Fotó: Vermes Tibor/Demokrata
Hirdetés

– Harminc éve választottunk először szabadon, megalakult a parlament, majd a kormány is. Utólag hogyan látja, megvalósultak az akkori elképzelések, vagy pusztán az illúzió éve volt 1990?

– Mások mellett Schmidt Mária barátunkkal, történészprofesszor asszonnyal is gyakorta vitázunk erről a kérdésről. Ő vértelen, de valóságos forradalomnak látja a harminc éve történteket, én egykori résztvevőként, megpróbálván a magunk szerepét reálisan szemlélni, inkább nagy átverésnek. Vitáink végén rendszerint oda lyukadunk ki, hogy tulajdonképpen ugyanúgy látjuk a helyzetet, csak a klasszikus megfogalmazás szerint egyikünknek félig tele a pohár, másikunknak félig üres. Szerintem el kell ismerni az akkori történések jelentőségét, súlyát, a résztvevők történelmi szerepét, hiszen egy idegen fegyveres megszállásnak és egy népelnyomó diktatúrának vetettünk véget 1990-ben. Az is igaz, hogy visszaszereztük nemzeti szuverenitásunk huszadik század végén elérhető teljességét. Ezt részben az uniós intézményekkel együtt gyakoroljuk, de a saját sorsunk intézésének lehetőségeiben 1990-ben beállt változás olyan fejlemény, amilyenre nagyon régóta nem akadt példa a magyarság életében. Most, amikor beszélgetésünk közben körbetekintek az Országház Nándorfehérvári termében, Hunyadi János, Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc freskóit látom magunk körül. Ők arra emlékeztetnek, hogy voltak olyan történelmi helyzetek is a nemzet életében, amikor nem sikerült megfelelő mozgásteret nyerni magunknak. De megmérhetjük 1990 súlyát úgy is, ha a helyzetünket összehasonlítjuk térségünk más, velünk hasonló sorson osztozó államaival. Tizenkét év posztkommunista kormányzással súlyosbítva sem a vert mezőnyben kullogunk, inkább a középmezőny éléhez vagy a legjobbak közé tartozunk. Ha a perspektívát nézem, száz év óta most először állunk olyan korszak küszöbén, amikor nem a lecsúszásunkat kell mérsékelni, hanem szabad szemmel is látható, komoly felzárkózás kezdődött.

– Az elmúlt harminc évet kettéválaszthatjuk egy húszéves és egy tízéves szakaszra? A sorsfordító 2010-es év, a második Orbán-kormány megalakulása mintha a második rendszerváltozás kezdete lett volna.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

– 2010 nyilvánvalóan nem azonos súlyú 1990-nel, hiszen nem a kommunista diktatúrából és állami irányítású gazdasági rendszerből léptünk át a demokráciába és a piacgazdaság világába, hanem a választóktól alkotmányozó felhatalmazást kaptunk a rendszerváltozás kiigazítására, mulasztásaink részbeni pótlására. Az viszont igaz, hogy tíz évvel ezelőtt ott tartottunk, hogy az idegen érdekeket szolgáló balliberális kormányzatok hibáinak és bűneinek következtében szinte minden anyagi erőforrás kezdett kicsúszni a kezünkből. Az 1990-ben visszaszerzett szuverenitásunk szinte teljesen kiüresedett, és egy újfajta gyarmati sors rémképe derengett fel a közeljövő látóhatárán. Egy demoralizálódott, szétesőfélben lévő államot és egy már-már hitehagyott nemzetet kellett visszarántani a katasztrófa széléről… ennyiben sorsdöntő fordulat 2010 is.

– Nemrég hatvan vezető külföldi politikushoz intézett levelet, ebben a Magyar Országgyűlés jelenlegi helyzetét vázolta, igyekezett eloszlatni a tévedéseket és a rosszindulatú félreértelmezéseket. Vajon milyen hatása lehet egy ilyen levélnek? Mást és másképp gondolnak majd hazánkról a nyugati világban?

– A barátainknak érveket ad, a bizalmatlanokat vagy csak a főárammal úszó érdekteleneket leszereli, az ellenérdekeltek támadásainak élét pedig kicsorbíthatja egy efféle megszólalás. Illúziókat ne tápláljunk, a bennünket visinszkiji hévvel vádoló luxemburgi „barátaink” például nem azért fordulnak ellenünk, mert tévednek vagy rosszul informáltak, hanem azért, mert ez a megbízatásuk. Nekik egyszerűen el kell játszaniuk a Magyarország elleni pofozógép kicsi, de fontos alkatrésze szerepét. A nemzetközi média, ideértve a CNN emblematikus riporternőjét is, megpróbálja összehangoltan, napról napra rossz hírünket keltve megbélyegezni és ezáltal elszigetelni a magyar kormányzat politikáját. Ellenségképet festenek a saját közvéleményük számára, hogy elfedjék egy olyan nemzeti politika valóságát, amely túlságosan vonzó lehet más országok polgárainak is.

