Dr. Eben Alexender története nem véletlenül kavarta fel a téma körüli állóvizet. Egy Harvard egyetemen is tanító idegsebész és kutatóorvos beszámolója még a szkeptikusokat is elgondolkodtatja. Főleg, hogy korábban maga a doktor is úgy gondolta, kielégítő biokémiai magyarázata van a klinikai halál állapotába kerülők élményeinek: ezek csupán az agy csökkent oxigénellátottságából következő hallucinációk. Aztán négy évvel ezelőtt bakteriális eredetű agyhártyagyulladást kapott, egy hétig kómában feküdt, és ekkor, állítása szerint az agytól független tudatossága előtt – hiszen az alig működhetett – feltárult az univerzum egy másik, nagyobb dimenziója.

Története tulajdonképpen csak egy a sok közül, élményei megfelelnek az általában tapasztaltaknak: átlátszó, ragyogó lényeket látott, minden mindennek a része volt, nem volt elkülönülés, és mindent betöltött Isten jelenléte és szeretete. Volt egy kísérője, akiből feltétlen szeretet áradt: ez valami más volt, több mint a földi szeretet. A hatására erős, pozitív érzelmek járták át, azt érezte, érdemes élni, bármi is történt addig az életében. Ahogy általában, a kísérője szavak nélkül beszélt hozzá: „Semmitől sem kell félned. Semmit nem ronthatsz el.”

Leírásában a sok száz ilyen beszámolóra jellemző szavak szerepelnek: fény, színek, szépség, szeretet. Szokásos összetevő még az idő és a tér fogalmának alapvető megváltozása – mintha minden egyszerre történne –, illetve a mindent tudás érzése: „egy pillanat alatt többet értettem meg, mint amire sokéves tanulás árán földi életemben eljutottam.”

Az élmény, amiről könyvet is írt, erőteljesebb volt számára, mint a házasságkötése vagy gyermekei születése, és alapjaiban megváltoztatta a világképét. Azóta úgy beszél a múltjáról: a kóma előtti énem. Korábban katolikusnak tartotta magát, de inkább csak névleg, mintsem valódi hittel: a tudomány világában nőtt fel, az apját követte a pályán. Most azonban sokkal erőteljesebben van jelen az életében a spiritualitás, és ez a munkásságára is hatással van: úgy gondolja, új tudományos forradalomra van szükség, mert a lélek és a test kettéválasztásával csak a valóság egy szeletét ismerhetjük meg: „a tudatra építő reduktív materializmus olyan, mint az éjszakai országút, ahol a fények megvilágítják az utat, de sötétben hagyják azt a világot, amin az út keresztülvezet. A spirituális megismerés viszont ezt is meg tudja világítani.”

Ősi történet

Ha eltekintünk a rárakódott ezotériától, akkor a halálközeli élmény egy már-már megszokott jelenség, ami évezredek óta jelen van az emberiség történetében, ma pedig az orvostudomány fejlődésének köszönhetően még gyakoribb: a Gallup közvélemény-kutató cég felmérése szerint az Egyesült Államok lakosságának öt százaléka élt át ilyen élményt. A legősibb említése az egyiptomi Halottak Könyvében található, de a Tibeti Halottaskönyv adja róla a legpontosabb leírást. A Biblia nem tartalmaz kifejezetten halálközeli élményt, viszont a túlvilágra vonatkozó leírásai részben megegyeznek e látomások tartalmával. Ezenkívül olvashatunk erről a jelenségről különböző önéletrajzi, filozofikus és irodalmi alkotásokban, például Platón Az állam című művében, de leírta saját élményét Carl Gustav Jung pszichiáter, Richard Byrd sarkkutató, Katherine Anne Porter Pulitzer-díjas írónő vagy Dawa Drolma és Lingza Csokji lámák.

