Az európai elit a mi gyerekeinket akarja a frontra küldeni
A régi, többször bevált összeesküvés-elméleteknek megvan az a veszélyük, hogy nem vesszük komolyan őket. Így járt ezzel a Rotschild-klán magyar hangja, a rendkívül termékeny szerző, Soros György is.
Nyílt társadalom? Persze, tudjuk, hogy fel akarja számolni a nemzetállamokat; de még mindig itt vagyunk, a ránk szabadított muszlim milliók, az úgynevezett „migrációs válság” ellenére.
El akarja foglalni a politika színpadát és a sajtót? Hát hogyne: de van saját kormányunk, és már van konzervatív sajtónk, sőt erősödik az uniós parlamenti képviseletünk is.
És hogy atomjaira akarja bontani a társadalmak szövetét az emberi jogokra hivatkozva az LMBTQ- és az NGO-katonák segédcsapataival? Hogyne tudnánk.
De már az USA elnöke is a normalitás táborát erősíti, persze, hogy meg tudunk küzdeni ezzel a ragállyal.
Ám a Soros-tervek közül egyről nem szoktunk beszélni, noha megvalósítása az orrunk előtt zajlik. A szerző számtalan cikket és tanulmányt szentelt annak a rémálomnak, amely szerint a nyugati világ nem mondhat le Oroszország feldarabolásáról, javainak megkaparintásáról. Szerinte kizárólag így menthető meg az egypólusú világ liberális demokráciája, csak így lehet megakadályozni egy új világrend kialakulását. Pontos menetrendet is ad. Eszerint
a haditechnikát biztosítja majd a Nyugat, a számlát állja a Rotschild-univerzum, hiszen a világ vagyonának nagy részét a BlackRock és a vele kötelékben repülő befektetési alapok uralják, a háborúra fordított pénz tehát amúgy is őket gazdagítja majd.
Az agg Soros szól az élőerőről is. Közép-Európa népeinek szánja a szerepet, hogy megvívják a Nyugat helyett a rettenetes háborút. És az uniós vezérkar immár e terv megvalósításán dolgozik.
Nem ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy pusztán ideológiai megfontolásokból akarják a Tisza-féle bábkormányra cserélni a magyar kormányt.
Nem gondolhatjuk, hogy azért akarják megtörni a magyarokat, mert az a globális tőke pillanatnyi gazdasági érdekeit szolgálja. Azt pedig végképp nem hihetjük, hogy az ukrán nép érdeke lenne a háború folytatását szolgáló uniós tagság.
Mulatságos, de tény, hogy Ruszin-Szendi Romulusz ostobasága lebbentette fel a fátylat a gyors ukrán csatlakozás valódi hátteréről:
Ukrajna tagsága révén az EU valóban küldhetne csapatokat az ukrán frontra arra hivatkozva, hogy egy tagállama került végveszélybe.
Ebben a helyzetben Magyarország ellenállása végképp elfogadhatatlan az európai politikai, gazdasági elit számára. A magyar példán felbuzdulva esetleg más közép-európai népek sem akarnák a frontra küldeni a gyerekeiket, és csorbát szenvedne a Soros-terv leginkább hagymázos fejezete. Mindent be kell dobniuk, és be is dobnak azért, hogy a magyarok végre fejet hajtsanak. Ezzel pedig leegyszerűsödött az ukrán csatlakozásra adandó válasz is. Arról kell dönteni, hogy háborút akarunk-e vagy a békét választjuk.
A döntés előtt érdemes arra is gondolnunk, hogy a ma élő, aktív generációk nem ismerik a lövészárkokban oszladozó hullák rettenetes bűzét. Nem ismerik a szétbombázott hátország kínjait és a napról-napra sokasodó katonasírok rettenetét. Nem tanulták meg, hogyan lehet túlélni ivóvíz és élelmiszer nélkül a romok között.
Ne akarjuk mindezt megtanulni egyetlen rossz döntés miatt.
