– Szokott energiaitalt inni?

– Nem, mert nem szeretem, nem is tartom egészségesnek, s igyekszem odafigyelni, mit eszem és iszom. De sejtem, hogy valójában nem a táplálkozási szokásaimra kíváncsiak, hanem egy néhány hónappal ezelőtti újságcikkre céloztak a kérdéssel. Ebben elmeséltem, hogy nyáron, a pro licences edzőképzés felvételijén volt olyan jelentkező, aki azt írta, energiát az energiaitalokból nyerünk, de többeknek meggyűlt a bajuk más anatómiai, élettani kérdéssel is.

– „Nem hiszem, hogy egy vezetőedzőnek élettani feladatokkal is foglalkoznia kellene” – reagált erre az egyik felvételiző, az egyébként Pécsett az élvonalban edzősködő Márton Gábor.

– Szerintem viszont kell rendelkezni ilyen irányú tudással, ráadásul a játékosok gyorsaságának fejlesztése nem is orvosi kérdés.

– Az UEFA Pro licenc a háromlépcsős edzőképzés legfelső fokozata. Vagyis nem az utcáról sétálnak be emberek, hogy ők edzők akarnak lenni. Aki ide jelentkezik, annak korábban is kellett tanulnia a szakmát. Hogyan lehetséges, hogy egyeseknél mégis hiányoznak az alapok?

– Én egy éve vettem át az Európai Labdarúgó-szövetség edzőképzésének magyarországi irányítását. Azért tudok felelősséget vállalni, ami a vezetésem alatt történik. Természetesen magam is látok problémákat, de hogy mi volt korábban, azzal nem szeretnék foglalkozni, időpocsékolás lenne. Számomra az a fontos, hogy mi lesz ezután. Először is, az edzőséghez szükségesek bizonyos személyiségjegyek. Tetszik, nem tetszik, az edzői szakmai pedagógusi pálya. Aki nem rendelkezik elegendő intelligenciával, beleérző képességgel, a nevelés iránti fogékonysággal, az bemagolhat bármilyen tananyagot, nem lesz belőle jó szakember. Ha ez megvan, akkor jöhetnek a futballszakmai ismeretek, a pedagógiai, pszichológiai ismeretek, anatómia, élettan, hasonló társtudományok. És ami nagyon lényeges: egyik fokozatról a másikra, tehát mondjuk A-licenc után Pro licencre úgy lehessen lépni, hogy a trénerek gyakorlatot is szereznek.

– Kívülről úgy tűnik, hogy sokak számára mintha degradáló lenne alacsonyabb osztályokban vagy az utánpótlásban edzősködni.

– Azért nagyon sokan vannak, akik azt tekintik célnak, hogy minél több tehetséget fedezzenek fel, indítsanak el ebben a sportágban, legfeljebb ők nem szerepelnek a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor az igaz, hogy az utánpótlásedzők, főleg a 6–12 éves korosztályokkal foglalkozók nincsenek kellően megbecsülve, ennek a területnek nincs olyan presztízse, amilyennek lennie kellene. Én mindenesetre azt szeretném, ha azok is végigjárnák a lépcsőfokokat, akik nem fiatalokkal akarnak hosszabb távon foglalkozni, hanem a profi osztályokban edzősködni, hiszen a gyakorlati tudás, tapasztalat csak így szerezhető meg. S persze az is jó lenne, ha minél több jól képzett, korszerű tudással rendelkező szakember lenne az utánpótlásban is. A céljaim közé tartozik, hogy meglegyen Magyarországon azon edzők köre, akik egy-egy területen, illetve egy adott korosztályban specialistának számítanak. Akik nem ugródeszkának tekintik a fiatalokat, hanem az a törekvésük, hogy az utánpótlás-nevelésben, annak egy-egy ágában a legjobbak közé tartozzanak.

– Mit jelent a gyakorlati képzés? Össze kell tudni állítani egy edzéstervet, felépíteni mondjuk egy téli, illetve nyári felkészülést, vagy meg kell tudni mutatni, hogyan kell beívelni egy szögletet?

– Nem arról van szó, hogy egy szakembernek háromszáz NB I-es meccsel vagy nyolcvan válogatottsággal kell rendelkeznie, de igenis meg kell tudni mutatni mondjuk egy fejest, egy belső rúgást, egy beadást. A gyerekek ugyanis utánzásból tanulnak, s nem szerencsés, ha az edzőjük átesik a felé guruló labdán. Úgyhogy ezt az elmúlt egy évben elvárássá tettük, s bár tényleg nem szeretnék visszafelé mutogatni, az előző öt-tíz évben nem mindig volt így. Emellett persze fel kell tudni építeni egy edzést, a csapatjátékot, technikai, taktikai feladatokat adni, elméletben, a mágnestáblánál s persze a gyakorlatban, a pályán is bemutatni.

– Áttérve az utánpótlásképzésre, nagy viták vannak az akadémiai rendszerről is. Egyesek azt mondják, ezek az intézmények nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Mások szerint az MTK Sándor Károly Akadémiáját kivéve még nem is volt idejük kifutni.

