Sikert sikerre halmozott Magyarország a július közepén, Budakalászon rendezett öttusa Európa-bajnokságon, négy arany- és egy bronzérem volt a mérleg. Mindebből Balogh Gábor egymaga két aranyat szerzett – egyéniben és csapatban is a dobogó tetejére állhatott. Az ember azt gondolná, hogy ezek után madarat lehetne fogatni vele, ám mint az alábbi interjúból kiderül, koránt sincs így. Balogh Gábor, bár örül a sikereknek, mégis aggódva szemléli a magyar öttusa és a magyar fiatalok helyzetét, s nem érzi magától értetődőnek azt sem, hogy két év múlva olimpiai arannyal egészül ki az éremkollekciója.

– Bármilyen sportágról is legyen szó, a hazai pályáról mindig azt mondják, hogy nagy előnyt jelent. Nem volt mégis pluszteher a vállán, hogy a magyarországi rendezésű Európa-bajnokságon mindenki érmet, leginkább aranyat várt öntől? – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az Eb előtt nem volt bennem óriási drukk. Hiszen valóban éreztem, éreztük valamennyien a válogatottnál, hogy nagy az elvárás a közönség részéről, és mindenképpen szerettünk volna megfelelni ennek. De ez a felfokozott izgalom csak addig tartott, amíg elkezdődött a verseny. Onnantól kezdve tényleg szinte fizikai segítséget jelentett a magyar szurkolótábor bíztatása. Ha jött is egy kisebb holtpont, a szurkolók támogatása hamar átsegített rajta. Nagyon sokan voltak a lelátón, ezt örömteli volt látni. – Sok holtpont ezúttal nem volt, hiszen egyéniben és csapatban is aranyat szerzett, s ne feledkezzünk meg a férfi váltó elsőségéről és Vörös Zsuzsa aranyérméről sem. Gondolta volna, hogy Magyarország tarolhat Budakalászon? – Nem. Azt persze sejtettem, hogy több érmet is szerzünk, többünknek is jó esélye volt erre, de a négy arany, bevallom őszintén, kicsit meglepett. Természetesen tudtam, hogy mindannyian jól felkészültünk a versenyre, ám ahhoz, hogy szinte minden összejöjjön, a tudáson kívül azért szerencse is kellett. Az aranyak mellett mindenképpen említsük meg, hogy Fülep Sándor bronzérmet szerzett egyéniben – azt hiszem, az öt éremmel nagy örömöt okoztunk a szurkolóinknak. – Hogyan tovább? Mi vár önre a következő hónapokban? – Az biztos, hogy augusztus elején három hetet pihenek, aztán majd meglátjuk… – És mikor lesz a következő nagyobb megmérettetés? – Ezzel egyelőre nem foglalkozom. Elutazom, kipihenem magam, és amikor hazajövök majd, akkor ráérek ezen gondolkodni. Tényleg nem tudom, mikor versenyzem legközelebb. – Európa-bajnoki és világbajnoki aranyakból nincs hiány, az olimpiai elsőség viszont egyelőre hiányzik a dicsőséglistájáról. Sokan azt mondják, már csak két évig. – Pedig érdekes lenne, ha két év múlva olimpiát tudnék nyerni… – Miért? Nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy még két évig versenyezzen? – De, most tele vagyok erővel, lendülettel, mert a jó Eb-szereplés, a most szerzett két arany természetesen nagyon pozitív hatással volt rám lelkileg. Ám nem szabad elfelejteni, hogy két év múlva már 32 éves leszek, ami ebben a sportágban sem kevés, ráadásul a technikai számokban tényleg nüanszok dönthetnek a versenyzők között. Való igaz tehát, hogy most minden bejött, és a budakalászi teljesítménnyel olimpiát is lehetne nyerni, de azért óvnék mindenkit attól, hogy előre elkönyvelje nekem az aranyat. Mondom, én sem foglalkozom egyelőre a jövővel, csak örülök az Európa-bajnoki sikereknek. – A kritikusok azt mondják, azért vagyunk ilyen sikeresek öttusában, mert ez egy „tipikusan magyar” sportág, ami a világ más részein nem annyira népszerű. – Azért van jó néhány olyan ország, például a volt szovjet utódállamok, ahol szintén népszerű az öttusa. Való igaz, nehezen közvetíthető a televízióban, így ebben a pénzcentrikus világban nem annyira ideális marketing szempontból, ám éppen ezért egyébként rendszeresen vannak kisebb-nagyobb változtatások, hogy minél jobban megfeleljen a sportág a modern kor