Az a nép, amelyik ad magára, ünnepel – húsvéti interjúnk Petrás Máriával

– Még az interjú előtt beszélgettünk a szép női hangokról. Azt mondta, hogy manapság már „túl szépen énekelnek”. Miért gondolja így?

– Mert sokan öncélúan figyelnek a hang szépségére, tökéletességére, és közben elfelejtődik, hogy miért is énekelnek igazán. Ha csak a szépségért éneklünk, akkor az l’art pour l’art. Pedig nem önmagában a művészetért éneklünk, festünk vagy írunk, mert az kevés, hanem valami nálunk nagyobbért. Több ismerősöm tanít fiatalokat, és mindnyájan ugyanazzal a jelenséggel küzdenek: valami lényeges nem megy át. Van, amit egyszerűen nem tudnak megtanulni a gyermekek.

– Miért?

– Mert nincsenek jelen abban, amit csinálnak. Akik például a zeneakadémiai mesterkurzusomra jönnek, azok megszállottak, annyira megélik azt, amit csinálnak, hogy ragyognak éneklés közben.

– Ön hogyan tanít?

– Nem modern technikával. Először is elmondom, hogy mit jelent együtt énekelni egy felemelő éneket. Aztán ha például egy gregoriánt dallamot tanítok, felosztom kisebb egységekre, amelyek önmagukban is jelentenek valamit. Ezeket még kisebb részekre bontom, és addig ismételjük, énekeljük hangról hangra, amíg úgy nem tudjuk, mint a Miatyánkot. Aztán megtanuljuk összekötni e részeket, együtt éneklünk, és ha jól csináljuk, akkor összeolvadnuk a társunkkal és a közönséggel. Néha olyan dallamokat adtunk elő, hogy szinte beleborzongtak a hallgatók.

– Amikor énekel, mit szeretne átadni közönségének?

– El szeretném érni, hogy megéljék azt, amit mi is megéltünk, amikor több százan énekeltünk otthon, a diószéni templomban. Volt egy-egy pillanat, amikor úgy éreztük, hogy mindjárt szétreped a templom, és mind felemelkedünk valahová. Elképesztő erőt alkottunk abban a szent térben, és úgy érzem, hogy ez az erő hiányzik belőlünk manapság. Azért tűnnek ilyen nehéznek ezek az idők, pedig nem az idők lettek zordabbak, hanem mi gyengültünk el.

– Miért?

– Mert elszakadtunk Istentől.

– Ennyire egyszerű volna a magyarázat? Ha a felszínt nézzük, jobban élünk, mint például ötven évvel ezelőtt.

– A jólétben hajlamosak vagyunk arra, hogy elengedjük magunkat. Ha nincs elég akaratunk, hogy ragaszkodjunk az igazsághoz, a tisztességhez és az egyenességhez, vagy úgy is mondhatnám, hogy a gyökereinkhez, hagyományainkhoz, akkor belerohanunk az útvesztőbe és abban bolyongunk az idők végezetéig. Manapság egyre többen érzik, hogy valahol utat tévesztettünk, ez a mai kultúránkon is érződik.

– Akkor milyen attitűddel kellene élnünk?

– Szerintem kétféle ember létezik a világon: a jó, az Isten útját kereső ember és a más utakon járó; utóbbit nem feltétlenül nevezném rossz embernek, de jusson eszünkbe, hogy középút sincsen, mert ahogyan a Bibliában írják: két urat egyszerre nem tudsz szolgálni. A langyosokat pedig ki sem köpi az Úristen, ők eltévednek és örökké bolyonganak abban az útvesztőben. Emlékszem, hogy amikor kijöttünk a templomból, hazafelé menet megálltak beszélgetni az emberek. Akkor volt idejük beszélgetni, sehová sem rohantak, főleg vecsernye után. Nagy ünnepekkor mindenki tisztában volt azzal, hogy mit jelent az ünnep.

– Ma leginkább lehetőséget egy wellnesshétvégére.

– Az is kell, ha kifárad az ember, biztos, hogy jót tesz a testének. De bárhová megy, azért mindenhol talál templomot is. Amikor Japánban voltunk, nem találtam katolikus templomot, így hát elmentem oda, ahová a japánok járnak imádkozni vagy ünnepelni. Amikor Hétfaluba költöztem, hogy szakközépiskolába járjak, megdöbbentem, amikor láttam, hogy vasárnap az idősebb asszonyok kimennek a mezőre kapálni. Nálunk ilyet senki sem csinált vasárnap, és most sem csinálnak. Aki kimegy, azt lenézik, mert a hetedik nap az Istené. Ez nem puszta megszokás, hanem tisztelete annak az ünnepnek, napnak. Az a nép, aki ad magára, ünnepel és megtartja az ünnepeit.

– Ez a lelkület már nem hatja át úgy a társadalmakat, mint régen.

