A fiatal tanárnővel Budapesten találkozunk, ahová időszakos munkája köti mostanság. Kérésünket, hogy jelenlegi lakóhelyén keressük fel, kedvesen elhárítja. Jobb az inkognitó. A szegénység nem elegáns. Bár vidéken, mint mikroközösségben lehetetlen bármit is titokban tartani, mégsem tud senki semmit a család egyre romló anyagi helyzetéről.

– Özvegy édesanyámmal egyetértettünk abban, hogy nem akarjuk, hogy a falu a szájára vegyen bennünket, és kibeszéljenek vagy szánakozzanak rajtunk – magyarázza riportalanyom. – A gyerekeket sem szándékoztuk semmiképp kitenni ilyesminek.

Ezért az anyuka az osztálypénzeket már szeptemberben kifizeti a teljes tanévre, az ebédpénzt is szó szerint elsőként szokta leadni az iskola gazdasági irodáján. Mindemellett úgy intézi, hogy a gyerekek mindig eljussanak az őket érdeklő különórákra, szakkörökre is.

Jól látható, miként fognak össze különböző generációk a gyermekek tanulása, előbbre jutása érdekében. Így a tanárokban és az iskola többi dolgozójában fel sem merül, hogy gond lenne a család megélhetésével, és ami még ennél is fontosabb: a gyerekek sem nyugtalankodnak, bár tisztában vannak azzal, hogy édesanyjuk állás nélkül van, és hogy ez nem a legkedvezőbb állapot.

A napokban a kezébe is csúsztattak egy kis papírlapot, amire azt írták: „ANYÁNAK HAMAROSAN MUNKÁJA LESZ” – megérezve, hogy e mondat most számára egyenértékű bármilyen kedves hízelgéssel.

Mégsem érzékelnek semmit a felnőttek aggodalmából, ezt jól példázza, hogy a kisebbik, aki első osztályba jár, sajátos, feltehetően a versenyek világából vett kifejezéssel a „középmezőnybe” sorolja önmagukat, vagyoni helyzetükre utalva. Meggyőződésének megfelelően gyakran visz egy-két apróságot kis barátjának, „hiszen ő nagyon szegény”. Édesanyja támogatja őt az ajándékozásban, elvégre jószívű és gondoskodó felnőttet szeretne nevelni belőle.

A kinőtt és még jó állapotú gyerekruhákat is összeszedegetik néha, és tovább adják olyanoknak, akik tudják még azokat használni.

– Ezt azért tudjuk megtenni – meséli a fiatalasszony –, mert kevés pénz jut öltözködésre, éppen ezért igyekszünk elkerülni a silány minőségű, ízléstelen ruhákat, és jól kombinálható, egyedi darabokat veszünk a gyerekeknek.

A felnőttek a saját ruhatárukat csak végszükség esetén bővítik, inkább a nebulóknak vásárolnak. Ugyanígy járnak el az élelmiszerekkel is. Bár az ennivalókon lehet a legjobban spórolni, a gyerekek részére ha csak lehet, igyekeznek kigazdálkodni egy kis sajtot, felvágottat, joghurtot. Ezek az étkek a felnőttek számára olyanok, mintha ott sem lennének a frizsiderben.

– Mi már automatikusan tudjuk, a hűtő melyik részébe nyúlhatunk, és mit „szeretnénk” enni. Szalámit például még véletlenül sem…

Az édességet is megveszi olykor, és nem is tiltja gyermekeitől az édesanya, hiszen mint mondja, kutatások bizonyították, hogy például a csokoládé jót tesz az agyműködésnek.

– Régebben rettentően édesszájú voltam – meséli nevetve –, de mióta anyagilag bajban vagyunk, képes vagyok úgy eléjük tenni a csokit, mintha fakockákat osztanék szét közöttük…

Néha azért nevelési célzattal elfogad egy-egy kis darabkát, hogy ne legyenek önzőek a srácok. Akik, ha valami kevésből kínálnak, úgyis viszont látják később a felkínált falatot a tányérjukra visszacsempészve. A tapasztalt és leleményes nagymama fillérekből varázsol főtt ételt az asztalra, és azt is jól tudja, hogy melyik – éppen hiányzó – élelmiszer mivel helyettesíthető. Rizs vagy krumpli híján előfordult, hogy kukoricadarát tett a tányérra, a felnőtteknek pedig rántott hús helyett a maradék prézliből, lisztből és tojásból sütött ki arra erőteljesen hasonlító, de hús nélküli panír-szeletet.

