Az élet-halálra szóló hit tarthatja egyben a családokat

– Eminenciás bíboros úr! Egy hónappal ezelőtt jelentette be, hogy Ervin Gábor boldoggá avatását kezdeményezi az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye. Miért tartja fontosnak, hogy a fiatalon megölt papot a boldogok, majd a szentek között tisztelhessük?

– Ervin Gábor egyházmegyénk vértanú papja volt. Harminckét évesen lőtték bele a nyilasok a Dunába, mégpedig azért, mert egy nagyon kritikus időszakban – 1944 nyarán és őszén – kiterjedt embermentő tevékenységet folytatott. Rendkívül tehetséges ember volt, számos könyvet, köztük filozófiaiakat publikált, tagja volt a Magyar Filozófiai Társaságnak. A fiatal papról igen jó vélemény alakult ki mint olyan emberről, aki szellemi párbeszédet tud folytatni az egész társadalommal. Ez nagyon nagy szó volt az 1940-es évek elején. Emellett lelki-teológiai szerző is volt és néhány írásában, beszédében szinte prófétai erővel jövendölte meg azt a fizikai szenvedést, amelyet aztán neki magának kellett kiállnia, ugyanis a kivégzése előtt megkínozták. Megrázó a szentek esetében, hogy gyakran előre látják a maguk sorsát. A 2009 októberében boldoggá avatott Meszlényi Zoltán püspöknek szintén volt olyan beszéde, amelyben későbbi vértanúságáról megdöbbentően konkrét dolgokat mondott.

– Ervin Gábor példakép?

– Szüksége van az egyházmegyének, a papságnak példaképekre, és szüksége van a társadalomnak is olyan személyekre, akikre felnézhet. Ervin Gábor nyitott személyisége és vértanúsága aktuális példa lehet mindenkinek.

– Bíboros úr Depaula Flavio atyát jelölte ki posztulátornak, aki közvetítőként szorgalmazza innentől az ügyet. Milyen munka vár rá?

– A boldoggá avatási eljárás egy pernek a mintájára alakul. Először is van egy felperes, aki az a természetes vagy jogi személy, aki kezdeményezi az eljárást. Ervin Gábor közvetlen családját is kiirtották. Távolabbi rokonai élnek még Angliában és Ausztráliában, akik értékes adatokat közöltek a vértanúságról. De ebben az esetben mi magunk, az egyházmegye lép föl felperesként. Föl kellett állítanunk egy bíróságot vizsgálóbíróval, ügyésszel, jegyzőkkel, történész és teológus szakértőkkel, akiknek föl kellett esküdniük. Közben ki kellett kérnünk a püspöki kar állásfoglalását is, hogy él-e a vértanúság híre, és hogy társadalmi szempontból nézve időszerű-e az ügy. A püspöki kar egyhangúlag azt mondta mindkét felvetésre, hogy igen. Jelenleg folyamatban van az Apostoli Szentszéktől is az engedély kikérése. Bár egy kanonizációs ügy mondhatni ilyen bonyolultan indul, Ervin Gábor ügyében a rendelkezésre álló adatok szerintem elemi erejűek. Egyértelmű helyzetről van szó. Persze az összegyűjtött bizonyítékok Rómába küldése még nem jelenti azt, hogy rögtön megtörténik a boldoggá avatás. Ahhoz, hogy előre kerüljön a sorban, a római testületek belátására is szükség van, hogy ez valóban fontos ügy.

– Több ezer kanonizációs, azaz szentté avatási ügy fekszik a Vatikán előtt, és ebből számos magyar, illetve magyar vonatkozású. Az éppen ötven éve elhunyt Mindszenty József ügyét övezi talán a legnagyobb várakozás a magyarság körében. Milyen szakaszban van az ő boldoggá avatása?

