– Professzor úr! Hogyan jött a könyv megírásának a gondolata?

– Az új könyv megírása eredetileg nem volt szándékomban, hiszen meggyőződésem volt, hogy Tóth Ilona rehabilitálása megtörtént. Mégpedig azzal, hogy az Országgyűlés megalkotta a 2000. évi CXXX. törvényt, melynek alapján a Fővárosi Bíróság 9. B 56/2001/2. számú végzésével semmissé nyilvánította a Tóth Ilona-perben hozott 1957-es jogerős halálos ítéletet, és a teljes eljárást. Ezen felül két könyv tudományos alapon, részletesen feldolgozta a teljes peranyagot. A jog és a tudomány nem tehet többet Tóth Ilona ügyében. Idén tavasszal azonban a kaposvári Csiky Gergely Színház 56/06 őrült lélek vert hadak című botrányos előadása miatt, amelyben Tóth Ilonát kegyetlen gyilkosnak nevezik, a Somogy Megyei Főügyészséghez, majd a Legfőbb Ügyészséghez fordultam jogorvoslatért. Ekkor váratlan telefont kaptam Tóth Ilona édesanyjának egyik régi barátnőjétől, aki nyolc éven át élt együtt Tóth Ilona édesanyjával, és azt mondta, annyi aljasság hangzott már el ez ügyben, hogy nem hajlandó tovább hallgatni. Találkoztunk, és mintegy 70-80 fényképet kaptam tőle Tóth Ilonáról és a családjáról, majd hosszasan mesélt nekem a fiatal szigorló orvosnőről és édesanyjáról, illetve kettőjük kapcsolatáról.

– Soha senki által nem látott dokumentumokat kapott?

– Igen, hiszen eddig Tóth Ilona személyiségéről, családjáról nagyon keveset tudtunk. Könyvemben teljesen új és hiteles személyiségkép alakul ki a fiatal orvosnőről, végigjárva rövid, de termékeny életútját.

– Milyen ez a kép?

– Tóth Ilona kiváló ember volt. Életútja példás, kitűnő tanuló volt, és becsületes. Rendezett családi életet élt édesanyjával. Szeretetre méltó volt. Tudása, természete és jelleme miatt iskola- és évfolyamtársai felnéztek rá. Igazi közösségi ember volt, de nem kirívó, mindemellett környezete egyértelmű központi személyévé vált.

– Bár tudatosan kerülte a koncepciós per témáját, végül mégis érinti azt. Miért?

– A per, pontosabban a perben hozott jogerős ítélet szorosan összefügg Tóth Ilona személyiségjegyeivel. Olyan brutális gyilkosságot ugyanis, amellyel Tóth Ilonát a perben megvádolták, az esetek kilencvenkilenc százalékában olyan emberek követnek el, akiknek személyisége, magánélete, életmódja előrevetíti a gyilkosság végrehajtását. Tóth Ilona személyiségjegyei egyáltalán nem ilyenek voltak, ami azt jelenti, hogy ő képtelen lett volna olyan brutális gyilkosságot elkövetni, amivel a perben megvádolták, s ami miatt halálra ítélték, és 1957. június 28-án kivégezték.

– Az elmúlt időszakban két jelentős könyv jelent meg Tóth Ilonáról, az ön Néma talp című könyve, illetve M. Kiss Sándor és Kiss Réka A csalogány elszállt című kötete. Miben mond újat ez a mostani kötet?

– Újnak és kuriózumnak számít az az eddig teljesen ismeretlen és rendkívül gazdag fényképanyag, amelyet informátoromtól kaptam. A fényképek Tóth Ilonát kisgyermekkora óta végigkísérik, megismerhetjük gimnáziumi, egyetemi diákéveit, kirándulásait, barátait, bizonyítványait. Újdonságnak számít Tóth Ilona két gimnáziumi társának elbeszélése, akik jelen voltak a tárgyaláson. Mindemellett előkerültek olyan új adatok, amelyek megerősítik azt a már bizonyított tényt, hogy Tóth Ilona ártatlan volt.