– Lehet, hogy a külső támadások sokszor hamis állításokon alapulnak, de a hazai ellenzék egy konkrét kifogás köré építette aggodalmait az általuk felhatalmazási törvénynek nevezett ügyben. Ez a kifogás az időbeli korlát meghatározásának hiánya. Nem lett volna egyszerűbb, ha a kormány eleve beemeli ezt az előterjesztésbe?

– Mindenekelőtt lássuk világosan, hogy ebben az ügyben sem válik el egymástól a nemzetközi kifogás és a hazai ellenzéki bírálat. A kettő egy és ugyanaz. A magyarországi balliberális ellenzék a globalista, nemzetellenes hálózat része, a nyugat-európai véleményformálók az ő szándékosan téves információikra, rágalmaikra alapozzák a maguk propaganda-hadjáratát. Ez az ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata. Ilyen értelemben semmiben sem különböznek Rákosi Mátyástól vagy Gerő Ernőtől. A különbség csak annyi, hogy utóbbiak – mondjuk – belgiumi, spanyolországi szolgálat és tapasztalatszerzés után tértek vissza Moszkvából magyarországi állomáshelyükre, előbbiek közül meg némelyek – mondjuk – a tengerentúlról, egy kis ugandai vagy afganisztáni gyakorlatozást követően. Ami konkrétan a törvényt illeti, az a legmagasabb fokú demokratikus garanciát adja, hiszen azt mondja ki, hogy a felhatalmazás addig tart, amíg az Országgyűlés a veszélyhelyzetet fennállónak véli. Én tehát, szemben azokkal az állításokkal, amelyek jogszűkítésről beszélnek, úgy látom, hogy a kormány a szükségesnél egy perccel sem élhet tovább azokkal az eszközökkel, amelyeket a parlament utalt a rendelkezésébe. Egyébként nem mi, hanem az ellenzék csinált ebből presztízskérdést. Érdekes módon az első egyeztetéseken még nem emeltek különösebb kifogást a törvény szövege ellen. Aztán amikor a nyilvánosság balliberális tüzérségi lövegei elkezdték lőni az egyeztetésben lévő feleket, és maga Vásárhelyi Mária, a magyarországi liberálisok számára kötelezően tisztelendő orákulum is kijelentette, hogy minden ellenzéki képviselő, aki megszavazza ezt a törvényt, az ő személyes „politikai ellensége”, hirtelen megváltozott a helyzet. Számomra is tanulságos, hogy milyen mértékben kiszolgáltatott ez a képességeit és teljesítményét tekintve súlytalan ellenzék annak az értelmiségi háttérnek, amelyik bekapcsolja őket az imént említett világméretű hálózatba.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Elhangzott ellenzéki részről, hogy a magyar kormány sokat nyert a vírushelyzettel, és akárcsak néhány évvel ezelőtt a migránskrízis, ez is kapóra jöhet a következő országgyűlési választáson. Erről mi a véleménye?

– Egészen egyszerűen ostobaságnak tartom az idézett okfejtést. A koronavírus-járvány valójában úgy jött a magyar kormánynak, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Egy történelmi távlatban is példátlan, felívelő szakasz elején jártunk, napról napra gyarapodó, két számjeggyel mérhető jövedelememelkedéssel, a munkanélküliség mélypontjával, kiváló növekedési és egyensúlyi mutatókkal. Minden hazai és külföldi elemző fényes jövőt jósolt Kelet-Közép-Európának és benne hazánknak.