– Mindszenty bíboros ügye már jó ideje Rómában van, esetében a hitvalló magatartás az ügy alapja. Korábban megpróbáltuk elismertetni úgynevezett fehér vértanúságként az ő hosszú fogságát, illetve a fogságban kiállt szenvedések hatását a későbbi betegségére. Ez nem járt sikerrel, mert úgy ítélték meg, hogy túl hosszú ideig volt szabadlábon az amerikai követségről való távozása után ahhoz, hogy a fehér vértanúság kritériumai megálljanak az esetében. Most tehát azért imádkozunk, hogy gyógyulások történjenek. Történt is már olyan gyógyulás, amelyet neki tulajdonítottak. Az orvosi adatok a szentszék elé lettek tárva, de ezt az esetet végül nem ismerték el csodálatos jellegűnek.

– Sokat elmond a közelmúlt történelméről, hogy bár bíboros úr 1952-ben született, Mindszenty József pedig 1975-ben halt meg, sosem volt alkalmuk találkozni.

– Amikor megszülettem, ő volt a püspököm – de ő börtönben volt. Amikor 1970-ben beléptem a szemináriumba, akkor is ő volt a püspököm – de ő az amerikai követségen volt. És 1975-ig nem utazhattam Nyugatra, tehát valóban, én Mindszenty Józseffel személyesen soha nem találkozhattam. Természetesen nagyon foglalkoztatott bennünket, akkori fiatalokat Mindszenty bíboros sorsa. Volt is egy barátom, akivel annak idején igyekeztünk belesni a nagykövetség ablakain, de hát a lelkesedésünk ellenére természetesen nem láthattuk őt. Mindenesetre már prímásként, 1956 ötvenedik évfordulóján az amerikai nagykövetségnek köszönet gyanánt ajándékoztam egy olajfestményt, amelyet Gyémánt László festett erre az alkalomra Mindszentyről. A bíboros 1975. május 6-án hunyt el. Az évfordulón mindig bemutatunk szentmisét – az idén május 3-án, szombaton a budapesti Szent István-bazilikában –, és Rómában is lesz ünnepélyes megemlékezés. De más fontos évfordulónk is van, hiszen Mindszenty bíboros elődje, Serédi Jusztinián nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. március 29-én hunyt el. Ő hatalmas szervező volt, gondoljunk csak az 1938-as eucharisztikus kongresszusra vagy más egyházépítő munkáira. Emellett nemzetközileg elismert egyházjogi szakember. S bár a történelem tragikus menetét nem tudta megakadályozni, komolyan tett érte.

– Az utóbbi egy-két évtizedben számos magyar boldogot avattak, április 26-tól pedig a vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolnát is a boldogok között tisztelhetjük majd.

– Ez nagyon fontos, nagy szüksége van a magyar katolikus közösségnek, a magyar társadalomnak az ilyen eszményképekre. Nagyon sok példás életutat látunk, de ezekről mintha keveset beszélnénk. Beszélünk a politikusokról vagy éppen a nagy bűntettek elkövetőiről, de a példás helytállás sokszor valahogy a háttérben marad. Pedig ezeket az életutakat meg kell ismerni, mert sokak számára így kiderülhet: a legnehezebb helyzetekben is lehet embernek maradni.

– A kereszténység legnagyobb ünnepe, húsvét előtt beszélgetünk. Miért fontos a nagyböjti bűnbánat a húsvéti készület részeként?

– Valóban, a kereszténység legnagyobb, alapvető ünnepe a húsvét. A keresztény örömhír, az evangélium az, hogy föltámadt Krisztus, és ha benne hiszünk, akkor mi is föltámadhatunk az örök boldogságra. Ez ad értelmet nemcsak az egyház tevékenységének, hanem az egész életünknek. Más összefüggésbe helyezi az egyén és a közösség életét, ebből merítjük a bizalmunkat. Ha az isteni titokkal ilyen közvetlenül találkozunk a húsvét megünneplésében, akkor erre készülnünk kell, nem mehetünk piszkos ruhával az ünnepi terembe. Az Újszövetségben is azt olvassuk, hogy a királyi menyegzőre menyegzős ruha nélkül nem mehet be az ember. Ezért előzi meg bűnbánati idő a nagy ünnepet, ez a nagyböjtnek az üzenete és a tartalma. A bűnbánatnak három klasszikus cselekedete az imádság, az önmegtagadás, vagyis a böjt, amit nem csak étkezésben lehet megvalósítani, és az adakozás, a segítő szeretet, az alamizsna. Ezért vannak a nagyböjti időszakban különböző gyűjtések, a karitatív szervezetek különösen aktívak ilyenkor.