– Pedig az emberiség előbb-utóbb visszatér ehhez az ősi rendhez, mert nem lesz más választása. Ez a fékeveszett rohanás a pusztulásba vezet. És szerintem a hetedik nap is az emberé, azé, aki megembereli és legyőzi önmagát. A Jóistennek nincs szüksége ránk, nekünk van szükségünk arra, hogy tiszteljük és dicsérjük. Ezen a gondolaton bizonyára elvitatkozgatnak filozófusok és egyéb eszes emberek, de abban a régi világban ennyire nem szedték szét és magyarázták agyon a dolgokat, hanem inkább megélték őket.

– Ismét a megélésénél lyukadtunk ki.

– Mert a megélés által kapunk részt az isteniből, azáltal kapunk erőt, hogy a szentséget megéljük. Együttesemmel egyszer azzal kísérleteztünk, hogy bemutassuk ezt a folyamatot. Kitaláltam, hogy a koncert elején hívjuk meg jelképesen a mindenséget, ezért ilyen hangok szóltak, majd ezután hívjuk meg az ősöket is, megszólaltak a dobok és a török doromb, aztán bejöttünk lassan, sziszegős éneket énekelve. Fel akartuk készíteni lélekben a hallgatókat, hogy megértsék, milyen volt az a világ, amelyben ilyen gazdag volt a hang és a skála. Mi ezt minden egyes nap megéltük, mert mentünk vecsernyére és legalább egy órát énekeltünk latin gregorián énekeket.

– Ez vértezte fel a lelket?

– Gondoljunk bele, hogy egy régi ember az egész életén át énekelte és hallotta ezeket az énekeket. Így éltek évszázadokon át, ebben az isteni harmóniában, és ezek a dallamok beleivódtak minden porcikájukba is. Hát innen jött az erő! És akkor azon csodálkozunk, hogyan maradhattak meg a csángók a történelem viharaiban magyar iskola és magyar mise nélkül Moldvában? Hát úgy, hogy ott volt a hit. Ahol hit van, ott igazság is van. Ahol hit van, ott senki sem akarja levágni a másikat, ott tiszteletben tartják egymást az emberek.

– Ez a hit jelenik meg a szobraiban, kisplasztikáiban is?

– Voltak idők, amikor hittek abban, hogy a szimbólumok megvédenek. A művészet sugall valamit, emlékeztet valamire. Remélem, hogy a szobraim is erre a transzcendens erőre emlékeztetnek minket.

– A régi húsvétok mások voltak, mint a mostaniak?

– Ajándékot sem húsvétkor, sem karácsonykor nem vásároltunk. Szerettük kifejezni, hogy megújulunk, például egy új ruhadarab által, de azt általában mi magunk varrtuk. Régen ha ünnepnapokon bementél egy faluba, láttad, hogy ünnep van, annyira átváltoztak kívülről és belülről is a házak, az utcák, az emberek. Ilyenkor nem illett csúnyán beszélni, illett megbocsátani a haragosaidnak, keresni a barátságukat és azon töprengeni, hogyan lehetne feloldani a nézeteltéréseket. Ha valaki nem engedett, akkor szépen rászóltak, hogy „jó lenne, ha te is engednél, milyen jó lenne, ha húsvét napján már tudnátok mosolyogni egymásra”. Emlékszem, hogy jöttünk ki a templomból a nagymiséről, és senki nem futott hazafelé, hanem kezet fogtak és kiengesztelődtek az emberek, így illett, mert, ahogy mondták: „Nem mensz be úgy a húsvétba, hogy vannak haragosaid.”

– A böjtöt szigorúan megtartották?

– Nem volt kötelező böjtölni, azt akarni kellett! Húshagyó kedden volt az utolsó bál, akkor tyúkot vágtak, megtöltötték, ettek, ittak, és dédanyám kidörzsölte hamuval az edényeit, hogy minden zsiradék kimenjen belőlük, nehogy véletlenül zsírt egyen húsvétig. Ő nagyon szigorúan tartotta. Mi kását, kásaleveseket ettünk, nagyon sok babot. A férfiaknak, akik dolgoztak és nehéz munkát végeztek, enniük kellett, de az idősebbek és a fiatalok böjtöltek. Édesanyám egész nagyböjtben rengeteget szőtt, sokat nem főztünk, legtöbbször hagymás málét ettünk, savanyúsággal. Minden háznál volt egy nagy hordó savanyúság, mert akkoriban legalább egy évre előre gondoskodtak az élelemről. Ez adott egyfajta biztonságot, de az még nagyobb biztonságot adott, hogy az emberek hitték, hogy a Jóisten nekik mindent megad. Persze mi, gyerekek néha nagyon megkívántuk a húst…

– És akkor mit ettek?

– Néha fogtunk madarakat, verebeket, elcsavartuk a nyakukat, betakartuk őket parázsba, az leégette a tollukat, megperzselte a bőrüket, aztán megettük a comb- és mellehúsukat. Csudafinom volt! A felnőttek elnézték ezt nekünk… és virágvasárnapon minden megváltozott.

– Hogyan?

– Az asszonyok elkezdtek takarítani, kimeszelték a házat, ez történt a nagyhéten. Nagypénteken, nagyszombaton pedig tojást festettünk, kalácsot sütöttünk. A festett tojást édesanyám betette a vizes vödörbe és abból merítettünk egy bögrényi vizet, azzal mostuk meg az arcunkat, mert azt mondták, hogy akkor szépek leszünk. Betartottuk!