– A magam részéről az utóbbi véleményt osztom. A 13. éve működő agárdi Sándor Károly Akadémia kivételével ezek az intézmények legfeljebb hat-hét évesek. És az indulás sem volt éppen ideális. Amikor a Honvédhoz tartozó Magyar Futball Akadémia szakmai igazgatójaként megkezdtem a munkát, a fiatalok olyan földes pályán edzettek, amely tele volt cserépdarabokkal. Mindössze három évvel ezelőtt indult el a Magyar Labdarúgó-szövetség azon kezdeményezése, hogy infrastrukturális fejlesztésekkel, pályázatokkal segítse a működést. Tehát ha innen nézzük, a valódi színvonal-emelkedés csak 2010-ben kezdődött el. Ehhez képest Belgiumban, Ausztriában, azokban a nyugati országokban, amelyekkel rendszeresen összehasonlítanak bennünket, már a 70-es években jó minőségű pályákon dolgoztak, később végigedzették a teleket a kor akkori legfejlettebb műfüves pályáin, miközben Magyarországon novembertől márciusig tornatermekben vagy hóban, sárban, latyakban kellett tréningezni. Nem azt mondom, hogy az összes akadémián tökéletes a szakmai munka és az utolsó fillérig jól költik el a pénzeket, hiszen ezt nem tudhatom, nem is tisztem vizsgálni. Azt viszont tudom, hogy két-háromévnyi működés után nem lehet számon kérni a kiugró eredményeket.

– Most már épülnek a pályák, van pénz is, tehát lassan jöhetne az ennek megfelelő eredmény is.

– Csak példaként hadd említsem meg: az osztrák Rapid Wien utánpótlásának költségvetése évi hárommillió euró, a követendő példaként emlegetett holland Ajax vagy a német Bayern hatmillió eurót, a Barcelona tízmillió eurót költ erre a területre. Eközben amikor a Honvédnál, a Magyar Futball Akadémiánál dolgoztam, a hozzánk érkező ilyen jellegű támogatás maximum 500 ezer euró volt. Még a Rapid költségvetésének is a hatoda. Nem panaszkodni szeretnék, csak azt tudatosítani: mi ennyi pénzből nem tudjuk lekörözni a nyugati sztárklubokat. Egyszerűen annyi történt, hogy két évtizednyi ácsorgást követően megindultunk utánuk, de még mindig kisebb sebességgel, mint ahogy ők haladnak. Az természetes, hogy a befektetés után eredményt vár a közvélemény, de azt igazságtalannak tartom, hogy máris világsztárok, kiugró tehetségek sorát várják egyesek az akadémiáktól.

– Szóval az akadémiai rendszer jó?

– Ez a járható út. A gond inkább a fiatalabb korosztályok, a 6–12 évesek képzésével van. Sok esetben azt látjuk, hogy a bekerülő, amúgy tehetséges gyerekek deficittel érkeznek, fontos alapok hiányoznak náluk, amiket korábban kellett volna megtanulniuk. Úgy is fogalmazhatnék: attól, hogy egyre több az akadémia, még nem lett több képzett tehetség.

– Mi a megoldás?

– Nem jó, ha mondjuk a szombathelyi Illés Akadémia Békésből hoz el tehetségeket, akik hétvégénként ötszáz kilométert utaznak haza, ugyanannyit vissza, de ugyanez igaz a felcsúti Puskás Akadémiára, az agárdi Sándor Károly Akadémiára vagy mondjuk a budapesti Magyar Futball Akadémiára is. A következő lépcsőfok az kellene legyen, hogy az akadémiák, a nagy egyesületek szoros kapcsolatot alakítanak ki a környékbeli kisebb klubokkal, szakmai felügyeletet biztosítanak, s így mondjuk a Debrecen Hajdú-Biharból, az Illés Akadémia Vas megyéből, a Puskás Akadémia Fejér megyéből válogathatna. Ráadásul olyan fiatalokat vehetne fel, akikről tudja, hogy megfelelő alapokkal érkeznek, hiszen rálátása volt a 12 éven aluliakkal folyó szakmai munkára.

– Vagyis még korai áttörést várni az akadémiáktól. Mikor lehet mégis reálisan értékelni, hogy jó úton járunk?

– Mostanában divat Belgiumot példaként emlegetni, belga csodáról beszélni, miután a válogatottjuk veretlenül, csoportelsőként jutott ki a jövő évi világbajnokságra. De azt nem árt tudni, hogy ott volt egy tízéves futballfejlesztési program, most az azt követő nagyjából második évben járnak, vagyis a program elindítása utáni tizenegyedik, tizenkettedik évben értek el nagy sikert. Az osztrákok programja, a „Der österreichische Weg” hasonló időtávval tervez. Nem azt mondom, törődjünk bele, hogy 2018-ig a bukarestihez, amszterdamihoz hasonló vereségek várnak ránk. De azt igen, hogy most, optimistán nézve is az út harmadánál járunk, hiszen a Magyar Labdarúgó-szövetség fejlesztési programja 2010-ben indult. Hibának érezném, ha csalódottságunkban betemetnénk a nagy nehezen lerakott alapokat.

Bándy Péter