Álruha nélkül
– Nem zavarta sohasem, hogy nem a szintén legendás Cyrano-alakítása vagy a csaknem száz másik szerepe okán emlegeti az ország apraja-nagyja?
– Azért nem olyan rossz dolog az ország Mátyás királyának lenni, ráadásul kevés színész mondhatja el magáról, hogy egy általa alakított karakterre, kicsitől a nagyig, mindenki emlékszik. Olyan nekem ez a Mátyás király, mint Telly Savalasnak lehetett Kojak vagy Horst Tappertnek Derrick főfelügyelő, és nagyon büszke vagyok rá. Ugyanakkor, hogy a költő szavaival éljek, kincs és teher is ez egyszerre. Nem szeretem például a tömeget, amikor suttogva méregetnek, vagy amikor kérek tizenöt deka felvágottat a boltban, és a hangomra mindenki odakapja a fejét. Ugyanakkor vannak nagyon aranyos történetek is. Múltkor utaztam például a metrón, fejtettem a keresztrejtvényemet, és szemben ült velem egy fiatal anyuka a kisfiával. Egyszer csak akaratlanul is hallom, ahogy mondja neki: látod, ott ül annak a bácsinak a hangja, akire esténként el szoktál aludni.
– Azzal, hogy először játékfilmben eljátszotta Mátyást, egyenes út vezetett a rajzfilmsorozatig?
– Érdekes, hogy Mátyás többször is megjelent az életemben. Még főiskolás voltam, amikor harmadév végén az egyik rendező kihívott a filmgyárba próbafelvételre, Mikszáth Kálmán A szelistyei asszonyok című Mátyás-történetében van egy Mujkó nevű udvari bolond, arra kellettem volna. Mikor meglátott személyesen, megkérdezte, na most, ki legyél, Mujkó vagy Mátyás? Végül egyik sem lettem, bár akkor ez különösebben nem zavart, amúgy is rengeteget dolgoztam. 1979-ben szólt Fejér Tamás, hogy lesz egy film Mátyásról, akit szeretné, ha én játszanék: nem csinálunk próbafelvételt sem, mert éppen úgy nézek ki, mint Mátyás király. Én ugyan nem láttam a hasonlóságot soha, a híres Fadrusz-ábrázolás alapján sem, de persze elfogadtam a szerepet. Ez volt A világ közepe című játékfilm, amiben rengeteg jó színésszel – Koncz Gábor, Bujtor, Zenthe Ferenc, Gyenge Árpád, Szerencsi Éva, Hűvösvölgyi Ildikó – dolgozhattam együtt. Majd megint eltelt néhány év, amikor megkerestek a kecskeméti rajzfilmstúdióból, hogy csinálnak egy tizenhárom részes, Mátyás-történeteket feldolgozó rajzfilmsorozatot, amiben én adhatom a hangom minden férfi szereplőnek. Borbás Gabi volt egyébként minden női hang. Nagyon örültem ennek a lehetőségnek, hiszen olyan volt, mintha a nagypapa mesélne az unokáinak este, mindenféle módokon, az adott karakterhez illően változtatva a hangját – másként hangsúlyozva, ha öreg ember jön, másként, ha egy marcona zsoldos katona. Azt hiszem, a Kaláka zenéjével, a kecskemétiekkel és velünk együtt ez egy olyan jól sikerült vállalkozás lett, ami, és ezt a metrós történet is bizonyítja, a mai napig megállja a helyét. Ami kicsit bánt, hogy később újraszinkronizálták az egész sorozatot, én is csak Mátyás királynak maradtam meg, a női hangokat meg teljesen lecserélték, pedig szerintem mindez eredeti formájában volt kerek egész.
– Ha valakinek az élete ennyire szorosan összefűződik egy figuráéval, aki ráadásul valós történelmi személy volt, a minél hitelesebb ábrázolás érdekében elkezd utánaolvasni, kutakodni is?
– Szeretem a történelmet, ezért olvasgattam ezt-azt, de alapvetően nem vagyok az a fajta alkat, aki ilyen módon készül fel a szerepeire. A színész ugyanis a fantáziájából építkezik, ha egy gyilkost játszom, nem kell hozzá gyilkossá válnom. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a maga idején Mátyás nem volt ennyire jóságosként és igazságosként számon tartott figura, egy hatalmas állam fejeként, karizmatikus uralkodóként bizony különböző adókkal sarcolta a népet, eleve a fekete sereg fenntartásához rengeteg pénz kellett. Csak a mohácsi vész és az ország három részre szakadása után, egyfajta nosztalgiaként, hőskorként tekintve a nem is olyan régen még hatalmas birodalomra, terjedtek el az országot álruhában járó királyról szóló történetek. De Kriza Ildikó Mesék és mondák Mátyás királyról című kötetében, amit Nagy-Magyarország egész területéről gyűjtött össze, akad néhány, azt hiszem, a Délvidékről származó történet, amelyben Mátyás, a megszokottól eltérően, negatív hős.
