– Nagyszelmenc a Felvidék egyik elfelejtett részén, az Ung-vidéken helyezkedik el. Budapestről Miskolcig az út 180 kilométer, néha több, ahogy hajdan a P. Mobil énekelte. Utunk a regényes Hegyalján vezet tovább, és Sátoraljaújhelynél lépjük át a magyar-szlovák határt. Kevesen tudják, hogy a magyar határváros is egy kettészakított település. Sátoraljaújhely egy részét a csehszlovákok elorozták, ugyanis kellett nekik a vasút miatt. Nove Mesto, azaz Tótújhely után magyar többségű településeken, köztük II. Rákóczi Ferenc szülőfaluján, Borsin autózunk keresztül. Ez már a Felső-Bodrogköz. Aki először jár erre, megdöbben, hogy mennyivel fejletlenebb ez a szép vidék, mint mondjuk Észak-Komárom vagy Párkány környéke. A mintegy 50-60 ezer főnyi magyarság által lakott Felső-Bodrogköz és Ung-vidék a Felvidék egyik legelmaradottabb része, ahogy az itteniek mondják, „Szlovákia Kárpátaljája”. Felső-Bodrogközből a Latorca folyón kelünk át Ung-vidékre, s pár kilométer múlva begurulunk a régió központjába, a kétharmadrészt magyarlakta Nagykaposba.

– Az Ung-vidék magyarságát érték a leghátrányosabban a XX. századi határváltozások – fejtegeti Kozsár Miklós, a felvidéki magyarság legjelentősebb társadalmi szervezete, a Csemadok Ung-vidéki Területi Választmányának elnöke. – Minket többfelé szabdaltak, elvágtak mindentől. Évszázadokon keresztül Ungvár volt a régió, illetve a vármegye kulturális-gazdasági központja. Nem elég, hogy Trianonban Magyarországtól elcsatolták az Ung-vidéket, de 1945-ben még ketté is vágták. Itt maradtunk árván. A kapcsolattartás mindig is rendkívül nehéz volt a kárpátaljaiakkal, nekünk pedig még Kassa is messze van, hogy Pozsonyról már ne is beszéljünk. A csehszlovák, illetve a szlovák közigazgatási rendezések pedig továbbszabdalták az itteni magyarságot, ezért szlovák többségű körzetekhez, járásokhoz kerültünk. Így fordulhatott elő, hogy a terület északi részén megszűntek a magyar elemi iskolák, úgyhogy arra kényszerülünk, hogy a református egyházzal vasárnapi iskolát indítsunk be a legveszélyeztetettebb településeken. Néhány helyen szinte újra kell tanítani magyarul a gyerekeket, mert annyira meglódult a nyelvvesztés folyamata, mint Csángóföldön.

A magyar sajtóban viszonylag kis figyelmet kapott, hogy az Ung-vidéki Csemadok néhány héttel ezelőtt milyen karakán módon kiállt a kárpátaljai és a délvidéki magyar követelések mellett. Kozsár úr szerint a kelet-felvidéki magyarok tisztán látják, hogy mennyire keserves kárpátaljai testvéreik élete.

– A kapcsolattartás mindig is borzasztó nehéz volt a Kárpátaljához tartozó Ung-vidékiekkel, s az ő helyzetük talán a legszomorúbb a Kárpát-medencében. Ezért tartottuk fontosnak, hogy jelezzük szolidaritásunkat Szlovákia uniós csatlakozásának küszöbén. Délvidéki nemzettársaink törekvéseit is minden erőnkkel támogatjuk, hiszen egységes magyar nemzetben gondolkodunk, nem úgy, mint a Medgyessy-kormány – mondja Kozsár Miklós. – Amit a magyar külpolitika Kovács Lászlóval az élen művel, arra a nemzetárulás csak enyhe kifejezés. A külügyminiszter különben is egy szavaszegő ember, ezt nyugodtan mondhatom. 1996-ban küzdöttünk a nagykaposi honfoglalási emlékmű felállításáért. Munkatársaimat és engem keményen meghurcoltak a szlovák bürokraták és a soviniszta politikusok. Kovács László viszont biztatott minket a televízióban, hogy készítsünk egy dossziét, s küldjük el neki a dokumentumokat. Ezt megtettük, de ő válaszra sem méltatott.

A nagykaposi millecentenáriumi turulszobor azonban ott áll a városháza előtt, hirdetve a szülőföld szeretetét és az itteni magyarok élni akarását. Nagykapos legújabb ékessége a három éve emelt Szent István-szobor, amelyet a református templom udvarán állítottak fel. Emellett haladunk el Nagyszelmenc felé, keresztülszelve Dobóruszkát, Dobó István szülőfaluját.