– Fontos női tanács.

– Még azt is mondták, hogy minél többet imádkozol, annál szebb lesz az arcod. De nem eszményítem ezt a világot, a gyönyörűségei mellett megvoltak a maga gyengeségei is.

– Például?

– Rengeteg iszákos ember volt Csángóföldön, és Szibériában tudtam meg, hogy mi okozza az alkoholizmust.

– Pont Szibériában?

– 1993-ban egy népi fesztiválon jártunk, Hanti- és Manysiföldön találkoztam egy asszonnyal, aki elmondta, hogy az elgyökértelenedés okozza egy nép alkoholizmusát. Addig tépegetik a gyökereit, hogy elkezd valamibe menekülni… de a legsötétebb időkben sem adták fel a reményt. Sokat kell kutatni, hogy rájöjjünk, miben rejlett őseinknek ez a fantasztikus tudása és ereje, amit ők fel tudtak mutatni. Amikor gyermek voltam, azt mondták, hogy valamit csak úgy tudunk megtalálni vagy ellesni, ha megérdemeljük. Ha nem vagy érdemes rá, akkor nem árulják el. Elcsodálkoztunk, akartuk tudni, hogyan lehet ezt meg azt megcsinálni, de hagytak egy kis titokzatosságot, hogy igazán tudni akarjuk és elérjük azt a szintet.

– Hiányzik az a világ?

– Szép világ volt, ameddig élek, csodálkozom rajta és próbálok megmutatni valamit belőle, ahogy a hitvallásomban is mondom. Elképesztő nagy tudásuk volt a csángó embereknek. Manapság kiemelnek és díjaznak valakit, például egy Nobel-díjjal, és valóban nagy tudósok kapják, de ez a régi csángó világ az élet tudását ismerte és hagyományozta évszázadokon át, és ezt úgy lehetett megtanulni, hogy valaki ott élt és megélte.

– Szegényebb világ volt, de egyszer azt mondta, hogy a sok gyermek volt az igazi gazdagság. Ezt ma miért nem gondoljuk hasonlóan?

– Büszkeséggel mondták, hogy „nekem már négy gyerekem van, nekem meg már hat!” A 30-as években Lükő Gábor járta Csángóföldet, és akkor 52 ezer katolikust talált Moldvában, 1989-ben már 325 ezren voltak! A városba való költözés sokat változtatott ezen, hiszen az emberek kiszakadtak a családi kötelékből, és úgy sokkal nehezebb gyermeket vállalni, felnevelni. Ez világjelenség. Mi azért mentünk el otthonról, mert nagyon sokan voltunk. Ma az a baj, hogy sok párnak egyetlenegy gyermeke sincsen. Ebben a régi csángó világban a gyermekhalálról is másképpen gondolkodtak. Ha meghalt egy kisgyermek, nem siratták, hanem angyalkának öltöztették. Azt mondták a felnőttek, hogy „elmentünk megnézni, milyen szép, őt visszahívta a Jóisten”. Voltak kegyetlen járványok. A klézsei dédapám így vesztette el mindegyik gyermekét.

– Akkor ön hogyan született meg?

– Úgy, hogy visszahozta őket a Jóisten.

– A halálból?

– Jött egy járvány, és egy hét alatt mind az öt gyermeke belepusztult. Azt mesélték, hogy dédapám szinte beleőrült a veszteségébe. Egyszer elővette a fejszéjét, azzal forgolódott az udvaron, felnézett az égre és azt kiabálta az Istennek, hogy „add vissza, amit elvettél, mert ha nem, felsírülök hozzád, és megöllek!”.

– Hatott a fenyegetés?

– Nem az hatott, hanem az, hogy más kapcsolatuk volt az Istennel. Nem bolondult bele, nem adta fel az életét, és újabb öt gyermeke született utána, köztük az egyik nagyapám, testvére, Miklós Gyurka, akinek a felesége volt Szályka Rózsa. A másik lányától, Rózsa nénitől pedig később annyi anyagot gyűjtött Kallós Zoltán, hogy szinte egy egész kötetre való kitelt belőle. Manapság ha ilyesmi történne, valószínű, hogy az illető nem bírná elviselni a szörnyűséget és belehalna. Ezt a hihetetlen lelkierőt adta nekik a hit.

– Ön az első csángó, aki Kossuth-díjat kapott. Érez egyfajta elégtételt?

– Látja, nekünk kissé más az értékrendünk. Amikor egyszer édesapámat felhoztuk Budapestre a kórházba, éppen a Belgyógyászati Klinikára vittük, ahol Mádl Ferenc köztársasági elnök felavatta a Pietá domborművemet. Mentünk fel a lépcsőn, és édesanyám meglátta a Pietámat, majd felsóhajtott: „Jaj, milyen szép, mintha nem is te csináltad volna.” Nálunk ha valami igazán jól sikerül, akkor azon érződik, hogy nemcsak te, hanem az Úristen is benne van a dologban.