életszentségének a híre és a Mindszenty-tisztelet az emigrációs útjain bontakozott ki. Utolsó évei csodálatosak voltak. 160 ezer kilométert tett meg, ez annyi, mintha négyszer megkerülte volna a Földet. Volt benne egy szent küldetéstudat. Gyönyörű történetek vannak erről, az emberekbe mélyen beivódott a vele való találkozás emléke, őrizték a tárgyakat, képeket. És tulajdonképpen ebbe halt bele, hiszen idős szervezete nem bírta már a nagy terhelést. Elmondhatjuk róla, hogy ő valóban a hivatása teljesítése közben halt meg 83 éves korában, ez is része fehérvértanúságának.

– Hivatalosan 1994-ben kezdődött meg Mindszenty József szenttéavatási eljárása. Mi történt az ügyben az elmúlt harminc év során?

– A rendszerváltozással Mindszenty József megítélésében a korábbi befeketítés után mondhatni átlendült az inga a másik oldalra. Ekkoriban sok olyan megközelítéssel lehetett találkozni, amely idealizálta, eszményítette, nem teljesen a valóságnak megfelelően, de a kommunista rágalmak ellenhatására érthető módon. De sajnos azzal is szembesülnünk kellett, hogy mind a társadalom, mind az egyházi közösségek bizonyos rétegeiben még nagyon erőteljesen élt ezeknek a rágalmaknak a hatása. Mindez rányomta a bélyegét a szenttéavatási eljárás első harmadára.

– Mi lendítette tovább az ügyet?

– A Mindszenty-tisztelet forrásai egészen meglepő helyeken bukkantak fel, szinte érthetetlen módon. Persze ez így nem teljesen igaz: ma már tudjuk, hogyan és miért, hiszen a bíboros ténykedésének megmaradtak a pozitív lenyomatai is. A generációk egymásnak adták át az örökségét, például én is a nagymamámtól hallottam róla nagyon sokat. Ilyen alulról jövő kezdeményezések segítették, hogy a Magyar Katolikus Egyház elvégezzen vele kapcsolatban egy nagyon eredményes belső, lelki munkát. Ennek köszönhetően kiforrta magát a Mindszenty-emlékezet, letisztult, hogy mi időtálló az örökségéből, mi gazdagítja a jelen közösségi életet, és ez nagyon szépen visszahatott az eljárásra. Eközben Rómában is ki kellett kristályosodnia a Mindszenty-képnek, ami kezdetben éppen az Ostpolitik erős hatása miatt volt nehezebb; ez is komoly múltfeltárást igényelt, és végül a két folyamat összeért. 2016-ra elkészült az eljárást összefoglaló munka, az úgynevezett positio, és három év elteltével, 2019-ben – ami vatikáni léptékben nagyon gyorsnak számít – egyhangú döntésekkel ismerték el a teológusok, a főpapok és maga Ferenc pápa is az életszentséget. Ettől kezdve nevezhetjük őt Tiszteletreméltó Mindszenty Józsefnek.

– Miért nem sikerült Mindszentyt fehér vértanúként is elismertetni?

– Amikor 2019 májusában megköszöntük a szentatyának a döntést, Ferenc pápa a rá jellemző nyomatékkal azt mondta: „Era un martire, martire!” (Vértanú volt! Vértanú!) Ezt a kijelentést komolyan vettük, és Erdő Péter bíborossal egyeztetve nagyon jelentős dokumentációt gyűjtöttünk össze arról, hogy Mindszenty József milyen betegségeket szerzett a börtönben, hogy ezek hogyan újultak ki nála gyakorlatilag ötévenként, és hogy szerepük lehetett a halálában. Ha ez kellően direkt és bizonyítható lett volna, az vértanúságnak minősülne, mert a börtönben szerzett betegségben meghalni vértanúság. De az ő esetében sok idő telt el a börtönévei után, és nagyon idős volt, amikor meghalt. Tehát nem tudtunk egyértelmű ok-okozati összefüggést bizonyítani. Végül az a döntés született, hogy nagyon impozáns az anyag, de mivel neki hitvallóként indult el az ügye, és olyan gazdag az a dokumentáció, annyira fontos az ő életszentsége, hogy helyesebb ezen nem változtatni. Most egy kivizsgálható csodára várunk, amely a boldoggá avatáshoz szükséges. Hogy ez jövőre vagy öt év múlva történik-e meg, nem tudjuk, csak bízhatunk benne, hogy minél hamarabb. Én nem tartok ettől, pont a legjobbkor fog eljönni ez a pillanat!