Fekete Gyula életét nehéz volna pár mondatban összegezni. Azon nagy generáció tagja volt, amelyik Horthy Magyarországán látta meg a napvilágot, amelyikbe Trianon és a magyarság fogyatkozásának tragédiája még égő, soha nem múló sebet volt képes vájni, ami egész életét meghatározta.

Az 1922-ben Mezőkeresztesen született Fekete Gyula szülőházában nagy úr volt a nélkülözés. Hogy mégis tovább tanulhatott, nagyszüleinek köszönhette. A sárospataki kollégium után a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdaságtan szakán folytatta tanulmányait, ám legnagyobb hatással mégis a Győrffy-kollégium volt rá.

A háború elvesztését követően az ideiglenes kormány tárt karokkal várta az egykori kollégistákat, közöttük őt is, és megbízták az 1945-ös földosztás megszervezésével. Élete végéig hitte a magyar parasztság felemelkedését, az emberibb társadalom megteremtésének lehetőségét, érzései a Nemzeti Parasztpárt táborába sodorták.

Az ’56-os szabadságharc bukása után őt is utolérte a megtorlás. A szabadságharcot követően az állami terror az akkori Írószövetségben játszott szerepe miatt – a prózai szakosztály vezetését vállalta el a forradalom napjaiban – börtönbe vetette. Írói karrierje mégis ekkor indult, művei egyre-másra jelentek meg, az Orvos halála megalapozta jövőbeli sikereit.

A hatvanas években a Budapest című folyóirat szerkesztője lett, a Magyar Rádió 1966-ban kezdte sugározni Egy korty tenger című rádiós sorozatát. Ekkoriban találkozott először azzal, ami későbbi életének minden mozzanatát meghatározta, a népesedés kérdésével.

Munkásságát a mindenkori hatalom meglehetősen ambivalensen kezelte. Fekete Gyula, az író, az Írószövetség örökös tagja nagy tiszteletnek örvendett, háromszor tüntették ki József Attila-díjjal, 1956-os Emlékéremmel, majd a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével, végül tavaly Prima Primissima-díjjal jutalmazták.

A szociográfus, a magyarság népesedési kérdésének szorgalmazója azonban örökös támadásoknak, gúnynak és lenézésnek volt kitéve. Fasisztának és irredentának bélyegezték, a rendszerváltoztatás utáni Népszabadság egyenesen Agyalá Gyulának nevezte.

Bűne csak egy volt: kimondta, amit senki nem mert, hogy hamarosan elfogyunk, ha nem teszünk semmit. A liberális politikusok szemében nemzetünk megmentésére irányuló munkássága vörös posztó volt, a rendszerváltást követő nemzeti oldal sem hallotta meg szavait, hiába látta előre a magyarság pusztulását, hiába kísérelte felhívni a politikusok figyelmét.

De álljanak itt a saját szavai, emlékeztetőül mindazoknak, akik ismerték, s akik majd csak ezután ismerkednek meg gondolataival:

„Történelmünk legocsmányabb kártevői – rosszabbak a ránk törő, mégiscsak idegen tatárnál, töröknél, németnél, orosznál –, akik lefasisztázták a pusztulásra figyelmeztetőket, akik szóval-tettel, minden igyekezetükkel besegítettek a népirtásba, akik a rádió, a tévé, a nyomtatott sajtó minden fórumából kirekesztették a tisztességes szólást első számú közügyünkről (s kirekesztik jórészt mindmáig), akik az Akadémia pulpitusától a kabaré színpadáig gúnyolódtak, hogy »hozzá nem értő írók kongatják a vészharangot!«, akik a szabadságjogok nevében nyolcmilliónyi magzatot kapartattak a küblibe, történelmünknek ezek a legocsmányabb kártevői valóban a sír szélére juttatták a nemzetet, az országot. […] A népesedési gondokon gúnyolódók nyomban nekibuzdultak: egyetlen megoldás a betelepítés!”

A liberális sajtó össztüzében élte le utolsó évtizedeit, mert nem a bevándorlók betelepítésében látta a megoldást. Azt szerette volna, ha magyar gyermekek születnek.

Megvetette a globalizáció, a plutokrácia és a liberalizmus minden formáját. Ezt is bűnként rótták fel ellene. Már a hatvanas években megkongatta a vészharangot. Íróként ugyan, de mégis ő volt az egyetlen, aki a népességcsökkenéssel nem csak a számok tükrében kívánt foglalkozni.

Az egyetlen, aki a számok mögött egy nemzetet, a hazáját is látta. Felszólalt az abortuszok, a gyermekellenes magatartás elharapózása, a nők családellenessége, a fiatalok individualizmusból fakadó elkényelmesedése ellen. Mindhiába. Az utókor szemüvegén át visszatekintve már jól látszik, nemzetmentő javaslataival a magyar népességcsökkenés már a hetvenes évek végére megállítható lett volna, az ezredfordulóra pedig szinte az egész Kárpát-medencében növekedésnek indulhatott volna a magyarság. De figyelemre sem méltatták.

Halálával hazánk nemcsak egy kiváló gondolkodót, a szó nemesebbik értelmébe vett politikust veszített el, hanem élő lelkiismeretét, soha meg nem alkuvó ostorozóját. Azt az embert, akinek még unokáink is a jövőjüket köszönhetik – ha megérik, hogy megszülessenek. Mert „végezetül az győz, aki győzni fogó utódokat nevel”.

Gerhát Petra