– A Bibliában olvassuk a különböző történeteket, helyzeteket, amelyekből kiderül, hogy az apostolok sem értik, mi fog történni, csak a feltámadás örömében válik számukra nyilvánvalóvá, hogy mit és miért tett Jézus. Mintha a mai ember is újra és újra ezt élné meg a készületben, majd húsvétkor.

– Kispolgárok, úgy is mondhatnám, nyárspolgárok vagyunk. A kereszténység ugyanis sokkal többről szól, mint a szentmisére járásról. Döntést igényel, vagy így teszek, vagy úgy, nem lehet félig-meddig keresztény valaki. Elköteleződésre van szükség. Ez pedig a húsvétban válik nyilvánvalóvá. A négy evangéliumban egyaránt megtalálható a szent asszonyok és a tanítványok tanúságtétele Jézus feltámadásáról. János elbeszélése szerint Mária Magdolna ment ki elsőként a sírhoz, de az apostolok léptek be elsőként oda és látták a feltámadás külső jeleit. A szeretett tanítvány rádöbbent, hogy Jézus nincs a sírban. Ekkor értette meg, hogy ami történt, nem lehet emberi mű, ezért mondja az evangélium, hogy „látta és hitt”. És aztán olvassuk, hogy „addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból” (Jn 20,9). A hit nemcsak a személyes találkozásnak a meggyőző ereje által alakulhat ki az emberben, hanem Isten kegyelmi ajándéka.

– Sokan azonban csak azt látják a húsvétban, hogy két plusz munkaszüneti nap van ilyenkor, és a hosszú hétvége alkalmat ad az utazásra. Ugyanakkor nemcsak húsvétvasárnap, hanem előtte a szent háromnap liturgiáin is zsúfolásig megtelnek a templomok. Hogy látja ezt a kettősséget?

– A nagypénteki munkaszüneti napot nem mi, katolikusok kértük, ez protestáns igény volt. Ezzel azonban valóban az a helyzet állt elő, hogy sokan ilyenkor érzik azt, hogy végre el tudnak menni egy wellnesshotelbe, egy kis pihenésre. Ez azért sem jó, mert ilyen esetben a vallásos, templomba járó családok sem a saját közösségükben ünnepelnek. Ugyanakkor mintha valóban egyre többen vennének részt a nagyheti szertartásokon. Sőt, most karácsonykor a Szent István-bazilikában az éjféli misén olyan történt, ami azelőtt a 22 éves prímási szolgálatom alatt egyszer sem: a szentmise előtt odajöttek hozzám a biztonsági emberek és azt mondták, hogy ne körmenetben, a templom közepén keresztül menjünk az oltárhoz, ahogy ez nagy ünnepen szokás, hanem a kis ajtón keresztül, közvetlenül az oltár mellől. Azért – mondták –, mert olyan sűrűn állnak az emberek, annyian vannak, hogy egyszerűen nem lehet áthaladni közöttük. Máskor is tele szokott lenni ilyen ünnepen a bazilika, de ez a rendkívüli jelenlét újdonság volt. Megvan az emberek szívében az igény az ünnepre is, megvan az igény arra, hogy láthatóan fejezzék ki azt, amit szóban talán nem is tudunk megfogalmazni. Ez fontos most is, úgyhogy én ezúton is áldott ünneplést kívánok mindenkinek!

