Ha az utóbbi hónapok hasonló témájú híreit nézzük, az elkövetők száma mintha nőne. A halálra éheztetett és vert ártatlan gyermekek, az ellátatlan újszülöttek, a kukába dobott kis élettelen testek, pénzért eladott kis rabszolgák, pedofilok állati ösztöneik kielégítése során tönkretett vagy életüket vesztett gyermekek vére az égbe kiált.
Az ilyen tetteket elkövető bűnösöket még a börtönvilág kemény rendje szerint élő többi rab is kiközösíti, sőt, előfordul, hogy egy óvatlan pillanatba megölik.
Jézus külön figyelmet szentelt a gyermekeknek, az ő bűntelenségüket, ártatlanságukat állította a példaként a felnőttek elé, mondván, ilyeneké a mennyek országa. Soha nem fordult elő, hogy a hozzá igyekvő gyermekeket elkerülte volna, vagy fáradtságra hivatkozva ne tanította volna őket. Az sem véletlen, hogy az emberré lett Istenfia pontosan végigjárta azt a nem könnyű emberi utat, amit minden kis teremtmény végigjár. Véresen, sírva, elhagyva anyja védelmet nyújtó, meleg, biztonságos testét. Hát még, ha nem is önként hagyja el, hanem éppen csak pislákoló kis életét gyilkos szerszámmal szakítják meg és tépik ki az anya méhéből, ráadásul az ő védelmére rendelt „édesanya” beleegyezésével. Mert sokan úgy vélik, hogy csak később válik az emberi ivarsejtekből emberi lénnyé a kis embrió. Pedig a napnál is világosabb, hogy a megtermékenyítés pillanatától a megfogant életet éppen olyan védelem illeti meg, mint általában az embert. Az érvelés igen egyszerű: ha hagyják nyugodtan fejlődni az éppen megfogant életet, minden bizonnyal megszületik.
A gyermekgyilkosság nem új keletű dolog. A Bibliából ismerjük a Heródes király őrült mészárlását, amit hatalomféltésből követett el. A kisdedet kereső napkeleti bölcsektől tudta meg, hogy a próféciák szerint Betlehemben megszületett az Isten-gyermek. Heródes – féltve Dávid trónját – minden két éven aluli gyermeket megöletett Betlehemben és környékén, hogy biztosan közöttük legyen a kisded Jézus is.
Az öldöklés, a gyermekek kínzása, azóta is folyik, naponta szembesülhet a felnőtt világ a tágra nyitott gyermekszemek ki nem mondott kérdésével: mit vétettünk, hogy így kell szenvednünk? Miért adtok életet, ha el is veszitek? Soha annyi gyermek nem szenvedett háborúktól, népirtásoktól, mint az elmúlt évezred végén és az új évezred kezdetén.
Aprószentek napját a misekönyvek a kezdetektől számon tartják. A Heródes által megöletett gyermekek számát a Jelenések könyvére támaszkodva – jámbor túlzással – a középkorban száznegyven-négyezerre becsülték, de a néphagyományban is így szerepel.
Ősi néphagyomány szerint aprószentek napján egészséget, frissességet kívánnak a gyermekeknek. Fiatal vesszőket kötnek csokorba, és azzal veregetik meg a fiatalok hátát.
A Székelyföldön – Csíkban – meggy-, fűz-, nyárágakból font csokrot kötnek át piros szalaggal és azzal vesszőzik meg a gyermekeket. A jókívánságot, az egészség megidézését vidékenként más-más néven emlegetik: vesszőzés, aprószentekelés, mustárolás, korbácsolás.
Népszokásokban általában is a természetes életösztön, a remény, az optimizmus nyilvánul meg.
Az emléknapon legalább gondolatban kérjen bocsánatot a felnőttek a világa a lelkileg megnyomorított, megalázott apróságok szenvedéséért, a sok elmulasztott törődésért, ami pedig minden gyermek joga, akit életre hívtak.
Hankó Ildikó