– Sokféle variáció kering e történetek eredetére, valóságtartalmára vonatkozóan, de az álruha mindig biztos pont. Azt mondta, van egy teóriája erre is, miért viselhette ezt a király.
– Csak úgy eljátszottam azzal a gondolattal, hogy egy fiatal ember, akit rendkívüli vitézségű apja már korán az uralkodásra nevel, milyen feszített tempóban élhetett akkor és később is: hiszen egy országot vezetni, felelősséget vállalni érte, nem fenékig tejfel. Ez olyan, mint ma a politikusoknál, hogy csak bizonyos embereken keresztül, megszűrve jutnak hozzájuk az információk, amelyek így nem feltétlenül a valóságot tükrözik. Kell tehát egy álruha, amiben megláthatja az ember, milyen a valódi, nyüzsgő, korlátok nélküli élet.
– Nehezen indult a pályája – hatodszorra vették fel a főiskolára, majd háromszor volt a kaposvári színház tagja, illetve játszott egy-egy évadot az akkor induló Katona József Színházban és a Nemzetiben is, miközben most, kifejezett kérésére, csak vendégszereplő az Új Színházban. Az elmúlt másfél évtizedben kevesebbet lehetett hallani önről, nem is hiányzott, hogy újból egy társulat teljes jogú része legyen?
– Színész vagyok, szeretek játszani, persze hogy hiányzott maga a színház, de azért nem haltam bele a viszonylagos mellőzöttségbe, és amúgy sem vállalnék el akármit. Ezt tudja rólam mindenki, talán ezért nem is hívtak. Azonkívül van más is az életemben: a feleségem, a három gyerekem és az öt unokám például. A társulati létről pedig csak annyit, hogy ez a mai már nem az én világom, azok az idők pedig sosem jönnek vissza, ami a hetvenes években volt Kaposváron. Ahol egy másodrangú operettszínházból Zsámbékiék egy csodát építettek fel, olyan értelemben csinálva liberális színházat, hogy jó darabok mentek, kitűnő rendezéssel és színészekkel. Ami nem egyenlő azzal, hogy valaki a Hamlet nagymonológját fejen állva vagy két fekvőtámasz között mondja el. Biztos meg lehet csinálni úgy is, de engem ez a tornaóra gyöngyház berakással nem érdekelt soha. Sőt, sokáig azt gondoltam, hogy igazi színházat csinálni csak vidéken lehet.
– Miért?
– Ma már egyáltalán nem állja meg a helyét ez a felvetés, de abban az időben, a hetvenes években nekünk ott, Kaposváron vagy Szolnokon tényleg csak a színházra kellett koncentrálnunk. Nem mi voltunk a nagy fővárosi sztárok, akik lihegve estek be két forgatás, rádió, szinkron és tévé között az előadásra, a legtöbbször el sem jutottak hozzánk a felkérések. Akkoriban ugye nem volt mobil, a kaposvári színészházban még telefon sem, és a Makk Karcsi mondta egyszer, hogy hallom, nem akartad eljátszani a később Cserhalmival nagyot durrant Egy erkölcsös éjszaka főszerepét. Én? Hát nem is tudtam róla, hogy felkértél. De mindegy is volt, úgysem tudott volna elengedni a színház, annyit játszottam. Volt, hogy naponta négyszer is: délelőtt egy gyerekdarabban, délután egy operettben, este Cyrano, majd éjjel a stúdióban történt valami izgalmas kísérletben többek közt Beckett Godot-ra várva című előadásában. Utána jött a büfében a levezetés, majd az ember hajnali négykor hazament, egy kis szerelem, aztán kezdődött minden újra. Ami nagy különbség a mai korhoz képest, hogy mindent a színpadnak rendeltünk alá: akármennyi volt a buli meg a pia, nem lehetett késni a próbáról, és nem volt olyan sem, hogy valaki ne tudja a szerepét. Ma már nem így van, mindenki fut a megélhetésért, elvállal mindent, megszűntek a nagy világmegváltások, az én lelkemnek meg nem kell ez a fajta, előadás után szétrohanós társulati nagyüzem. És hát ez a mai kor amúgy sem kedvez a színháznak.
– Ezt hogy érti? Hiszen éppen hogy rengeteg társulat, előadás és játszóhely van, a színházak élén állók kiléte pedig egyenesen politikai háborúkra okot adó közügy.