– A nagyböjti készület elejét beárnyékolta Ferenc pápa hosszú betegeskedése és kórházi kezelése. Nagyon sokan imádkoztak idehaza is a szentatya gyógyulásáért.

– Ez a szentatyával kapcsolatos minden kritikus helyzetben így van, most is így volt. Természetesen imádkoztunk, imádkozunk érte. A kórházi kezelése idején az egész püspöki karral együtt mutattunk be szentmisét a gyógyulásáért. Emlékszem, amikor húsz évvel ezelőtt, április 2-án megérkezett II. János Pál pápának a halálhíre. Volt, ahol a késő esti órában is meghúzták a harangokat, az emberek kimentek az utcára. Több templom előtt is azt láttam, hogy kisebb-nagyobb tömeg várakozik és kérik, hogy nyissuk ki a templomot, mert be akarnak menni imádkozni. Ez fontos lelki folyamat, amit komolyan kell venni. A Mátyás-templomba éjfélkor Mádl Ferenc elnök úr is eljött imádkozni a szentatya lelki üdvéért.

– Ferenc pápa a közelmúltban kétszer is járt Magyarországon. Néhány év távlatából bíboros úr hogyan tekint vissza az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, majd a háromnapos pápalátogatásra?

– A hívő közösség Ferenc pápában mindig a szentatyát, a katolikus egyház látható fejét, ha tetszik, Szent Péter utódát látta, ezért különleges szeretettel fogadta. Maga Ferenc pápa az eucharisztikus kongresszus zárómiséjén a Hősök terén megérezte, hogy őt itt szeretik. Már a repülőtér felé menet mondtam is neki: „Látja, Szentatya, magát itt szeretik!” Úgy látszik, ezt ő valóban megérezte, mert ezután ígérte meg, hogy vissza fog jönni. A második látogatás során megbizonyosodhatott róla, hogy ez tényleg így van. Emlékezetes volt a Szent István-bazilika előtti jelenet. Ferenc pápát tolókocsival vitték fel a bejárati kapuhoz, de kifelé menet látta, hogy teli van a tér hívőkkel. Üdvözölni akarta őket, ezért kérte, hogy segítsenek neki kiszállni a kocsiból, majd pár lépést tett is a hívők felé. Ennyire jólesett neki, hogy ilyen szeretettel várják.

– Említette Serédi Jusztiniánt, mint akinek az 1938-as eucharisztikus kongresszus szervezésében nagy érdemei voltak. Ön hogy élte meg ezt a két nagy eseményt?

– Nagyon örültem, mert az egyházmegyének kiváló munkatársai vannak, akik mind az eucharisztikus kongresszuson, mind a budapesti pápalátogatáson képességeik legjavát nyújtották. Eredetileg egyébként azt szerettük volna, hogy a szentatya a második útja során több várost látogasson meg, olyanokat, ahol pápa még nem járt. A szervezés során azonban a vatikáni fél azt mondta, hogy ezt a szentatya nem vállalja, mindent Budapestre kell szervezni.

– Ismét kezembe került a Csak a kegyelem című interjúkötet, amely 2003-ban, az esztergom-budapesti érsekké, prímássá történő kinevezése után jelent meg. Huszonkét év alatt milyen változásokat lát az egyház és a társadalom életében?

– Először is távozott közülünk egy nemzedék. Alig van már életben képviselője azoknak, akik a kemény elnyomást személyesen végigélték. Ezért az akkori tanúságtételek meg az akkori ellentétek mostanra elhalványultak. Helyette új problémák kerülnek középpontba. De hát a régi szempontok alapján nézve ezek a problémák talán nem is olyan súlyosak, mint a régiek voltak. Ugyanakkor én 2004-től észlelem azt, hogy bizony a fiatalok valamivel kevesebben vannak. Ennek a fő okát én abban látom, hogy az Európai Unió tagjai lettünk, és sokan kimennek dolgozni. Nem hiányoznak teljesen az egyházból, ezt tudjuk, hiszen a szórványpasztoráció működik itt-ott Németországban vagy Angliában és máshol, de azért ez mégsem ugyanaz, mintha az itthoni közösségi életet erősítenék.

