Az 1954-es berni döntő elveszítése óriási dühöt és elkeseredettséget váltott ki Magyarországon. Ez nem volt csoda, hiszen a közönség megszokta, hogy az Aranycsapat mindig nyer: a világ, különösen a legendás 6-3 után, Grosics, Buzánszky, Bozsik, Hidegkúti, Puskás és a többiek lába előtt hevert. Az Aranycsapat valójában a két háború közötti fénykor utolsó csillanása volt. Az ötvenes évek második felében már nem sikerült tartani a szintet, de a visszaesés sokáig tartott és lassú volt. Voltak még a 60-as, 70-es, 80-as években is olyan klasszisaink, mint Albert Flórián, Bene Ferenc, Nyilasi Tibor vagy legutóbb a világválogatott Détári Lajos, ám a nemzeti válogatott és a klubcsapatok egyre messzebb kerültek a kontinens élvonalától. 1986 óta például már ki sem jutottunk egyetlen Európa- vagy világbajnokságra sem…

Mindez nem véletlen, ahogy múltak az évtizedek, a hazai körülmények mind kevésbé hasonlítottak a nyugati profizmusra. A világ gyorsuló tempóban változott, mi nem tartottunk vele, jellemző például az az adat, hogy az ezredfordulón a tízmilliós Csehországban félmillió, a tizenhatmilliós Hollandiában hatszázezer 18 éven aluli igazolt labdarúgó volt, nálunk negyvenezer.

Ezen a helyzeten akart változtatni az Orbán-kormány, amikor elindította a Bozsik-programot. A pályák, edzőközpontok építésén túl ennek volt egy kulcseleme: az egész országot átfogó utánpótlás-nevelési rendszer kiépítése. Megyei központokat, azokon belül alközpontokat, azokon belül kiskörzeteket hoztak létre, hogy mód legyen még a legkisebb településeken élő tehetségek megtalálására is. A munkába ezerkétszáz szakembert vontak be, az ő segítségükkel mérték fel az akkori helyzetet, választották ki a legtehetségesebb játékosokat.

Az első korosztály, amelynél alkalmazták ezt a rendszert, az 1989-es születésűeké volt. Éppen az, amelyik az Egyiptomban sikert elérő válogatott gerincét adta. Közülük a legjobb ötvenet tesztelték egy központi felmérőn, a legügyesebbek pedig bekerültek az úgynevezett elitképzésbe. A 2002 végén kiválasztott legjobbak közül a mostani vb-n tizenketten vettek részt.

Elmondható tehát, hogy a 13 évesen tehetségesnek tartott játékosok többsége töretlenül fejlődött. A csapat tagjai évente több hetet töltöttek együtt, tornákon vettek részt, s a Both József szövetségi edző irányította szisztematikus munka egyre inkább beérett. A 2006-os U17-es Európa-bajnokságon ötödikek lettek, tavaly a 19 éven aluliak Eb-jén már harmadikok, idei eredményük, a világbajnoki bronzérem széles körben ismert.

Eközben a klubok is ráeszméltek, hogy lépniük kell. Először az MTK tulajdonosa, Várszegi Gábor vette át a nyugati mintát és épített Agárdon akadémiát, aztán Orbán Viktor kezdeményezésére Felcsúton is létrejött egy hasonló intézmény, de Győrtől Kispesten át Debrecenig több más helyen is megreformálták az utánpótlásképzést.

Az akadémiai rendszer lényege, hogy a kiválasztott fiatalokat bentlakásos vagy napközis rendszerben képzik korszerű edzésmódszerekkel, összehangolják a tanulást és a tréningeket, még az étkezésükre is odafigyelnek. Ezek az akadémiák olyanok, mint a modern gladiátorképzők, ahol az ifjakat nem csupán fizikailag, de szellemileg és lelkileg is felkészítik a professzionális futball rendkívüli terheléseire.

A 2002-es kormányváltás után az állam kivonta a pénzt a Bozsik-programból, így lassan felbomlott az akkori rendszer. Ezért hiába folyik egyre több klubnál minőségi és korszerű munka, központilag összehangolt válogatás és elitképzés ma nincs, ami – ha nem történik gyors beavatkozás – visszavetheti a következő generációk eredményességét.

A U20-as, vagyis az 1989-es születésűek korosztálya azonban kétségtelenül befutott. A legjobbakat már a nyugati klubok is felfedezték: a kapus, Gulácsi Péter például Simon Andrással és Németh Krisztiánnal együtt évek óta az angol Liverpool kötelékébe tartozik, igaz, utóbbi kettőt Spanyolországba, illetve Görögországba adták kölcsön fejlődésük érdekében.

A csapatkapitány, Koman Vladimir az olasz élvonalbeli Bari játékosa, Futács Márkó a német Werder Bremenben futballozik, Varga Roland az olasz másodosztályú Bresciában, a klubja által a vb-re nem engedett Kádár Tamás pedig az angol Newcastle csapatában. Természetesen, mivel négy-öt év múlva lesznek igazán érett játékosok, így többségük számára van még ennél is feljebb, mint ahogy a ma még Magyarországon futballozó csapattagok nagyobb része is külföldre szerződhet egy-két éven belül. A világbajnokság ugyanis jelentősen megemelte értéküket.