Itt maradt a múlt

Első utunk a határhoz vezet. Hiába láthattunk már dokumentum- és riportfilmet a településről, hiába olvastuk Zelei Miklós A kettézárt falu című könyvét, a látvány letaglózza az embert. Az utolsó nagyszelmenci ház mellett egy szlovák nemzeti színekkel lefestett sorompó áll, attól mintegy 5 méterre a határkő, amögött az elsimított földdel jelzett ukrán nyomjelző sáv, majd pedig a szöges drótkerítés. Összesen vagy 20 méter lehet az utolsó szlovákiai és az első ukrajnai porta között. A drótkerítés hosszú kilométereken keresztül védelmezi az ukrán oldalt, de a környék igazi ékessége a határ mentén magasodó őrhely.

– Innen figyeltek minket a szovjetek – emlékezik Lizák Péter, akinek a háza mellett húzódik a „gránic”. – 1945 nyarán jelölték ki a végleges határt. Az aratásra még átengedtek minket, az árpát még hazahordhattuk a másik oldalra került földjeinkről, de az utolsó szekérről már ledobáltatták a termést. Aztán többet már nem mehettünk át, hiszen a szovjetek nagyon keményen ellenőrizték a határt. Egy rövid ideig vasárnaponként 50-100 ember gyűlt össze a házunk előtt, s átkiabálgattak a határon. Így társalogtak a rokonokkal. Nemsokára még egy drótkerítést felhúztak, s hamarjában összeeszkábáltak egy magas fapalánkot, hogy letakarják az utca kárpátaljai felét. Ez a palánk a ’80-as évek végéig megvolt, de az emberi leleményességnek köszönhetően nem halt el teljesen a kapcsolat a rokonokkal. A szelmenciek a földeken kapálva, a drótkerítésen áténekelve-átkiabálva ápolták a családi kötelékeket.

Lizák Péter bácsi mosolyogva meséli, hogy a nagyszelmenciek az ő házuk előtt, háttal állva a határnak kiabáltak át a kisszelmencieknek. A határőrök általában nem fogták fel, hogy nem a nagyszelmenciek kurjongatnak egymásnak, hiszen többnyire nem értettek magyarul. Szükség is volt a furfangra, ugyanis a csehszlovák hatóságok keményen megbírságolták az átkiabálót, nemegyszer előfordult, hogy a rajtakapott atyafi a fizetése 10-15 százalékát otthagyta a hivatalban.

– A szovjet oldalról ritkábban válaszoltak, ugyanis a kisszelmenciek meg voltak félemlítve – folytatja Lizák Péter. – Azért volt olyan eset, ami felett szemet hunytak az oroszok. Egy lányka 1945-ig a szüleivel a kisszelmenci falurészben élt. ’45 nyarán a nagyszülei vigyáztak a gyermekre. A határt ugyan már kijelölték, de az emberek nem sejtették, hogy teljesen megszűnik az átjárás. Végül a kislány nem tudott hazamenni a szüleihez, a négy testvérét csak a határon keresztül láthatta-hallhatta. Amikor férjhez ment, menyasszonyi ruhájában ment ki a határba, hogy megmutassa magát a szüleinek.

– Volt azonban olyan, amit nem néztek el a határőrök – vág közbe Matyi Ferenc. – Egyszer dunaszerdahelyi fiatalok jöttek el a falunkba egy táncmulatságra. Nem tudták, merre van a kultúrház, ezért mentek tovább az utcán. Húsz éve még a közvilágítás igen szerény volt, így beleütköztek a drótba. Nem sejtették, hol járnak, s mire feleszméltek, már megjelentek a határőrök. Elvitték őket Nagykaposra, és nem elég, hogy órákon keresztül kellett védekezniük, még súlyosan meg is bírságolták őket.

Így zajlott az élet a béketábor ezen szegletében. Nagyszelmencen maradt egyébként a református és a görög katolikus templom, valamint a temető, Kisszelmencen pedig a római katolikus istenháza. Egy időben átengedték az embereket sírlátogatásra, temetésre, néha beteglátogatásra, de csak a bürokratikus előírások teljesítése után. A szelmenciek azt hitték, a ’89-es csehszlovákiai bársonyos forradalom és a gorbacsovi változások gyógyírt jelentenek a problémájukra. A falunapon át is lehetett jönni 2 kilométerrel odébb egy ideiglenes határátkelőhelyen, sőt akkoriban kicsit szabadabban is lehetett utazni, igaz, jó nagy kitérővel. Úgy hírlik, akkoriban átrepült a határon néhány vodkával vagy éppen Becherovkával teli üveg. Az emberek egyre szabadabban kiabáltak át a határon, nem törődve azzal, hogy törvénysértést követnek el. 1991-ben aztán megalakult Ukrajna, ’93-ban pedig Szlovákia. Újra nemzetállami szelek kezdtek fújni, s a szelmenci magyarok problémáját lesöpörték az asztalról.