– Igen ám, de közben eltűnt a lényeg. Az én korosztályom és a még nálam is idősebb generáció fogytán van, pedig már mi is hol vagyunk az igazi nagy bölényektől, Págertől, Darvas Ivántól vagy Latinovitstól? A Madáchban csak musicalt játszanak, de nem állnak sorba az emberek jegyért egy-egy legendás Vígszínházbeli előadásra sem. És hogy más példát is említsek a hozzáállásra: mikor érettségi után, a sikertelen felvételit követően a Vígben voltam díszletező, már azt hihetetlen megtiszteltetésnek éreztem, hogy ráengedhettem a felvonás végén Págerre a függönyt. Miközben ezek a hatalmas színészek partnernek tekintettek az utolsó műszakist is, mert tudták, hogy előadás sikere mindannyiunkon múlik. De mesélhetnék a főiskolai éveimről is, amikor este tízkor kellett kidobni minket az épületből, és akkor sem haza, hanem a Bástya vendéglőbe mentünk, vagy később, a Fészek Klub legendás korszakáról, ahova mindenki járt, aki csak számított.
– Kinőhetnek azért hasonló bölények a mostani fiatal színészekből is?
– Nem tudnak. Éppen ez az, amit a vidéki színházról mondtam, hogy régen ott minden műfajt – operett, tragédia, gyerekdarab – meg lehetett tanulni. És hát nagyon fontos az is, ami nekünk még megvolt a főiskolán: a kiváló tanárok. Engem például Montágh Imre tanított meg beszélni. Volt egy hanganyagom, már így dörmögtem általános iskolás koromban is, de pösze voltam és hadartam. Imre meg azt mondta, Laci, magát megtanítom beszélni, mert kincs van a torkában. A pöszeséget a logopédus kiveszi, a hadarás meg, mint megtudtam, önbizalom kérdése, annak a jele, hogy az ember minél gyorsabban túl akar lenni a dolgokon. Nem tudom, ma hogy van, de a mi időnkben, már a kezdetektől ilyen aprólékosan felépítettek egy színészt, és nem az volt a szolidaritás, ha aláírtál egy papírt valaki mellett, aki visszaélve a közszereplői státusza miatt méltán elvárható példaadó szerepével, részegen balesetet okoz. És hát akkoriban még nem az igazi színészek viszálykodtak egymás közt, a fejünk fölé ültetett, tehetségtelenségükben keserűséget szóró középkáderekkel vagy a kizárólag „kifogástalan” származásuk miatt magasra emelt kollégákkal több volt a baj.
– Mára azonban, ahogy az ország, úgy a kultúra és ezen belül a színésztársadalom is kettészakadt.
– Mert még ma is működik a fent említett kontraszelekció, az elmaradt rendszerváltás levét isszuk, ahogyan a politikában, úgy a színházakban is. A színészek sem tudják, miről mit kellene gondolniuk. Tavaly voltam például a Katona megalapításának harmincéves évfordulóján, ahova engem még meg mertek hívni, Dörnert mint alapító tagot már nem. Miközben nagyon jól elbeszélgettem mindenkivel, az idősebb generációtól érezve azért némi tartózkodást. De nem néztem utána soha annak sem, ezért a mai napig nem tudom például, mi volt az én családommal a baj, hogy az apám négy gyerekkel soha nem jutott nagyobb lakáshoz, engem meg sorra kivágtak a főiskoláról a harmadik rostán. Pedig biztosan nem voltam tehetségesebb hatodszorra, mint a harmadik alkalommal. Mindenesetre ezek a dolgok azért, a sok jó szerep ellenére is, végigkísértek a pályán.
– Ennek tükrében nem gondolkodott egy percig sem azon, hogy a politikai és így szakmai renoméját csak tovább rontja azzal, hogy elfogadja Dörner György hívását az Új Színházba?
– Nem. Dörner Gyurival régóta barátok vagyunk anélkül, hogy egymás politikai nézeteiről beszélgettünk volna, inkább művészi értelemben pendülünk egy húron. Amikor meghívott Dávid Ferenc szerepére a Vendégségbe, két kérdésem volt: kivel játszom, és ki rendezi. Vass Györgyről tudtam, hogy kitűnő választás Socino szerepére, Pataki Andrást meg ugyan nem ismertem, de Dörner kezeskedett érte. Ezek után miért ne jöttem volna?
– Mert sokak szerint itt egy hozzá nem értő, a közönség és a szakma szándékai ellenére odaültetett igazgató uralkodik.
– Az igazgató mindenhol élet-halál ura. De a viccet félretéve, a leghangosabbak azt már elfelejtették, hogy annak idején, a kilencvenes évek végén, mikor itt játszottam az Új Színházban, Márta Istvánék puccsal buktatták meg Székely Gábort. Dörner és most Vidnyánszky esetében pedig egyszerűen arról van szó, akárhogy is akarja a média nagy része ezt sunyi módon máshogy feltüntetni, hogy egy lejárt szerződést követően nem a régi direktorok, hanem újak kaptak lehetőséget. Ez egy ilyen szakma: az egyéves társulati szerződésekre és a jövő-menő igazgatókra alapozva senkinek sem kéne lakáshitelt felvenni.
Farkas Anita