A kertben megterem egy kis zöldség, de háztáji állatokat nem tudnak tartani, sokba kerül az ellátásuk.

– Vicces, de az élelmiszerek nagy részét budapesti tartózkodásom alatt szerzem be, mert ott olcsóbban jutok hozzá, mint a mi kis vidéki régiónkban. Vajon normális ez? Nem fordítva kellene legyen? – tűnődik el riportalanyom.

Autót természetesen nem tudnak fenntartani, csak tömegközlekedéssel jut el a család egyik helyről a másikra. A jelenleg rendszeres álláslehetőség után kutató egykori tanárnő minden két hétben felkerekedik, hogy fővárosi alkalmi munkájának eleget tegyen. Ne kerteljünk: diplomás létére jobb híján takarítást vállalt. Nem sok, de a semminél több bevételért.

– Itt legalább nem hivatkoztak arra, hogy túlképzett vagyok, ez szerencsére, mit sem számított – mondja a tanárnő. Arra a kérdésre, hogy milyen érzés diplomás takarítónőként pénzt keresni, megpróbál derűsen válaszolni. – Mindig a gyerekeimre gondolok ilyenkor, na meg arra, hogy a másnál szerzett gyakorlatnak köszönhetően lassacskán házi tündér leszek a saját háztartásomban. Arról nem beszélve, hogy hajdan az államosítás idején az arisztokrata származású hölgyek – grófnők, bárónők, méltóságos asszonyok – szintén rászorultak arra, hogy birtokaikat vesztve, fizikai munkát végezzenek. Ők is emelt fővel dolgoztak akár a földeken, akár egy gyárban, avagy éppen takarítottak, mint én, miután elvették a javaikat.

A takarítási időszakot kihasználva, álruhás Hamupipőkeként ingyenes internet-pontokon tájékozódik az álláskereső fiatalasszony a lehetőségekről, önéletrajzokat nyújt be, vagy éppen állásinterjúkra rohan, bár ez utóbbiak száma igencsak elenyésző. Előfordult, hogy közvetlenül a takarításból esett be egy ilyenre, és igen gyorsan kellett magát áthangolni a padlóvikszelésről az önmenedzselésre.

– Na igen, az önmenedzselés… Van mit tanulnom ezen a téren, hiszen mindig is akkor tudtam kibontakozni, ha teret adtak a képességeim bemutatására, és éreztem a bizalmat. Manapság azonban fél perc alatt kell tudnia az embernek eladni magát – mondja.

Itt a fővárosban több lehetőség adódik minderre, ő azonban nem teheti meg, hogy vidéki „főhadiszállásáról” bármikor feljárkáljon addig, amíg nem lesz állandó állása, és legalább a minimálbérnek megfelelő keresete. Rengeteg pénzt felemészt ugyanis a vonat- és BKV-jegyek garmadája. Bérletre egyáltalán nem futja, jegyre se mindig, így aztán három-négy megállónál kisebb távolságok esetén fel sem száll az autóbuszra. Rá jellemző módon azonban ehhez is gyártott egy sajátos, derűs ideológiát, mint a takarításhoz.

– Azt mondogatom, miközben több megállónyit vagyok kénytelen lesétálni, hogy a gyaloglás egészséges, és nem utolsó sorban szép lábakat csinál… Vidámságát igyekszik megőrizni, de a sok visszautasítás, amiket a munkaerőpiacon elszenved, gyakran letöri az egykori pedagógust.

– Lehet, hogy az önbizalmamat kéne erősíteni, nem is a lábaimat – viccelődik mosolyogva, de igyekszik tanulni a helyzetéből. – Most éppen azt, hogy menni kell előre, keresni, csinálni, és ha kell, újra kezdeni az egészet. Talán mondhatom egyszer, hogy jó volt ez így mégis, és hogy megérte, mert a helyemre kerültem, de addig még el kell jutni – zárja le a beszélgetést.

Kedvesen még visszainteget, mielőtt eltűnik a belvárosi forgalomban. Megy takarítani.

Ráth Orsolya