Az immunrendszer kivédte a támadást

– Amikor megjelent Magyarországon az új koronavírus, a hajléktalanok kifejezetten veszélyeztetettnek tűntek. Rosszabbra számított?

– Bevallom, megijedtünk, és a járvány felfutásától tartottunk. Súlyos krónikus betegségekkel küzdő csoportról van szó, életük jelentős része az utcán zajlik, ha pedig bemennek a hajléktalanszállóra, zárt közösségben töltik az éjszakát, rossz idő esetén pedig akár heteket. A hajléktalanok körében gyakoriak a szív- és érrendszeri betegségek, a magas vérnyomás, illetve az előbbiek szövődményei, a szívinfarktus, illetve az agyvérzés. Azért kell kezdetben jól beállítani a vérnyomást, hogy ezeket a szövődményeket el lehessen kerülni. Gyakori még az érszűkület, a trombózis, a fekélyek, illetve a légzőszervi betegségek közül a dohányzás következtében kialakuló COPD. Tömeges megbetegedésektől tartottunk, de aggodalmainkat az élet nem igazolta vissza. Épp ellenkezőleg.

– Vagyis nem kapták el a koronavírust a fedél nélkül élők?

– Szerencsére nem.

– Ez minek köszönhető?

– Két oka lehet. Az egyik az immunrendszerük.

– Ami legyengült…

– Épp ellenkezőleg. Azzal, hogy kint tartózkodnak az utcán, és a higiénés szokásaik eltérnek a megszokottól, az immunrendszerük egyfajta különleges kiképzés alatt van. Sokszor mondják a szülőknek is, hogy nem baj, ha a gyerek eszik egy kis koszt. Valami hasonló játszhatott szerepet a hajléktalanoknál is. Noha súlyos alapbetegségeik vannak, köztük például légzőszervi megbetegedések (COPD), ezzel együtt azt tapasztaltuk, hogy az immunrendszerük kivédte a támadást.

– Lehet szerepük ebben a védőoltásoknak? Például a nálunk máig kötelezően adott BCG-oltásnak?

– A tbc megelőzésére kifejlesztett BCG immunstimuláns vakcina, tehát az immunrendszer védekezését fokozza. A BCG-oltásnak valóban lehet ilyen vírusellenes hatása. Az urológiában is alkalmazzák a hólyagrák kezelésére. Ez azért érdekes, mert a daganatképződés során is hasonló a helyzet: nagyon sok ágens ér bennünket, vírusok, baktériumok, kémiai és egyéb szennyezőanyagok. A daganat megjelenése is attól függ, hogy milyen státusú az immunrendszerünk.

– A koronavírus-járvány alatt a légzőszervi betegek körében általában sem észleltek több megbetegedést?

– Az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet a járvány megjelenésekor azonnal felkészült, mert arra számítottak, hogy a légzőszervi betegek körében magasabb lesz a koronavírus-fertőzés aránya, de ez sem következett be.

– Hány koronavírusos megbetegedést észleltek?

– Most, hogy lecsengőben a járvány, a mi intézményeinkben a napokban azonosítottak két tünetmentes fertőzött esetet a száz beteg közül. Nagyjából hasonló az arány a többi hajléktalanellátó intézményben is. Lélegeztetőgépre senki nem került, és senki nem halt meg a hazai hajléktalanellátásban.

– Hihetetlen. Korábban sem volt egyetlen fertőzött sem?

– Most, a járvány vége felé végeztek PCR-teszteket, mert korábban nem a keresztmetszeti képre, nem egy adott köztes idő képére voltunk kíváncsiak, tekintve hogy a páciensek lényegében tünetmentesek voltak. Azoknak, akiknek voltak tünetei, azonnal kértünk PCR-tesztet. Többségükben Covid-negatívak lettek, vagyis más fertőzés állt a tüneteik mögött.

– Döbbenet. Különösen azok után, ami egyes idősek otthonaiban történt… Különösen a hírhedtté vált Pesti úti idősek otthonában, amelynek lakói közül meghalt 44 krónikus beteg. Ott mi történhetett?

– A hajléktalanok nem élnek annyira zárt közösségben, mint a szociális otthonok lakói. Ők kijárnak, használják a tömegközlekedést, sokan közülük dolgoznak, tehát több emberrel kerülnek kapcsolatba, ami egyben veszélyt is jelent. Mégsem fertőződtek meg, közösségben történő terjedésről pedig egyáltalán nem beszélhetünk.

– De mi lehet a szembetűnő különbség oka?

– Az immunrendszert nagyon sok minden befolyásolja. Itt nem csupán a testi, hanem a lelki, a mentális tényezőkre is gondolni kell.

– Vagyis?