Móra Ferenc egyik, gyermekkoráról szóló novellájában is van egy ilyen részlet. Egy-két képzőművészeti példa is akad, mint Hieronymus Bosch Mennybemenetel című képe: a fénybe torkolló alagút végén egy alak várja a haldoklót. Bár már az 1800-as évek végén leírta egy svájci geológus néhány alpinista beszámolóját, elsőként Raymond A. Moody pszichiáter kezdett sokirányú gyűjtésbe, 1975-ben Élet az élet után című könyvében 150 beszámolót közölt és értelmezett. Ő állapította meg, hogy ezek a látomások minden kultúrában ugyanazoknak az elemeknek a sorrendjéből épülnek fel, függetlenül attól, hogy átélőjük gyerek-e vagy felnőtt, és mit hitt korábban a túlvilágról. Eltérés csak a látottak értelmezésében van: a keresztények Jézusként írják le azt a szeretet és fényt árasztó lényt, aki kíséri őket, a buddhisták Buddhaként, az ateisták egyszerűen fénylénynek nevezik.

Mivel ismétlődő és modellezhető jelenségről van szó, a téma Moody könyve óta a tudomány érdeklődési körébe került, mind az orvostudomány, mind a pszichiátria terén folynak kutatások.

Az élmény főbb összetevői a következők: a halál állapotának felismerése, testen kívüliség élménye, a saját test és az események látványa általában felülről, nagy sebességű, alagúton való áthaladás, ami nagyon erős, de a szemet nem bántó fénybe, ragyogásba torkollik, halott rokonokkal, szerettekkel való találkozás, az emlékek panorámaszerű lejátszása, az idő és tér fogalmának megváltozása, egy feltétlen szeretetet és fényt árasztó lénnyel való találkozás, más szellemi lények észlelése, miközben az illető észreveszi, hogy saját teste is másmilyen, egy ragyogó, átlátszó fényváros látványa, egy egyértelmű határ, ami az élet és a halál mezsgyéje, kellemetlen visszatérés a testbe.

– Nem minden elem szerepel minden élményben, de ugyanaz a nyolc-tíz alapélmény minden esetben előfordul. Ez az állandóság különbözteti meg ezeket az eseteket az álmoktól és a hallucinációktól. Az, hogy valaki milyen messze jut ebben a történetben, attól függ, mennyi ideig volt a klinikai halál állapotában: ritka az ilyen összetett, mély élmény, mint amit dr. Eben Alexander élt át – mondja dr. Pilling János pszichiáter szakorvos, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa, aki e témában írta szakdolgozatát, illetve szerzőtársaival együtt a Meghaltam – és élek című könyvet. Kutatásai során közel száz olyan magyar emberrel készített interjút, aki halálközeli élményt élt át. – Fiatal orvostanhallgatóként olvastam Moody könyvét, és nehezen tudtam elhinni a leírtakat, utána akartam járni: így fogtam a kutatásba–mondja.

Új élet

Ahogy az a leírtakból egyenesen következik, legtöbb esetben rendkívül pozitívan élik meg ezt az élményt a haldoklók. Ritkán fordul elő negatív halálélmény, leginkább az öngyilkosoknál, de náluk is csak kis arányban. A másik jellemző, hogy az átélők élete gyökeresen megváltozik, személyiségük fejlődik.

– Nekem is nagyon sokat alakult a világképem az interjúk során, ma jelentős részben úgy gondolkodom, mint ők. Az élmény átélői általában spirituálisabb életet élnek, de nem feltétlenül kötődnek vallási szervezetekhez, vagy ha igen, az előírások egy részét feleslegesnek, értelmetlennek tartják. Úgy gondolják, a vallás egy lehetőség, egy út ahhoz, hogy megtaláljuk Istent, de mivel sok ember leragad a külsőségeknél, ez eltávolíthatja a vallások követőit egymástól. Szerintük kár veszekedni például azon, mikor van Úr napja, szombaton-e vagy vasárnap, mert Isten erre biztosan azt mondaná: legyen szerdán, ha ez ilyen sok gondot okoz. Ezek az emberek közelebb érzik magukat Istenhez, például nem azt mondják, imádkoznak hozzá, hanem azt: beszélgetek vele. Jellemző, hogy teljesen megszűnik vagy legalábbis jelentős mértékben csökken a halálfélelmük, viszont eközben sokkal értékesebbnek tartják az életet, mint korábban. Értékrendjük szintén megváltozik, a pénz jelentőségét veszíti, a szeretet válik a legfontosabbá. A tehetősebb emberek például gyakorta karitatív célokra ajánlják fel a vagyonuk egy részét. Előfordul, hogy emiatt házasságok bomlanak fel, hiszen a környezet számára mindez értethetetlen.