– Könyvének is ez címe…

– A feltárt bizonyítékok alapján kétséget kizáróan kijelenthető, hogy Tóth Ilona ártatlan volt, s koncepciós-konstrukciós perben ítélték halálra az orvosi kar mártírját. Tóth Ilonáról azt akarták elhitetni, hogy még egy orvosnő is ölhet embert, holott a hivatását kellene gyakorolnia. Ez az ügy a legrosszabb fajtából való koncepciós per. Az ártatlanul halálba küldött szigorló orvosnő az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legtisztább, legnemesebb egyénisége, akinek emlékét évtizedeken át meggyalázta a kommunista diktatúra egy hamis váddal. Ebben a könyvben leírom többek között azt, hogy Tóth Ilona a halála előtt üzent a börtönből a külvilágnak. Mégpedig úgy, hogy a kivégzése előtt ki tudott csempészni egy papírt édesanyja számára, amire ezt írta: „Ártatlan vagyok!” Ezt a papírt Tóth Ilona édesanyja megőrizte, és megmutatta informátoromnak. A másik történet, amit leírok a könyvben, hogy Iván László professzor, aki Tóth Ilona egyetemi csoporttársa volt, a nyolcvanas években olyan pácienssel találkozott, aki ÁVH-s sorkatonaként jelen volt Tóth Ilona kivégzésénél. Ő élete legnyomasztóbb történeteként mesélte el, hogy amikor a fiatal orvosnő a bitófa alá ment, azt kiabálta: „Ártatlan vagyok! Ártatlan vagyok! Ne kössék be a szememet, azt utolsó pillanatig látni akarom, hogy mi történik velem.”

– A könyv utolsó fejezetében interjút készített azokkal a személyekkel, akik sokat tettek azért, hogy Tóth Ilona ártatlansága kiderüljön. Összehangolt munka volt talán a rehabilitációs folyamat?

– Egyáltalán nem. Egymástól teljesen függetlenül küzdöttünk Tóth Ilona rehabilitálásáért. A Tóth Ilona-ügy több különböző foglalkozású és beosztású embernek – Balsai Istvánnak, Dávid Ibolyának, Kahler Frigyesnek, Iván Lászlónak, Wittner Máriának, Ordódy Györgynek és jómagamnak – bántotta az igazságérzetét, ezért komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy kiderüljön az igazság.

– Kiderült.

– További érdekessége az ügynek, hogy ezek az emberek különböző időben és helyen kerültek kapcsolatba Tóth Ilona ügyével, és mindenkinél a perirat anyagát megismerve ugyanaz a vélemény alakult ki, ugyanaz az eredmény született, nevezetesen: egy koncepciós perben Tóth Ilonát ártatlanul ítélték halálra.

– Ennek ellenére a baloldalon sokan makacsul még mindig gyilkosnak tartják őt…

– 2001-ben megtörtént Tóth Ilona mentesítése, a negyedik semmisségi törvény, és az azt követő bírósági határozat értelmében. Ennek alapján tehát nem lehet bűnösnek nyilvánítani. Ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. Ami ezután történt Tóth IIona ártatlanságának bizonyítására, az csak „hab a tortán”. Ha még ezek után is valaki gyilkosnak nevezi Tóth Ilonát, az illető önmagáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Azt közli velünk, hogy őt abszolút nem érdeklik a tények, a tudomány által feltárt bizonyítékok, a Fővárosi Bíróság végzése. Aki Tóth Ilonát továbbra is gyilkosnak nevezi, az kegyeleti jogot is sért. Természetesen felháborodtam a Somogy Megyei Főügyészség és a Legfőbb Ügyészség álláspontján is, amelyet a kaposvári színház előadása ügyében kérelmem kapcsán fogalmazott meg. A büntető törvénykönyv és a polgári törvénykönyv egyaránt tartalmazza, hogy ha valakinek nincs perindításra jogosult hozzátartozója, márpedig Tóth Ilona esetében ez a helyzet áll fenn, akkor csak az ügyészség indíthat eljárást kegyeleti jog megsértése miatt.

– De nem indított.

– Tóth Ilona ügyében többszörösen elítélendő szerepet játszottak az ügyészségek. Először 1957-ben, amikor hamis vádat képviseltek, majd akkor, amikor Tóth Ilona még élő hozzátartozója mentesítési kérelmet adott be, továbbá a kilencvenes években, amikor Balsai István akkori igazságügy-miniszter perújítási kérelmet terjesztett elő Györgyi Kálmán legfőbb ügyésznek, aki elutasította azt. Azt a sok súlyos törvénysértést, amit a magyar ügyészség Tóth Ilona ügyében elkövetett, most enyhíthették volna, ha a kaposvári előadás kapcsán eljárást indítanak kegyeleti jog megsértése címén. Nem tették meg. Lelkük rajta. A saját maguk lelkiismeretével kell elszámolniuk.

Tarics Péter