Államilag dotált lázadók

A hazai punkmozgalom történetével több könyv, számos tanulmány foglalkozik, sokan megkísérelték, hogy rendet vágjanak a dzsungelben, kategorizálják az előadókat, valamiféle történeti ívet húzzanak. A gondot az okozza, hogy a punkmozgalom nemcsak hazánkban, de a világban sem egységes. Mert joggal kérdezhetjük: a Beatrice attól punk, hogy Magyarországon alighanem elsőként játszott Ramonest? Vagy ott van a punkot (is) kutató Szőnyei Tamás dilemmája. Ő a hazai punkszcéna két előfutárának a Spionst és a Vágtázó Halottkémeket tartja, miközben maga is megjegyzi, hogy zeneileg nem, legfeljebb külsőségeiben előlegezték meg a valódi punkzenekarokat (a Spionsról azért tudni kell, hogy összesen három koncertet adtak, és egyiket sem fejezték be, esetükben tehát maximum utólagos hatásrendszerről lehet szó, gyakorlatilag senki nem látta őket színpadon játszani).

Nekünk úgy tűnik, a 80-as és 90-es évek hazai punkszcénáját két nagy törés teszi nehezen kategorizálhatóvá. Az első a punk- és a skinheadzenekarok elkülönülése még a 80-as években, majd a rendszerváltozás környékén és után a politizáló, illetőleg apolitikus punk különválása. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a hazai punk közönsége, helyszínei, tiltási és engedélyezési korlátai, maga a műfaj felvevőpiaca kezdettől szoros átfedést mutatott az alternatív, újhullámos színtérrel, akkor nem nehéz belátni, hogy a fejlődési ív megrajzolását számos körülmény nehezíti. Mi most a politizáló punk zenekarokra szorítkozunk néhány következtetéssel. Ebben Pozsonyi Ádám kollégánk könyve – A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong – A magyar punk története (1978–1990) – lesz leginkább a segítségünkre.

Pozsonyi szerint a három hazai punknemzedék közül az első (legjelesebbül a CPg) a botrányokozásig, a klisék lerombolásáig jutott, a második nemzedék 1984 és 1987 között új utakat keresett, míg a harmadik 1988 és 1990 között eljutott a rendszerellenesség, ilyen módon pedig a politikusság elvetéséig. Túl a korszakoláson azt már mi tesszük hozzá, hogy a rendszerváltozással bekövetkezett a hazai punkszcéna máig tartó széttöredezése: az egyébként sem egységes „mozgalom” (már ha az volt) ezer darabra hullott szét. A valaha ugyanazon klubokban, művházakban, rendre ugyanazon vagy átfedésben lévő hallgatóságnak játszó under­ground-punk-alter zenészek mára a magyar közélet különféle erőtereiben bukkantak fel. A teljesség igénye nélkül: Pozsonyi Ádám (AVO, Kisangyal stb.) vagy Hegyi Zoltán (Sexepil) konzervatív író-újságíró, Haska Béla (CPg) szegedi hajléktalan, Grand­pierre Attila (VHK) ezoterikus utakra lépett, Rupaszov Tamás (Trottel) zenei kiadó, Megyeri Ferenc (HétköznaPI CSAlódások) baloldali-anar­chista aktivistaként, Juhász Mihály (Biztonsági Tanács) az egri LMP jelöltjeként tűnt fel. Ahogyan a műfaji sajátosságok keveredtek a zenekarokban, olyan tarka képet mutatnak tehát a különféle életpályák, és akkor még nem beszéltünk a különféle szenvedélybetegségben elhunytakról, a Nyugaton élőkről, a keresztény felekezetekbe megtértekről vagy a zenével teljesen szakító egykori muzsikusokról.