– Az egyik magyar asszony ritka, nagyon mély élményt élt át, csak négy ilyen emberrel találkoztam eddig. A kilencvenes évek elején, amikor nagyon sokan jöttek át Erdélyből, egy számára ismeretlen családnak odaadta a megörökölt házát, mondván, neki van egy másik lakása, és az elég – említ egy esetet a kutató. Megnő a tudás megszerzésének jelentősége is. A halálközeli élmények egyik eleme, hogy az illető úgy érzi, hirtelen mindent megértett, a saját életének mozgatórugóit és az emberiség létének értelmét.

– Az említett hölgy például egy átlátszó fényvárosban járt, ahol szellemi lények azzal töltötték az idejüket, hogy folyamatosan tanultak, mindenhonnan áramlott a tudás, az információ – meséli Pilling János. – Ám ebből nagyon kevés marad meg a felébredés után, ezért ezek az emberek az életük további részében ezt vissza szeretnék szerezni; a teológia, a művészetek, a filozófia egyaránt érdekli őket.

A történelemben számos példa volt arra, hogy a halálközeli élmény néhány átélője később bizonyos értelemben tanítóvá vált. A buddhista vallásban a halálból visszatérteket delokoknak nevezik, akik később gyakorta szerzetesek, lámák lesznek. A magyarság néprajzában szerepel a halottlátó alakja, aki ismereteit úgy szerezte, hogy hirtelen megbetegedett, hosszú álomba merült, miközben halottnak tűnt. Ez idő alatt túlvilágon járt, ahol halottaival találkozott, és tőlük tanult. Modern civilizációnknak is vannak ilyen alakjai, mint dr. Elisabeth Kübler-Ross svájci pszichiáter, akinek nevéhez fűződik a halállal és haldoklással foglalkozó tudományág, a tanatológia megalakulása.

A téma hazai nagy alakja Polcz Alaine, aki részben egy halálközeli élmény hatására jelentkezett az ELTE pszichológia szakára.

Az agy mélyén

Dr. Eben Alexander története abból a szempontból is érdekesnek látszik, hogy szerinte az ő esete bizonyítja: ezek az élmények nem az agy csökkent oxigénellátottságából következő hallucinációk.

Cikkében azt írtja, „az orvostudománynak az agyról és az elméről vallott mai felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én voltam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhattam volna, nem beszélve arról a rendkívül kalandos, és teljesen koherens utazásról, amelyen átmentem.”

A halálközeli élményekkel kapcsolatban számos elmélet született: biológiai, pszichológiai és spirituális oldalról egyaránt. – Még a klinikai halál állapotában is van valamilyen minimális szintű agyi aktivitás, különben végleges és komoly agykárosodás következik be. Ilyen értelemben nem mondhatjuk, hogy dr. Eben Alexander története bizonyítaná az agytól független tudatosságot – állapítja meg Pilling János. A magyar kutató egy idegélettani elméletet fejtett ki szakdolgozatában, amely szerint oxigénszegény állapotban egy védekező mechanizmus indul be az agyban, hogy a károsodást megelőzze. E kérdésben a PCP- és NMDA-receptornak van jelentősége, ami nagy számban található meg a halántéklebenyben, és azt már a hatvanas években megfigyelték agyműtétek során, hogy ennek az területnek az ingerlésével a beteg a testén kívül érezte magát, illetve ez a rész felelős a gyermekkori emlékképek felidézésért is. Ezenkívül az is kiderült már, hogy az altatószerként használatos ketamin mellékhatásként néha halálközeli élményekhez hasonló álmokat okoz, hatását pedig a PCP-receptorhoz kötődve fejti ki. A kutatók rájöttek, hogy súlyos stresszhelyzetekben az agy a ketaminhoz nagyon hasonló kémiai anyagot termel, a PCP- és NMDA-receptor pedig ennek során képessé válik arra, hogy megóvja az idegsejteket oxigénhiány esetén. Ráadásul ez a folyamat akkor is képes beindulni, amikor az ember nem biológiai szempontból van életveszélyben, tehát nem áll fent az oxigénhiány állapota. A halálközeli élmények egy jó része nem szívleállás során következett be.