650 kilométer

Ifjabb Lizák Péter a ’90-es években többször járt Kisszelmencen. Egyszer 28 órát várt a határon visszafelé. Igaz, ez egyéni rekordnak számít, de 6-7 óra várakozásnál kevesebbel nagyon ritkán úszta meg. Mióta vízumkötelezettség lépett életbe Szlovákia és Ukrajna között, már gyorsabban át lehet jutni a határon, de a szelmenciek rokonlátogatása újra megnehezült.

– Az első unokatestvéreim ma is Kisszelmencen élnek, tőlünk 500 méterre, ám Eperjesen kell beadnunk a vízumkérelmet – panaszolja Lizák Péter bácsi. – Ez 280 kilométer oda-vissza, de hogy ne legyen könnyebb az életünk, személyesen kell elmennünk érte, azaz a vízum megszerzése 560 kilométernyi utazást jelent. Nagyszelmencről Kisszelmenc és vissza ehhez képest már csak potom 90 kilométer, mert a határátkelőhely kicsit odébb van. Tehát 650 kilométert kell megtenni, hogy eljussak a szomszéd házhoz, vagy a tőlünk 500 méterre élő rokonaimhoz, s aztán hazajöjjek. Ráadásul a vízum sem olcsó. Mindez nemcsak a mi családunknak jelent gondot, hiszen kevés tősgyökeres nagyszelmenciről tudok, akinek nincsen rokona a drótkerítésen túl.

Nincs jobb kifejezés: ez egy agyrém. Míg Nagyszelmencről vezet még tovább út, addig Kisszelmenc egy zsákfalu, helyesebben egy zsákutca. A kárpátaljai Palágykomorócról jövet az ember beleütközik a drótkerítésbe.

– Kisszelmenc jó pár évvel vagy inkább évtizeddel le van maradva Nagyszelmenc mögött – mondja Illár József, az ukrajnai Kisszelmenc polgármestere. – Ez kárpátaljai viszonylatban is nagyon szegény környéknek számít. Amikor polgármester lettem, a járási adminisztráció akkori elnökhelyettese őszinte részvétét fejezte ki. Rólunk mindenki megfeledkezik, Magyarországról is minden segély Beregszászra és környékére megy. Nem mintha ők nem állnának rosszul, de minket teljesen elhanyagol Budapest és Kijev, sőt még Ungvár is.

Kisszelmenc 90 százalékban magyarlakta település. A 200 emberből nagyon kevésnek van munkahelye, a többség a földből és az állatokból él – rendkívül szerényen.

– A polgármesteri fizetésem 320 grivnya, azaz körülbelül 15-16 ezer forint. Ez elég jó bérnek számít, ugyanis a fizetések 180 és 400 grivnya között vannak – sorolja Illár József. – A nyugdíjak jó része azonban még a 90 grivnyát, azaz a 4500 forintot sem éri el. A vízum pedig 20 grivnya, s akkor a drága útlevélről még nem is beszéltem. Az itteniek anyagi helyzete több mint rossz, így nem csoda, hogy a kisszelmenciek kétharmada még az utóbbi években sem tudott átmenni a nagyszelmenci falurészbe. Én is csak egyszer jártam a drótkerítésen túl.

A kisszelmenci polgármester szerint azonban bizakodásra ad okot, hogy néhány éve szabadabb a légkör, és a kisszelmenciek problémáját már a belügyminisztérium területi adminisztrációja, sőt az ukrán elnök hivatala is ismeri. Bár támogatásra nem számíthatnak, hiszen a településnek gyakorlatilag mindent a saját erejéből kell megoldania. Így van ez a gázzal is, amit egy hónap múlva vezetnek be a faluba.

– Mi már annak is örülnénk, ha egy héten kétszer, reggeltől estig működne egy határátkelő a falu két fele között – ecseteli Illár József. – Reméljük, ez az abnormális állapot megszűnik végre, legalábbis hetente kétszer helyreáll a természetes rend.