– Aki bekerül egy szociális otthonba, világosan tudja, hogy azt a helyet ő már csak lábbal előre hagyja el. Ez a lelkiállapot sokkal sebezhetőbbé teszi az idősek otthonainak lakóit a betegségekkel, fertőzésekkel szemben. A hajléktalanok is sokszor érzik kilátástalannak az életüket, de ők küzdenek és élni akarnak. Ez óriá­si különbség. Amikor korábban, fiatal orvosként ügyeltem a Benczúr utcai krónikus belgyógyászaton, csúfnevén az elfekvőben, emlékszem egy konkrét esetre: egy férfi a saját lábán jött be. Én hétfőn­ként ügyeltem. Ez pedig hétfőn este tíz órakor történt. A beteg szétnézett, megcsodálta a hatalmas stukkókat, az épület auláját. A következő hétfőn már a lábcédulájával találkoztam…

– Feladta… A hajléktalanok között kevesebb az idős ember?

– Tekintve, hogy az alapbetegségeik és az életmódjuk már jóval korábban megtizedeli őket, és itt elsősorban az alkoholizmusra kell gondolni, ami a legjelentősebb faktora az élet megrövidítésének, kevesebben élik meg az időskort. Vannak közöttük is öregek, de a SARS-CoV-2 vírustól ők sem betegedtek meg.

– Bizonyára ügyeltek a higiéniára is.

– Felsorolni sem könnyű, hogy mennyi kéz-, levegő- és felületfertőtlenítőt, gumikesztyűt, szájmaszkot, C- és D-vitamint osztottunk és osztunk ki mind a mai napig a hajléktalan páciensek és a szociális munkás kollégák között. Azt nem tudom, hogy a Pesti úti idősek otthonában mi történt, csak arról tudok beszámolni, hogy mi mit tettünk.

– Állandó számháború folyik. Hány hajléktalan él ma a fővárosban?

– Pontosat senki nem tud mondani, mivel a hajléktalanság nem egyenlő a lakás elvesztésével. Számukat körülbelül tíz­ezerre becsülik. Akinek vannak közösségi kapcsolatai, az nem kerül az utcára. Kétféleképp lehet az utcára kerülni.

– Éspedig?

– Akut krízishelyzettel vagy krónikus lecsúszással.

– Mi a különbség?

– Az akut krízishelyzetet könnyebb kezelni, mert olyan ellátórendszer működik Magyarországon, ami azonnali segítséget tud nyújtani ilyen esetekben. A krónikus lecsúszás kezelése a nehezebb. Az izoláció az egyik legnagyobb gát: azt jelenti, hogy nincs senki az illető környezetében, aki tudna rajta segíteni. Nincsenek olyan rokonai, akik tartják vele a kapcsolatot, nincsenek barátai. Ennek vannak személyes okai, életvezetési problémák, a stressz kezelésének hiánya, pszichiátriai betegségek, skizofrénia, személyiségzavar, alkoholizmus.

– A járvány ráirányította a figyelmet az egészségügyben dolgozók áldozatos munkájára. Ezek közül is ön az egyik legnehezebbet választotta. Mi volt a döntése hátterében? Kényszerűség vagy elhivatottság?

– Is-is. Az egyetem első évében mentem férjhez, és a negyedév végén megszületett az első gyermekünk. Az Orvostovábbképző Intézet Kórbonctani és Kórszövettani Tanszékére pályáztam, mert nagyon érdekelt a morfológia, a daganatkutatás. Utána egy évet dolgoztam, majd sorra jöttek a gyerekeim. A negyedik után próbáltam orvosi állást keresni, de olyan nagyon nem kapkodtak utánam.

– A gyerekek miatt?

– Az volt az indok, ami egyébként majdnem igaz, hogy a négy közül az egyik mindig beteg… Átmenetileg az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében lettem az orvosi rész felelős szerkesztője, de közben elkezdtem ügyelni a Benczúr utcai krónikus belosztályon. Három szint, száztíz beteg. Ezzel komoly gyakorlatra tettem szert. 1995-ben jött egy lehetőség, orvost kerestek a Jászberényi úti hajléktalanszálló rendelőjébe. Így kerültem oda. Ami az elhivatottságot illeti, a példaképem Árpád-házi Szent Erzsébet. A szegények és elesettek pártfogója sok erőt ad a nehézségekben. Azóta egyébként négy szakvizsgát tettem le.

– Miből?

– Katasztrófa-orvostanból, háziorvostanból, geriátriából (idősgyógyászat) és foglalkozás-egészségügyből. Mindegyik szakterületnek a hasznát veszem, egyet kivéve: a katasztrófa-orvostant, de remélem, hogy arra nálunk nem is lesz szükség. Látva az amerikai és olaszországi képeket, amikor tapasztalt orvosoknak arról kellett dönteniük, hogy ki kapjon ágyat, kezelést, lélegeztetőgépet, az ember hálát adott a Teremtőnek, hogy Magyarországon ilyen döntést nem kellett senkinek sem meghozni.

– Sokat beszélnek az orvosi szakma szépségéről, de valljuk meg őszintén, nem lehet könnyű hajléktalanokat gyógyítani.

– Miért, mi a különbség? Ők is ugyanolyan betegek. Professzorok jönnek-mennek, klinikákat vonnak össze, tanszékek szűnnek meg, kutatási irányok változhatnak. Egyvalamit azonban nem lehet elvenni: a gyógyítás öröme mindig megmarad.