Fotó: Fortepan
Találatot kapott Úri utcai lakás
Hirdetés

Milyen lehetett dohos, nyirkos, sötét barlangban élni? Több, mint egy hónapon át szűk padokon aludni, mosdatlan emberek közt létezni, elszenvedni a pusztító „ukránka” nevű járványt, miközben folyamatosan ropognak az ágyúk és robbannak a bombák. Ráadásul úgy, hogy mindvégig kísért egy gondolat: „ha mégis életben maradunk, akkor jön a szovjet halál”.

Hingyi Lászlóné Sztojka Lucia

Manapság sokan kérkednek azzal, hogy immár nekünk is vannak „háborús tapasztalataink”, mert karantén vagy a kijárási tilalom idején otthon, kényelmes lakásainkban kellett vesztegelnünk, és olykor fegyveres katonák cirkáltak az utcákon. Ezek a gondolatok álszentté és megmosolyogtatóvá válnak, amikor Hingyi Lászlóné Sztojka Luciával ülök le beszélgetni budai otthonában. 1944–45-ben a vár gyomrában lévő óvóhelynek átalakított barlangban élte végig a főváros ostromát, 11 évesen. Szeme előtt pusztult el a Várnegyed, látta az égő királyi palotát, és még járt a romok között, mielőtt a kommunisták elbontották a megmenthető épületeket (melyeket most visszaépít a kormány).

A hozzá hasonlók tapasztalatairól keveset beszélünk, pedig sokat tanulhatnánk tőlük az energiaválság és járványok korában.

Járulékos veszteségek

Budapest ostromának kutatói sokat írtak a harcokról, ám alig foglalkoztak a polgári lakosság veszteségeivel, pedig jóval több civil élte át az ostromot, mint amennyi katona részt vett benne. Ezért hiánypótló olvasmány Mihályi Balázs ostromkutató Budapest ostroma – A polgári áldozatok című könyve, amelyben többek között először ír egy valódi tabutémáról, az ostromot követő öngyilkossági hullámról. Halotti anyakönyvek feldolgozásán alapuló kutatásai alapján a szerző 25-30 ezer fő közöttire becsüli a polgári áldozatok számát. Az I. kerületben, Hingyi Lászlóné lakóhelyén volt az egyik legmagasabb halálozási arány, de a pesti belváros is az élen járt. Az ostrom előtti időben a gettóban történtek nagyobb számban öngyilkosságok, viszont a harcok kezdetével ezek megszűntek. Az ostrom alatt és annak végén ismét többen lettek öngyilkosok, olykor egész családok végeztek magukkal. Mihályi Balázs szerint 172 ilyen esetről tudnak, a legtöbbjük az ostrom végét követő napokban történt, ötvennapnyi harc túlélése után.

Korábban írtuk

– Budapesten nem a párttagok követték el az öngyilkosságokat, a későbbi felelősségre vonástól tartva, mint Németországban, hanem hétköznapi emberek. Féltek a szovjet megszállástól és úgy érezhették, hogy az új rendszer nem sok jót ígér nekik. Ezért nem csoda, hogy az öngyilkosok nagy része tanár, orvos, gyár­igazgató, tisztviselő volt, és feltűnően sok pénzintézeti igazgató vetett véget az életének – mondja a kutató.

A február 11-i német kitörés után a harcok persze befejeződtek, nem kellett már tartani légitámadástól vagy tüzérségi tűztől, de a közszolgáltatások csak lassan álltak helyre, központi élelmiszer-ellátás sokáig nem létezett, ezért még 1945 márciusában is haltak éhen civilek a fővárosban. Sőt kampányt kellett indítani azért, hogy az emberek a pincékből, óvóhelyekről felköltözzenek a lakható lakásokba; a közbiztonság még egy évig kaotikus volt, hiszen a szovjetek a tiltó parancsok ellenére fosztogattak, nők tömegeit erőszakolták meg és több civilt meggyilkoltak.

A régi budai városháza

Nem leányálom

A hadtörténészek jól ismerik Hingyi László munkásságát, aki egész életében kutatta Budapest ostroma, illetve a kitörés történetét. Halála után Mihályi Balázs és Tóth Gábor mellett felesége rendezte sajtó alá gyűjtéseinek utolsó kötetét. 1944-ben Hingyi Lászlónéék a Lovas út legelején lévő villában laktak, és aki már járt kocsival a budai Várban, az alighanem ismeri az otthonukat. A gyönyörű épületből alig ötven métert kellett gyalogolniuk, hogy elérjék a légópince bejáratát, mely a vár alatti barlangok egyikébe vezetett (bejárata ma is látható).

– Karácsony este kezdték el lőni a Krisztinavárost, 26-án zárult be az ostromgyűrű Budapest körül. Aznap költöztünk be végleg a barlangba, egyre több ember érkezett, több százan voltunk ott bent. Agyagos-sáros földön jártunk, a falakból csöpögött a víz, fülledt emberpárában ültünk egész nap, nem csoda, hogy az élelmiszer hamar megpenészedett. Nem volt egy leányálom. Fájt a szívem, hogy el kellett hagynom a lakásunkat, a játékaimat, de a Puki nevű tacskóm velem tartott. Az idő múlásával a felnőttek egyre pesszimistábbak lettek, egy ideig abban hittek, hogy a németek felmentik a Várat, és tartottak a szovjetektől, hisz azok a nemzedékek átélték a tanácsköztársaság poklát, tudták, hogy ez mit jelent. A legszörnyűbb az volt, hogy nem tudtuk, mikor lesz vége – emlékezett vissza a légópincebeli napokra.