– Ez az elmélet azonban csak a halálközeli élmény létrejöttét magyarázza, a tartalmát nem. Erre a pszichoanalítika igyekszik magyarázatot adni a kollektív tudattalan elméletével. De még így is maradnak kérdések: hogyan, milyen érzékszervünkkel láthatjuk magunkat és az eseményeket kívülről? Vannak olyan esetek ugyanis, amikor az illető beszámolt arról, mi történt a másik szobában a szeretteivel. Ez egy sokkal összetettebb jelenség annál, mint hogy egyetlen tudományág meg tudná magyarázni, és úgy gondolom, a különböző szempontok inkább kiegészítik egymást, mintsem kizárják. Akármilyen részletességgel is ismerjük meg az agyban lejátszódó folyamatokat, ez nem cáfolja Isten létét, sőt: egy teológus számára az agy rendkívüli összetettsége éppen egy fajta érv lehet Isten léte mellett – vallja Pilling János. – Ha valaki úgy gondolja, hogy ezek az élmények a halál utáni élet bizonyítékai, attól még foglalkozhat a jelenség biológiai oldalával is. Isten léte ugyanis nem zárja ki, hogy a meghalás során különböző biológiai folyamatok játszódjanak le az agyunkban.

A kommunista pálfordulás

A halálközeli élmény a pszichoterápiás gyakorlatban sem ismeretlen: dr. Süle Ferenc, aki az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet megszűnéséig a Valláslélektani osztály vezetője volt, találkozott néhány olyan, egyébként ritka esettel, amelynek során az élményt követően pszichoterápiás kezelésre volt szükség.

– Az első ilyen esetem ma is a legérdekesebbek közé tartozik. 1981-ben jelentkezett nálam egy 34 éves hölgy, hisztériás asztázia, abázia állapotában, ami azt jelenti, hogy nem volt képes járni és állni, de ennek nem voltak fizikai okai – meséli a doktor. – Vezető közhivatalnokként dolgozott vidéken, igazi materialista, kommunista felfogású, egyébként nagyon intelligens nő volt, az apja párttitkár, ő maga is aktív párttag. Korán szívbetegsége alakult ki, kétszer szívkatéterezésen és egyszer egy bypass szívműtéten esett át, kórházi kezelése után alakult ki nála ez a kóros állapot. Elkezdett ambuláns pszichoterápiára járni, és kiderült, hogy számos családi probléma áll a háttérben, az anyja nemrég halt meg, a négy közül egyik gyermeke fogyatékosnak született, és férjével egyéb gondjai is voltak, tehát úgy tűnt, ezek feldolgozatlansága okozhatta a tüneteket. Az állapota elég hamar megjavult, kéttucat találkozás után úgy ítéltük meg, a kezelés sikerrel lezárható. Az orvost azonban egy hét múlva felhívta a hölgy, hogy szeretne újra eljönni.

– Elmondta, hogy eszébe jutott valami, amire eddig nem emlékezett: különleges élményei voltak az újraélesztések alatt. Elmesélt egy gyakorlatilag eléggé szokásos halálközeli élményt, ami háromszor is előfordult vele, illetve egyébként később egy negyedik alkalommal is nagyjából hasonló módon. A tapasztaltak alapjaiban rengették meg a világképét. Hogyan lehet az – kérdezte –, hogy látom magam, ahogyan operálnak? „Úgy látszik, mégiscsak van lelkem!” Ő maga jött rá a testi tünetek összefüggésére: „annyira megdöbbentem, hogy kiment a lábam alól a talaj”.

Az orvos szerint ugyanis az elfojtott élmények megindítottak egy olyan belső, tudattalan folyamatot, ami klinikai tünetekben jelent meg. Azzal, hogy sikerült a családi konfliktusokat feldolgozni, a tudattalan már nem vont el annyi energiát a tudatos erőfeszítésektől, így fizikailag jobban lett, és felszínre kerülhetett az elfojtott élmény is.