Az elmúlt negyven esztendőben a politizáló punkok (alternatívok, skinheadek) sokszor összeütköztek a törvénnyel és a fennálló politikai rendszerrel. Ennek aztán az adott korszak berendezkedésétől függően más és más lett a végeredménye. Antikommunista szövegekért a nyolcvanas évek elején a CPg tagjai letöltendő, sokkal keményebb, rasszista szövegekért a skinhead Mos-Oi! zenészei pedig felfüggesztett börtönbüntetést kaptak. Az underground világban aztán a rendszerváltozásig el is csendesedtek az indulatok, bár sok zenekar feszegette a határokat, megértették az üzenetet, nyíltan nem léptek fel a Kádár-rezsim ellen. A rendszerváltozással azonban felnyíltak a zsilipek: politikai szájíze szerint sok zenekar küldte el melegebb éghajlatra a kommunistákat, nemcsak az utólag bátor Pa-Dö-Dö, de a korszak valódi hősei, a Beatrice, az Aurora és mások is elbúcsúztatták a ruszkikat.

Baloldali punknak lenni ekkor nem divat, inkább kínos rendellenesség. A kommunista kísérlet világszerte megbukott, és éppen a magyar undeground annyira megszenvedte a hosszú kádári éveket, hogy az üldöztetés végével nem ízlett megénekelni az elnyomót. Legalábbis egy ideig. Mert aztán néhány évvel a rendszerváltozás után megjelentek a különféle anarchista-neokommunista bandák, amelyek immáron a nemzeti gondolat és a kapitalizmus ellen hirdették meg igéiket. Tiltás híján koncertjeiket nem szakították félbe a hatóságok, kiadványaik megjelenhettek, és valahogy az alap, az üldöztetés mítosza és valósága szűnt meg körülöttük – így aztán egy szűk rétegen kívül a közönség nemigen értékelte a botrányokozást a szabad világban.

Tiltások azért akadtak, persze. Például 2001-ben, amikor a valaha – állítólag – ellenzéki, immáron budapesti főpolgármester Demszky Gábor betiltotta a Fehér Karácsonyt. A rendezvényen radikális jobboldali zenekarok léptek volna fel, a főpolgármester titkosszolgálati és rendőrségi forrásokra hivatkozva nem engedélyezte a részvételt. Ugyanakkor a Punk karácsony elnevezéssel zajló baloldali rendezvénnyel, ahol szélsőbaloldali uszítás zajlott, nem volt baja, mondván, a koncertet nem közterületen, hanem magánklubban rendezték. Az ügy abszurditását fokozza, hogy Demszky maga is elismerte: jogszerűtlenül tiltotta be a Fehér Karácsonyt.

Az említett Punk karácsony egyik fellépője a mostani, 2021-es botrány szereplője, a HétköznaPI CSAlódások volt. Az 1990-ben alakult zenekar kezdettől fogva elkötelezetten a kommunista és anarchista gondolatot hirdette, nosztalgiát a Kádár-rendszer iránt, és kommunista tömeggyilkosokat éltetett. Vezetőjük, Megyeri Ferenc ma is tiltott önkényuralmi jelképpel fotózkodik, Facebook-oldalán bárki megtekintheti a felvételeket.

A HétköznaPI CSAlódások a kvázi ismeretlenségből 1997-ben robbant be a köztudatba. Ekkor a Budapesti Autonóm Társulás nevű politikai csoportosulás felvett néhány HétköznaPI CSAlódások-dalt a Rap és punk a fasizmus ellen című válogatásalbumára. A szövegekben (lásd keretes írásunkat) nem pusztán fenyegetőznek, de mások halálát is kívánták, nem beszélve a mocskos, alpári kifejezések sokaságáról. Egykori kollégánk, Lovas István feljelentése nyomán a HétköznaPI CSAlódásokat egy kicsit megrángatta a törvény keze, de semmilyen mást kárt nem szenvedtek, hacsak azt nem, hogy néhány városban nemkívánatos vendégnek nyilvánították őket, ami a történtek után teljesen normális reakció volt. Ettől kezdve a zenekar valóságos Fidesz-fóbiába esett: turnéjuk Kabdbe Viktour! címmel futott, újabb gyalázkodó, primitív dalszövegek születtek. Lényegében sorra vették a legismertebb jobboldali közszereplőket, jutott az átkozódásból az egyháznak, a jobboldali választópolgárnak is.