– Mi változott még?

– A közfeladatok területén is jelentős változások történtek. 1990-től 2010-ig jelentős lépéseket tettünk, hogy a hajdani iskoláink egy részét a jogszabályok alapján megfelelően visszavegyük és igyekezzünk őket katolikus szellemben működtetni. Később az a lehetőség is megnyílt, hogy olyan iskolákban kérjék a szülők, a tanárok az egyházi fenntartást, amelyek azelőtt nem voltak egyháziak. Ez teljesen új helyzetet teremtett: elsősorban ugyanis attól katolikus egy iskola, hogy hívő emberek tanítanak jól matematikát, történelmet, irodalmat. A váltás lassabb folyamat, ami feladta nekünk a leckét. Ez missziós feladat, amelynek egyelőre nem látszik hogy milyen mértékben vannak eredményei. És kiemelném még a családok kérdését, amely számunkra mindig, most is a középpontban áll. Az egyház tanítása a családról szilárd. Lehet, hogy pár évvel ezelőtt egyesek azt gondolták, hogy itt valami alapvető változás zajlik, de ilyen az egyházi tanítás terén nem történt. Tehát a család olyan közösség, amelyet a Teremtő Isten jelölt ki az ember számára. Itt nemcsak az emberi életnek a fizikai továbbadásáról van szó, hanem az emberi értékekre való nevelésről is, vagyis a családnak szeretetközösségnek kell lennie. Természetesen nem minden család ideális, de ha már van egy ideálunk, van egy pozitív eszményünk, akkor tudunk afelé törekedni. Jó tapasztalni, hogy a plébániáinkon egyre több családközösség alakul. Ez is fontos, hogy egy új házaspár az esküvő után ne csak néha jöjjön vissza a templomba, hanem bekapcsolódjon egy közösségnek az életébe.

– Az interjúkötetben említi, hogy már II. János Pál pápát is aggasztotta a magyarországi születések alacsony száma, Budapesten pedig Ferenc pápa is beszélt a születések támogatásáról. Eközben sajnos sok széteső családot látni. Mi tarthatja egyben őket?

– Az egyes emberek, a szülők alapvető, élet-halálra szóló hite. Amikor mi, hatan a testvéreimmel megszülettünk, a szüleinknek nem volt jó állásuk, nem volt gyes, gyed, nem voltak különösebb támogatások, csak egy nagyon szerény családi pótlék. Nehezen neveltek föl minket a szüleink. De mire a legkisebb húgom is nagykorú lett, jó anyám végignézett rajtunk, és azt mondta: „Ti vagytok az én életművem!” Nagyon fontos, hogy legyen céltudatosság, elszántság a szülőkben, mert anélkül nem megy.

– Több évforduló szóba került a beszélgetésünkben, de felhoznék még egyet. Bíboros urat éppen ötven éve szentelték pappá, vagyis idén lesz az aranymiséje. Mit jelent ez önnek?

– Elsősorban lelkiismeret-vizsgálatot. Ötven év alatt papként a lényeget illetően mit tudott az ember csinálni? Ezt meg kell kérdeznie mindenkinek saját magától, aki egy ilyen évfordulóhoz eljut. Az biztos, hogy a kegyelem és csak a kegyelem, ami az emberen keresztül működik, hiszen az egész papság lényege az, Krisztus azért alapította a tanítványoknak a közösségét, azért küldte őket, hogy az ő kegyelme és örömhíre eljusson az emberekhez. Nehéz annak a hatását lemérni, hogy kinek a lelkében milyen változás történik egy-egy pap vagy egy-egy közösség munkája nyomán. Ezzel együtt hálát kell adni és imádkozni kell az új hivatásokért.