– Összesen másfél évig kezeltem, idővel átalakult az egész életfelfogása, a hithű kommunista hölgy rájött, hogy az a sok vallás a világon mégsem lehet egészen bolondság. Rengeteget írt, gyakorlatilag megteremtette a maga hitvilágát, hiszen ez mindenkiben személyesen eldöntendő tartalmakból és személyes élményekből épül fel, még akkor is ha az illető konkrét tanokat követ. Kialakult benne egy küldetéstudat is, missziójának tekintette, hogy a családjában, a környezetében bizonyságot tegyen a tapasztalatairól. Sajnos később elköltözött a család és eltűnt a szemünk elől. Feltételezem azonban, hogy nem élt hosszú életet ennyire beteg szívvel.

Dr. Süle Ferenc praxisa során csak ritkán találkozott negatív halálélménnyel, de ekkor az illető olyan agresszíven reagált a kérdésekre, hogy a részletes feltárást el kellett kerülni.

– Nem tudjuk igazán, miért lesz negatív egy halálélmény, de az eddigi tapasztalatok szerint ez az illető személyiségével függ össze: olyan embereknél fordul elő, akik elfojtott, negatív indulatokkal és destruktív életgyakorlattal rendelkeznek. Habár nem tekinthetjük ezeket az élményeket életellenesnek, hiszen az átélők legtöbbje stabilabb személyiséggé válik, mint amilyen korábban volt, mégis a felnőttek négy százaléka, a fiatalkorúak 21 százaléka kísérel meg öngyilkosságot a eseményeket követő évtizedekben. A halálfélelem hiányában a lehetőség valószínűleg túl vonzónak tűnhet számukra.

Könnycsepp és mosoly

Kerényi Lajos plébános népszerű előadója az ifjúsági találkozóknak. Lélektan című óráin ötvözi a kereszténység, a modern pszichológia és az orvostudomány eredményeit: olyan ember, aki Szent Ágostontól és Freund Tamás agykutatótól egyaránt idéz. Könyveket ír, rádióműsort vezet, és fáradhatatlanul járja kórházakat is, a haldoklóknak nyújtva lelki segítséget.

– Én úgy látom, ezek a hírek a túlvilágról a krisztusi koncepciót követik: amikor Jézus felhívta a Tábor hegyre három tanítványát, megjelent Mózes és Illés, akik Jézussal beszélgettek az eljövendő szenvedéseiről. Számomra ez bizonyság, hogy a feltámadás rögtön megtörténik a halál után. Ennek időpontja ugyanis még nem eldöntött kérdés a katolikus kánonban. Az én kis magánteológiámban pedig arra jutottam: a tér és az idő egészen más fogalom a túlvilágon, nincs „mikor”. Ezt mi el sem tudjuk képzelni. Fila Béla és Lázár Kovács Ákos írta egy alkalommal: Isten a halálban – és nem a halál előtt és után –, magában a halálban megbocsátást adhat. A pokol állapotában Jézus és a kárhozott lélek között még történik valami, mert a Megváltó megtapasztalta ezt a mélységet, és a kárhozatból kivezető úttá lett. A halál tehát folyamat, nem pillanatnyi esemény. A megváltás állandó jelenlét, állandó valóság.

Kerényi atya 1953 óta járja a kórházakat, azt állítja, még nem látta Isten nélkül meghalni az betegeket. Ahogy Ady is mondja: „az ember Istenhez hanyatló árnyék.” Mert amikor a haldoklók minden evilági értéküktől megfosztódnak, csodálatos átalakuláson mennek keresztül: kivétel nélkül a legnagyobb bűnösök is mind Istenhez hanyatló árnyékok.

Az atya híres története is erről szól: egy alkalommal egy idős ember mellé ült le, aki a szavaira nagyon zaklatott állapotba került.

– Miután egy kicsit megnyugodott, megkérdezte, mi a véleményem Olti Vilmosról. Mondtam, amit tudtam: piarista növendékként engem is bevittek egyszer, találkoztam vele, vérbíró, ő ítélte el Mindszenty bíborost. Zokogva válaszolt: ne mondja, hogy vérbíró, én vagyok Olti Vilmos. Megadtam a feloldozást: a halálközeli állapotokban mindig Jézus győz – meséli az atya, aki hozzáteszi, mivel az ember hallása működik a legtovább, a legnagyobb betegekhez is beszél, ha mozdulatlanok is. Elmondja, hogy Jézus szereti és üdvözli őket: majdnem mindig kap visszajelzést, ha csak egy könnycseppet vagy átsuhanó mosolyt.