A HétköznaPI CSAlódásokról ma nem is beszélnénk, ha valakinek nem támad az a pompás ötlete, hogy őket is be kellene emelni a raktárkoncertprogramba. A kormánynak arról az intézkedéséről van szó, amellyel a pandémia miatt nélkülözni kényszerülő zenészeken szeretnének segíteni. Nos, a HétköznaPI CSAlódások a már említett módon, Soros-pólóban, best of mocskolódás műsorukkal lépett színpadra, és egy politikailag motivált bohóc konferálta a dalaikat. Persze, a provokáció nem teljesen sikerült: az államtól kapott sok millió forintot a bátor zenekar ugyanis nem égette el nyílt lángon, teátrálisan, hogy nem, az Orbán pénze nem kell, hanem köszönték szépen, zsebre tették, mert a pénzt a baloldali punk a szabadságnál is jobban szereti.

Hogy a zene milyen, hogy mennyire tudnak játszani, az most nem is lényeges (punkról beszélünk), de a provokáció elsőrangúan igazolta, hogy ennek a bandának maximum egy lelakatolt pincehelyiségben szabadna „zenélni”. Nem botrányos ugyanis, hanem vacak, amit csinálnak. Belekapaszkodnak a tiltás mítoszába a teljesen szabad Magyarországon, üldözöttnek festik magukat, miközben játszhatnak, felléphetnek, sőt, az állam értékesnek nyilvánítja őket alkalmi meghívásával. Ez utóbbiról csak annyit, hogy a raktárkoncertes meghívás ténye önmagában bizonyítja, hogy – szemben a Kádár-korszakkal – szabadon élünk, ugyanakkor felveti a kérdést, hogy miért kellett cenzúrázni az adásba kerülő változatot, ha egyszer meghívták őket? Mert ha a HétköznaPI CSAlódások „művészete” valóban értékes és fontos a meghívók szerint, akkor teljes egészében, csonkítás és operatőri machinációk nélkül mutassanak meg mindent belőlük. A szervezők és döntnökök vállalják a döntésüket, ne utólag reklamáljanak, hogy Megyeriék hozták kormányellenes formájukat, megmutatták szörnyű, állatias énüket – ezt előre is lehetett volna tudni. Summa summarum, vagy meghívják és támogatják sok-sok millióval az anarchista, Orbán- és magyargyalázó zenekart, és akkor a társadalmi sokszínűség nevében lenyeletik a normális emberekkel a békát, vagy eleve színpad közelébe sem engedik ezt a zenésznek, embernek alkalmatlan csürhét.

Az pedig, hogy a HétköznaPI CSAlódások üldözött zenekar, az újbaloldali mítosz frissen épülgető története. Nem üldözi őket senki, legfeljebb az öregedés. Mert ötven felett punkot játszani meg munkásosztályi szerepjátékokat alakítani az infantilizmus csalhatatlan jele. A ki nem alakult, gyermeteg személyiségé, nem a konformizmus, hanem az egész világ ellen lázadasé. Öregen punkot játszani azt jelenti, hogy az illető nem érzi jól magát a saját bőrében, mert irigyli a nála jobbakat, tehetségesebbeket. És mert betegesen szereti önmagát, sérült egójának napi betevőként van szüksége arra, hogy bármit, csak róla beszéljenek.

Ez utóbbiról még egy szót. Joggal kérdezheti az olvasó, hogy miért kerítünk ekkora feneket a történetnek? Hogy miért „reklámozzuk” ezeket az embereket? Nos, azért, mert ez az egész már régen nem néhány belőtt, ostoba, alkesz kommunistáról szól. Hanem rólunk, normális emberekről: bedughatjuk a fejünket a homokba, tehetünk úgy, mintha nem létezne mocsok és gyilkos szándék, de ez öngyilkos stratégia. Meg kell ismernünk őket, értenünk kell, hogyan és miért vannak ott, ahol, és mit gondolnak rólunk. Hogy aztán a válasz igazán hatásos legyen. És nem biztos az a válasz, hogy az állam megint hozzájuk vág néhány tízmilliót.