követelményeinek. Aki szerint pedig könnyű egy magyarnak sikereket elérni öttusában, annak azt tanácsolnám, hogy próbálja meg egy napon belül teljesíteni a három technikai és két fizikai számot… – Milyennek látja az utánpótlást? A következő évtizedekben is az eddigiekhez hasonló, jó eredményekre van kilátás? – Sajnos nem annyira jó a sportág utánpótlása, mint amilyen az elmúlt években volt. Vannak persze mostanában is nagy tehetségek, ugyanakkor kevesebb gyerekből lehet válogatni, mert nem annyira vonzó manapság az öttusa. Abban bízom, az Eb ilyen tekintetben hoz némi pozitív változást. Ránk férne. – A pénztelenség is belejátszik abba, hogy kevesebben kezdenek öttusázni? – Valószínűleg igen, mert több más sportághoz hasonlóan mi sem dúskálunk az anyagi javakban. Sajnos a Gyurcsány-kormány nem törődik a sporttal, nagyon kevés pénz jut a költségvetésből a sportfinanszírozásra. Pedig a sport szerintem igenis fontos dolog, nem csupán egy-egy világversenyen elért szép eredmény miatt, hanem azért is, mert a gyerekeknek a sok tévézés, számítógépezés helyett hasznosabb lenne, ha sportolnának. De a lerobbant pályákat, eszközöket látva nem biztos, hogy sokuknak lesz kedve hozzá a következő években. Márpedig nem egy klub van, ahol ez a helyzet… – Ha elhívnák egy általános iskolába, és azt kérnék, minél több gyereket vegyen rá az öttusázásra, mik lennének az érvei? – Ez egy érdekes kérdés, még senki sem tette fel nekem. Magamban viszont már többször gondolkoztam rajta, hogy mit mondanék hasonló helyzetben egy gyereknek, de bevallom őszintén, nincs túl sok ötletem. Talán annyit tudnék felhozni, hogy ez egy nagyon szép, összetett sportág, és ha az ember külön-külön is szereti a számokat, akkor amellett, hogy nagy kihívást is jelent jól teljesíteni egy versenyen, nagyon lehet szeretni az öttusát. Nem tudom, mindez elég meggyőző lenne-e. – Talán, ha az éremkollekcióját is megmutatná, az segítene. – Lehet, hogy megdöbbentő lesz, amit mondok, de ha előre látom, hogy napjainkra ilyen helyzetbe kerül az öttusa, akkor nem biztos, hogy fiatalkoromban ilyen komolyan veszem. Elképzelhető, hogy hobbiszinten elsportolgattam volna, semmi több… Sokan azt gondolják, hogy egy élsportoló sokat keres. Na, ez az öttusában biztos nem igaz. A legjobbak kapnak valamennyi pénzt a klubjuktól, de milliomosok nem leszünk belőle. És akkor itt megint visszajutunk oda, hogy manapság nagyon fontos a pénz. Ha pedig ezt vesszük, akkor egy gyereknek nincs sok perspektíva abban, hogy öttusázni kezdjen, inkább választ ehelyett egy könnyebb utat. – Például elmegy focizni. – Nem én mondtam. – Vagy van egy másik út is. Nem egy olyan magyar sportoló van, aki nem csupán külföldi klubban versenyzik, de válogatottat is váltott. Önben nem merült fel ilyesmi? – Bár talán ezt várnák tőlem, mégsem mondhatom, hogy nem gondolkodtam el rajta soha. Eszembe jutott, hogy elmegyek, nem is egyszer. De ilyenkor mindig eszembe jut az is, milyen az, amikor verseny közben hallom a magyar szurkolók bíztatását, vagy milyen érzés, amikor a dobogó tetején állva hallgatom a Himnuszt. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de aki átélte, az tudja, ez semmihez sem hasonlítható, nagyszerű érzés. Ugyanakkor nem ítélem el azokat sem, akik úgy döntöttek, inkább más ország színeiben szeretnének sportolni. Olyan helyen, ahol anyagilag és erkölcsileg is megbecsülik őket. Mert bizony ilyen téren vannak gondok itthon. És mindez már nem csak a sportban probléma. Egyre több fiatal gondolkodik úgy, hogy miután elvégezte az iskoláit, külföldre megy dolgozni, akár ott is alapít családot. Szóval nem könnyű a magyar sport és nem könnyű a magyar fiatalok helyzete. Mondom, időnként én is elgondolkoztam rajta, mennyivel könnyebb lenne, ha elmennék külföldre, de aztán rájöttem, hogy nekem maradnom kell. Mert magyar vagyok, és ez büszkeséggel tölt el. Bándy Péter