Természetesen nincs tökéletes kormányzati teljesítmény, a miénk sem ilyen, de magabiztosan fordulhattunk volna rá a 2022-es választási esztendőre. Válsághelyzetben minden kormányzat csak veszíthet: ha jól kezeli a válságot, akkor azt teszi, amit elvárnak tőle, ha elront valamit, az emberek megbüntetik. Azt gondolom, a különböző nemzeti kormányok jelenlegi, erősödő népszerűsége a válság idejére szól. Abból a normális emberi reakcióból táplálkozik, hogy baj idején az ország lakói igénylik az erős állami vezetést, és támogatják a saját, jól felfogott érdekükben. Csakhogy amikor a válság véget ér, akkor újra a mindennapi élet szokásos szempontjai kerülnek előtérbe. Akkor a kormánynak újra bizonyítania kell az alkalmasságát, immáron a válság gazdasági, szociális következményeinek kezelésével. Nem esünk kétségbe majd akkor sem, hiszen a 2010 óta folytatott politikánk, szembeállítva Gyurcsányék és Bajnaiék 2010 előtti katasztrofális teljesítményével, jó viszonyítási alapot szolgáltat a választóknak ahhoz a döntéshez, hogy kire bízhatnák nagyobb biztonsággal a sorsukat a 2022 után következő négy esztendőre. Tíz évvel ezelőtt is úrrá tudtunk lenni a bajokon, ezúttal is megtesszük majd, ami rajtunk áll, ráadásul most sokkal jobb állapotban érte az országot a válság.

– Az európai intézményekben a jelek szerint már a jövőre gondolnak, megszaporodtak a Magyarország elleni kiszólások, üzengetések. Ismét téma a Fidesz kizárása az Európai Néppártból, Donald Tusk is megszólalt az ügyben, és mintha fokoznák a nyomást a magyar kormányra. Győzhetnek?

– Történelmi tapasztalatok jelzik, hogy a háborúk általában racionális célok, észszerű vagy észszerűnek látszó döntések alapján törnek ki. Aztán a hadiszerencse felülírja a forgatókönyveket, és amikor elhomályosulnak az eredeti célok, eluralkodik az irracionalitás, az őrület. A Harmadik Birodalom utolsó háborús esztendejében annyi német katona esett el, mint az öldöklés során addig együttvéve. Mindenki tisztában volt azzal, hogy már vesztettek, de senki nem tudott idejében véget vetni az őrületnek, megakadályozva a német városok porig rombolását, megmentve ezzel több százezer ember életét. Sőt tízezrével végezték ki a gyávasággal vádolt vagy dezertálást megkísérlő katonákat. Mintha a brüsszeli bunkerben ülő globalista vezérkar sem hinne már a győzelemben. Észrevették, hogy a haditervük csődöt mondott, hogy fontos pozíciókat veszítenek, lassan defenzívába szorulnak, mégis, vagy éppen ezért józan ítélőképességüket egyre inkább elveszítve, minden mindegy alapon folytatják a háborút, még az unió romba döntése árán is. Várják a csodafegyvert, a Wunderwaffét, amely számukra ebben a pillanatban a hetes cikk, ettől remélik a fordulatot, a végső győzelmet.

– Kormányzati források szerint Soros György ezekben a napokban-hetekben komoly támadást indított a forint ellen, olyan támadást, amely nagyon nehéz helyzetbe hozhatja a magyar gazdaságot. Mi lehet Soros valódi célja?

– Aki élt a létező szocializmusban, okították politikai gazdaságtanra, és látta a rendszer csődjét, az kevésbé fogékony az antikapitalista érvelésre, mint azok a fiatalok, akik a harminc esztendeje balra sántító fősodrú véleményformálók történelemszemléletének hatására vonzódnak a lejárt szavatosságú utópiákhoz. Ezt előrebocsátva mégis meg kell jegyezni: ha a kapitalizmus legundorítóbb vonását kellene megneveznünk, alighanem a spekuláció jutna először az eszünkbe. A spekuláns olyan ember, aki munka, teljesítmény és értékteremtés nélkül, a mások által megtermelt értékeken élősködik. Ennek legszebb példája Soros György, akinek nem elég, hogy országokat, társadalmakat meglopva, tönkretéve lett a világ egyik leggazdagabb embere, nem elég, hogy a kitartottjain keresztül nemzetközi intézményeket befolyásol illegitim módon, de magát a valaha volt legnagyobb emberbarátnak beállítva, beteges módon még azt is igényli, hogy szeressék. Félreértés volna persze, ha a Soros-jelenség morális vonatkozásainak túlságosan nagy teret szentelnénk. A lényeg az, hogy ő egy láthatatlan hatalmi gépezetnek, a világban jelen lévő úgynevezett mélyállamnak a neki szánt szerepet alakító figurája.

– Ha egyszer vége lesz a járványnak, ha normalizálódik a helyzet, akad-e bármi, amit végleg magunk mögött hagyunk? Jó és rossz szokásaink, módszereink, elgondolásaink közül mi az, ami biztosan nem lesz velünk a koronavírus utáni világban?