Élelmük szűkösen, de akadt, reggel pótkávét kaptak, és hamis ételeket. Mosakodni, mosogatni vagy mosni nem lehetett, hiszen a vizet nehezen szerezték be, sokan visszaéltek a készleteikkel: akadt, aki egy liter vízért egy liter bort kért cserébe.

– A barlangban voltak kutak, de zavaros vizüket nem lehetett meginni, és hát arról is kell beszélni, hogyan végezte el a szükségét annyi ember. A légósok hoztak latrinaszerű tartályokat, felállították egy félreeső zugba, és mindennap kiürítették, ám a borzasztó bűzt érezni lehetett. Nem volt mivel fertőtlenítenünk, ezért futótűzként terjedt az „ukránkának” nevezett hasmenéses betegség, mindenkin végigment. A nagy barlangrészben voltak csecsemők, egy-két éves gyerekek, akik nehezen vészelték át a sötétséget, pelenkájukat nem tudták kimosni, sokat szenvedtek. Ennek ellenére senki nem hisztériázott vagy kapott idegrohamot – mondta Hingyi Lászlóné.

A Pénzügyminisztérium lerombolt épülete

Kifordított bunda

Az Úri utca 18-as szám alatti barlangrész fölötti pincében, ahol később tartózkodtak, egy német katonai iroda működött, egész nap gépeltek, valószínű, hogy jelentéseket, parancsokat írtak. Február 10. körül elkezdték megsemmisíteni az iratokat, tüzet raktak a ház udvarán, ezért a felnőttek azt gondolták, közeleg az ostrom vége.

– Mi ebből ott bent semmit nem érzékeltünk. A mi pincerészünkben volt egy Bodrogközi nevű ezredes, a tábori csend­őregység parancsnoka, ők aznap kaptak parancsot a kitörésre. A mi óvóhelyünkre 12-én reggel jött be az első, kissé részeg szovjet katona. Mindenki elkészült a halálra, féltünk, hogy agyonlőnek, ám azt mondta nekünk, hogy menjünk haza. Utána politikai tisztek is bejöttek, német és magyar katonákat kerestek, de minket nem bántottak. Visszamentünk a házunkba, de annyira romos volt, hogy legalább egy szobát lakhatóvá kellett tennünk. Egy szép polgári lakást hagytunk ott, mire visszamentünk, mindent belepett a rózsaszín téglapor. Ablaküveget sehol sem lehetett találni, bedeszkáztuk, befedtük az ablakokat. A vízhiány nagy gond volt az egész ostrom idején, és utána is, amíg helyrehozták a vezetékeket. Június közepéig vödrökkel jártunk vízért a Mátyás-templom melletti csaphoz – meséli Hingyi Lászlóné.

A Vár történetének dicső szakasza lezárult. Hingyi Lászlónéék korábban vasárnaponként megnézték az őrségváltást, ám akkor már csak romok maradtak. Sok arisztokrata lakott a Várban, és arra emlékszik, hogy ugyanolyan rongyokban jártak, mint ők. A hölgyek kifordították a bundájukat, mert féltek, hogy az oroszok lehúzzák róluk. Mindenki bakancsban és sícipőben járt. 

Az utcákat vastag törmelékréteg fedte, a romok kiömlöttek az utcára, torlaszok keletkeztek. Jó darabig tartott, amíg összetakarították. Mi lesz a pénzzel? Aki átélte a kommünt, tudta, hogy milyen csőd lesz utána.

Áprilisban kezdődött újra az iskola, és legnagyobb meglepetésére már volt orosztanárnőjük, meg kellett tanulniuk a cirill betűket. Iskolába menet félt a katonáktól, kerülgette őket, mert vadul, ápolatlanul néztek ki, kalasnyikovokkal járőröztek. Házukat az ötvenes évek elején államosították, csak a rendszerváltás után vásárolták vissza kárpótlási jegyekkel, ám most már nem laknak ott. Hingyi Lászlóné története is azt bizonyítja, nem lehetetlen helytállni nehéz időkben.

Emberi csontokat és feltehetően katonai egyenruházati maradványokat találtak a Jókai téri parképítés munkálatai közben, a múlt hónap végén – a honvédelem.hu beszámolója szerint. A megnyitott temetési helyről két magyar katona került elő. Sírmellékletként magyar köpeny, zubbony és nadrággombok, pénztárca, bicska, zseblámpa és egy sírüveg volt elhelyezve melléjük. Hingyi László Budapest ostroma 1944–1945 című háromkötetes forráskiadványában olvashatjuk többek között Újhelyi József szemtanú visszaemlékezését, aki arról számol be, hogy január első hetében a németek és a Jókai tér környékének lakói felszedték az Andrássy út kockaköveit, és barikádot építettek. Azt is megemlíti, hogy a téren működő magyar légvédelmi ágyú személyzete elpusztult tüzérségi belövés vagy bomba találat következtében, még a barikád befejezése előtt. Elképzelhető, hogy a légvédelmi ágyút kezelő két katonát találták meg.