Pedig az előjelek nem voltak jók. A tavalyi Eb-bronz után ugyanis a Magyar Labdarúgó Szövetség egy holland szakembert bízott meg vezetésükkel Wilco van Buuren személyében, s ezután nem voltak annyira eredményesek, ami visszaesésről árulkodott. Néhány héttel a világbajnokság előtt aztán ismét magyar edző, Egervári Sándor került a kispadra, és irányításával újra lendületbe jött a csapat. Megnyerte csoportját a vb-n, aztán kiverte Olaszországot és Csehországot, végül a Costa Rica elleni sikerrel bronzérmet szerzett. Érmet egy világbajnokságon – ötvenöt év után.

Van tehát remény arra, hogy amikor ezek a tehetségek beérnek, rájuk építve, néhány év múlva, újra lesz sikeres felnőtt válogatottunk. S több mint valószínű, hogy lesz új Bozsik-program is.

————————–

Fejben is erősek

Ebben a csapatban az átlagnál több a nyerő típusú, pozitív gondolkodású fiú, mondja a siker hátteréről Egervári Sándor, az egyiptomi világbajnokságon bronzérmet szerzett U20-as válogatott szövetségi edzője.

– Mekkora nehézséget okozott, hogy csak néhány hete volt a világbajnokság előtt a játékosok megismerésére?

– Valóban nem volt könnyű helyzet, hiszen bár láttam többször játszani ezt a gárdát, de a futballisták nagy többségével nem dolgoztam együtt korábban. Ráadásul úgy vettem át a csapatot, hogy az azt megelőző néhány hónapban nem jöttek úgy az eredmények, ahogyan ezt korábban megszokták, ami nyilván nyomot hagyott bennük lelkileg. De áthidaltuk a nehézségeket, ami nemcsak az én érdemem, hanem a játékosoké is.

– Mi a legnagyobb erénye ennek a csapatnak?

– A világbajnokságon a szurkolók számára is bebizonyosodhatott, hogy itt az átlagnál több a nyerő típusú, pozitív gondolkodású fiú. Ennek köszönhető, hogy a nehéz pillanatokban sem omlottak össze, az elvárások sem bénították meg őket, hanem a lefújásig küzdöttek a sikerért. Costa Rica ellen a nyolcvanadik percben szerzett vezetést az ellenfél, aztán az utolsó tíz percben mégis egyenlítettünk, Olaszország ellen a hosszabbításban győztünk egy drámai, százhúsz perces meccsen, két tizenegyespárbajt is megnyertünk – ezek mind olyan szituációk voltak, amikor maximális koncentrációra és higgadtságra volt szükség.

– Hogyan jutottak idáig?

– Bár volt a világbajnokságon néhány fiatalabb futballista is, a csapat gerincét az az 1989-es generáció adta, amelyik először élvezhette az ezredforduló után elindított Bozsik-program előnyeit. Az induláskor, 2002-ben a szakemberek felmérték az utánpótláskorú futballisták adottságait, képességeit, s a legjobbakkal szisztematikus munka kezdődött. Képzett edzők foglalkoztak velük, és sok nemzetközi mérkőzést játszottak, ennek köszönhető, hogy az évek alatt rutint szereztek, s 17, majd 19 évesen is jól szerepeltek az Eb-n, majd most a világbajnokságon. Azért is baj, hogy a Bozsik-program támogatása megszűnt, mert ezzel meggyengült ez a kiválasztási rendszer is. Nyilván a klubok igyekeznek megtalálni a legtehetségesebb fiatalokat, de könnyen lehet, hogy jónéhány jó képességű játékost ezért nem fedeznek fel. Nagyon jó, hogy az agárdi Sándor Károly Akadémia után az elmúlt években több hasonló rendszerű akadémia jött létre, ahol szintén magas színvonalon foglalkoznak a fiatalokkal, ettől függetlenül a Bozsik-program keretében elindult szűrőrendszerre és elitképzésre most is szükség lenne.

– Egyesek szerint többeknek ebből az U20-as generációból máris a felnőtt-válogatottban lenne a helyük. Egyetért ezzel?

– A drasztikus fiatalítás nem tenne jót a fiúk fejlődésének. A fokozatosságot be kell tartani. Ha a szövetségi kapitány évről évre meghív a nemzeti csapatba újabb két-három tehetséges játékost, az helyes, hiszen valóban tehetséges futballistákról van szó. De kapkodni nem lenne jó.

– Vannak, akik máris a londoni olimpiát emlegetik a csapattal kapcsolatban…

– Valóban, a szabályok szerint ez és az egy évvel idősebb generáció juthat szóhoz az ötkarikás játékokon. Oda azonban ki is kell jutni, és ez Európából nagyon nehéz. A már folyó Európa-bajnoki selejtezők során az első helyen kell végezni, majd az Eb nyolccsapatos döntőjéből a legjobb öt kvalifikálja magát az olimpiára. Nem könnyű, pláne, hogy az első selejtezőjét, még a világbajnokság előtt, elvesztette a csapat Wales ellen, és az ellenfelek között van még például Olaszország is. De abban biztos vagyok, hogy az elszántsággal nem lesz baj, mindent megteszünk majd az újabb sikerért.