– Egy alkalommal az intenzív osztályon egy asszonynak már csak percei voltak hátra, amikor odaértem: a monitoron a számok egyre lejjebb és lejjebb mentek. Amikor feloldoztam, és elmondtam, hogy most bekapcsolom Jézus szeretet-közösségébe, a nővér felkiáltott, és hívta a többieket, mert a számok megfordultak, és feljebb kúsztak: a kilépő lélek még mozgásba hozott valamit a testben, ha csak így is, de jelzett. Amikor végleg elment, az ápolónő figyelmeztetett, hogy még maradjak, mert az utolsó lélegzetvétel után lesz majd még egy: ő nap mint nap tapasztalja, hogy nem egyszerre megy el a lélek, még hosszú ideig itt van velünk.

Csak a szeretet marad

A halálközeli élmények tartalma nincs ellentmondásban a keresztény hit tételeivel, így akár azt is mondhatnánk, igazolja őket, de az egyházak nem tekintik ezeket bizonyságnak a túlvilágról, tartózkodó álláspontot képviselnek. dr. Szathmáry Sándor református teológus professzor több tanulmányában foglalkozott a témával, ő ebben az egyelőre eldöntetlen kérdésben a pártoló oldalt képviseli.

– Ezeknek a beszámolóknak az az értéke, hogy megragadható és élvezhető szellemi táplálékot nyújtanak az éhes embernek, aki a halál utáni élet reménységét, mint élő valóságot szeretné a lelkébe fogadni – mondja a professzor. – Ez nagy segítség a haldokló embernek. És az sem baj, ha a témára túl sok misztikum tapad. Jörg Zink, híres német teológus írta A misztika a kereszténység jövője című kötetében: „elérkezett az idő, amikor az ősi misztikának – amely két évezreden keresztül tulajdonképpen mindig is a keresztény hit élő ereje volt – újra életre kell kelnie.” A hitnek szüksége van a misztikus hátterére ahhoz, hogy tartósan élő maradjon. Ezt mintha mostanában elfelejtettük volna, az elmúlt évszázadban a kereszténység inkább volt egy tan, mint a szív és a lélek élő ereje. Ezek az élmények viszont közel hozzák a misztikus átéléseket a teológiai gondolkodáshoz. Szerinte az egyházak kínos hallgatásba burkolóznak, kiengedték kezükből az örökélet kérdését, átengedve azt az ezotéria képviselőinek. Pedig az élet legfontosabb kérdése a halál értelme. De miért nem tekinthetjük ezeket a beszámolókat bizonyítéknak a túlvilági létre?

– Ez továbbra is hit kérdése – állítja a professzor. – Amikor egy konferencia erejéig itt járt Raymond Moody, ő adta meg erre a legjobb választ: próbálja meg bizonyítani a szeretetet tudományos alapon! Létezik, de ezt nem tudom megalapozni objektív bizonyítékokkal, mert szubjektív átélésben tapasztalom meg. Ezeket az élményeket is csak azok tapasztalták meg valóságként, akik átélték. Más számára lehetetlen bizonyítani. Valóban van egyezés a bibliai látomások és a halálközeli élmények között. De a visszatértek legfontosabb üzenete mégsem ennek igazolása, hanem az, hogy a halál után van folytatása a megélt szeretetnek. Ez a gyászban a legnagyobb vigasztalás, amit mondhat az ember. Minden eltűnik, a ház, a nyaraló, az autó, a diploma, a testünk, de megmarad a szeretet, amit mások iránt érzünk. Ennek bizonyságát a saját életükkel adják ezek az emberek, hiszen visszatértüktől kezdve mindent a szeretetre építenek fel. Ennél nagyobb változás emberi lélekben nem történhet: ez az, ami teológiailag hitelesíti ezeket az élményeket.

Fehérváry Krisztina