Kapu a jövőbe

A mikor és hol kérdése azért is kényes, mert éppen ezekben a hetekben folyik a tárgyalás Brüsszelben a kishatárforgalomról. Az érintett közép-európai országok vezetői azt szeretnék elérni, hogy a schengeni határokon kívüli 50 kilométeres övezetben engedélyezzék a kishatárforgalmat. Kisszelmenc polgármestere már akkor is repesne a boldogságtól, ha ez náluk csupán 20-30 kilométeres övezetben valósulna meg. Hasonló véleményen van a szlovákiai Nagyszelmenc polgármestere is.

– Éveken át ment a huzavona. Hol az ukrán, hol a szlovák fél akadályozta meg a határnyitást – állítja Tóth Lajos, Nagyszelmenc első embere. – Az ukrán viszonyokat illetően nehéz eligazodni, de a szlovák hatóságok részéről mostanában nem látok akadályt. Persze a soviniszta politikusok még felborzolhatják a kedélyeket, de tény, hogy a belügyminisztérium munkatársai már jártak itt, és szorgalmazzák az ügy megoldását. Az emberek már nagyon várják, hogy nyissanak egy kaput a kerítésen. Nagyszelmenc 600 lakosának több mint 98 százaléka magyar, tehát a falunk Szlovákia második legmagyarabb települése. Szelmenc nemrégiben még a környék központja volt. Sajnos ez már a múlté, de most azon munkálkodunk, hogy az iskolánk ismét központi szerepet töltsön be. Sikeres pályázatok révén fejlesztjük az intézményt, így remélem, hogy hamarosan a kisszelmenci diákok is ide járnak majd. Ez elemi érdekük lenne, hiszen nekik a nagyszelmenci elemi iskola van a legközelebb.

Ehhez azonban le kell bontani a szelmenci vasfüggönyt. Az itteniek reménykednek Brüsszel, Pozsony és Kijev jóindulatában, de fel akarják hívni Európa figyelmét a szelmenci kérdésre. Ezt nyomatékosítandó, egy székely kaput állítanak, azaz két – egymástól 15-20 méterre lévő – fél kaput. Az egyik torzó az ukrán, a másik pedig a szlovák oldalon áll majd. Az utca két végéről egy kapunak látszanak majd, tehát az egybetartozást fogják szimbolizálni, más nézőpontból viszont a szétszakítottságot hivatottak majd jelképezni.

– Ezt az állapotot megszokni ugyan meg lehet, de elfogadni, megemészteni nem – hallhatjuk Gilányi Istvántól, a Királyhelmeci Akadémia igazgatójától, aki kitalálta a székelykapu-akciót. – Nagyszelmencen születtem, néhány házra a határtól. Évtizedek óta várom, hogy rendeződjön a helyzetünk, de hiába. Barátaimmal, Fuksz Sándorral, Bajusz Barnabással, Kajla Jánossal, Tóth Lajossal és a szelmenciekkel összefogva már elkészítettük a két fél székely kaput. A Jövő Kapuja a székelyföldi Zabola mestereit dicséri. A két torzót háromszéki és nagyszelmenci motívumok díszítik. A szlovák oldalon már elkészültek az alapok, és az ukrán „térfélen” is hamarosan megkezdődnek a munkálatok. Ám nagyon kevés a pénzünk, a székely mestereket sem tudtuk még kifizetni, ráadásul a kapu egyik felét át kell szállítanunk a határon, s az ukrajnai engedélyeztetés sem két fillér. Feltétlenül szükséges lenne egy ökumenikus istentisztelettel egybekötött ünnepséget szervezni a kapu felszentelése alkalmából, hogy felhívjuk a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy ilyen áldatlan állapot uralkodik 2003-ban, Közép-Európa ezen szegletében. Szerencsére a svájci Komlóssy József vezetésével októberben ellátogat hozzánk az Európa Parlament néhány képviselője, de tartok tőle, hogy az eddigieknél is erőteljesebben kell demonstrálnunk szétszakítottságunkat.

Tóth Dóra, a Csemadok nagyszelmenci tagja azt reméli a székely kaputól, hogy felfigyelnek a falura és tágabb környékére, valamint több segítséget kapnak a magyar oktatáshoz és művelődéshez. Ahogy ő mondja, a szlovák kormány és sajnos a Magyar Koalíció Pártja is elhanyagolja a régiót.

Gilányi István úgy tudja, hogy késő őszre kiderül, lesz-e kishatárátkelő gyalogosok és kerékpárosok számára a két falurész között. Ha nemleges döntés születik, akkor is felavatják a két fél székely kaput, így vagy a siker koronája, vagy egy felkiáltójel lesz a Jövő Kapuja.