– A hangzatos kinyilatkoztatásokkal szemben, amelyek szerint minden megváltozik, és a világ már nem lesz olyan, mint a járvány kitörése előtt, következtetésképpen pozitív fordulatnak kell végbemennie a világot vezető hatalmak szemléletében éppúgy, mint az átlagember életmódjában, én csak egyetlen dolgot említek. Szerintem a napjainkban eluralkodott fennhéjázó, öntelt magabiztosság eltűnik. Nem végleg, csak egy időre. Az a materialista világmagyarázat, amely szerint az ember a világmindenség középpontja, lehetőségei pedig korlátlanok, időlegesen visszaszorulhat. Most érkezett egy láthatatlan ellenség, egy vírus, amelyről látszólag sokat, lényegében semmit sem tudunk. Miközben dollármilliárdokat költöttek a kommunisztikus, zöld világrend propagandájára és arra, hogy az Európai Unió tagállamait betereljék egy globalista föderációba, ez a kis vírus néhány hét alatt nagyobb hatást gyakorolt a minket körülvevő világra, mint amit a klímavészhelyzetet kiáltó baloldali politikusok valaha is álmodtak maguknak.

– Greta Thunberg is hallgat.

– Valóban. Alóla is kihúzta a szőnyeget a koronavírus. Egyelőre mindenki értetlenül figyel, senki nem tud semmit. Nagy tétekben azért nem mernék fogadni arra, hogy a józan ész csak egy picit felülkerekedve módosítaná majd a világ folyását. Szerintem éppen ellenkezőleg történik majd minden. Már a gazdasági válságkezelés is a régi logika szerint zajlik, és abban a pillanatban, amikor normalizálódik a helyzet, minden megy tovább, mint eddig. Megtaláljuk a vakcinát, és várjuk majd a következő járványt, ami még nagyobb károkat okoz majd emberéletben és a gazdaságban egyaránt.

– A világterrorizmus és most a járvány azt jelzi, hogy eddig nem tapasztalt, új globális kihívások teszik próbára az emberiséget. Odafigyelünk-e a jelekre?

– Nem eléggé. A terrorizmus egyébként szintén kiváló példa az általam imént elmondottakra. Nyugat-Európában több száz ember halt meg néhány hónap alatt az európai gondolkodás szerint teljesen irracionális cselekedetek következtében. Csakhogy nem azt sugalmazta a politikai elit az embereknek, hogy megváltozott az életünk, meg kéne vizsgálni ennek okait, és abba kéne hagyni azt a politikát, ami ide vezetett, hanem éppen az ellenkezőjét. Meghaltak néhányan? Persze, sajnáljuk őket, hiszen mégsem természetes halállal hunytak el, demonstráljunk hát az utcán dacos, gyermeteg reakcióval, azt ismételgetve, hogy nem hagyjuk kizökkenteni magunkat az életünk megszokott kerékvágásából. A londoni főpolgármester odáig merészkedett, hogy kimondta: a terrorizmus a modern világ velejárója, hosszú távon együtt kell élnünk vele. Sajnos, túlságosan nagy érdekek kötődnek ahhoz, hogy a világ jelenlegi működési modellje változatlan maradjon. Ha vannak is változtatási kísérletek, mégis Metternich jut eszünkbe, aki szerint néha sok mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden a régiben maradhasson. Mindazonáltal a válság kezelésekor a nemzeti közösségek és intézményeik megerősítése szempontjából értékes tapasztalatokat szerezhetünk, amelyek javíthatják esélyeinket a jövő próbatételeiben.

– Nem „karanténinterjúra” készültünk, de mégis muszáj zárásként megkérdezni, hogyan telnek a napjai? Hozott-e változást munkahelyi ügyeiben, magánéletében a járvány?

– 2010 óta, amióta házelnök vagyok, mindig a hétfő jelentette számomra a legnagyobb terhet. Ezen a napon rendszerint mindössze két órán át, a napirend előtti hozzászólásoktól az interpellációkig vezetem az ülést, de az ellenzéki padsorokból felgőzölgő tömény ostobaság és rosszindulat alaposan elfáraszt estére. A koronavírus-járvány okozta kényszerű korlátozottság helyzetében még ez az időtöltés is egész kellemesnek tűnik. Nagyon hiányzik a lélekápolást is jelentő testmozgás lehetősége, azaz a foci. Komolyabbra fordítva a szót: egyfelől már régen nem tudtam annyi időt tölteni a szűkebb családommal, mint mostanság, másfelől nekem is van kiért aggódnom és imádkoznom, mint sokunknak. Mintha – a politikán kívül – kicsit jobban tudnánk értékelni az emberi kapcsolatainkat. Remélem, ez a változás nem múlik el a járvánnyal.