A külföldi turista nem büntetésből tölti a magyar fővárosban a napjait, hanem súlyos pénzeket fizet azért, hogy jól érezze magát. Hát, ha így gondolja, melléfogott. Demszky-land, a világ legrondább fővárosa ugyanis egyúttal a leggonoszabb is. Mármint, ha idegenekről van szó.

– A klasszikus városnézés útvonala az 1920-as évektől lényegében változatlan, a Hősök terén kezdődik. Akárcsak a bosszúság. Első kellemetlen tapasztalatát akkor szerzi a külhoni vendég, amikor kilép a buszból és azonnal a portékáikat kínálgató árusok furakodnak a csoport tagjai közé. Ha a szerencsétlen idegenvezető szólni merészel ellenük, hiszen a kínálgatást a tér történetének ismertetése alatt sem hagyják abba, hangos és trágár szavakkal válaszolnak, amit a külföldi ugyan nem ért, de érzékeli, hogy valami nincs rendjén – mondja Pluhár Emília hivatásos idegenvezető.

Az elmélet próbája a gyakorlat. A Demokrata munkatársa elvegyül egy dán csoport tagjai között. Az időpont július 13-a, délelőtt fél tizenkettő. Alig teszünk egy-két lépést, a cigány árusok – mit tegyünk, csak ők tartózkodtak a téren – máris képeslapot, csipketerítőt és minden egyebet kínálnak. Az idegenvezető udvariasan kéri őket, hogy legalább a tájékoztatás végét várják meg, a vendégek úgyis itt maradnak néhány percig, fényképeket készítenek, és persze vásárolnak is. Durva és hangos rikácsolás a válasz, amire ijedten rezzennek össze az északi nép fiai és lányai, és összébb húzódnak, szemükben riadtság ül.

Lapunk munkatársa bátran odaszól az egyik nőnemű árusnak, hogy ne csináljon balhét, mert már mindenki őt figyeli és ez csak árt szeretett fővárosunk hírnevének, ám ez még jobban felhergeli. A hergelődés eszkalálódik. A millenniumi oszlop tövében tanyázó 5-6 férfikolléga is beavatkozik. Először csak villogó szemekkel méregetik hős tudósítónkat, majd odakiáltanak, hogy „el kéne vágni a torkodat, te”. A sajtó álruhás képviselője segélykérően körülnéz, de sehol egy rendőr vagy efféle.

A botrányos esetet követően a Demokrata életveszélyesen megfenyegetett munkatársa törvénytudóan megkereste a BRFK illetékesét, dr. Takács Péter alezredest.

„A Hősök terén nemcsak civil ruhás nyomozók, hanem egyenruhás rendőrök is állandó közterületi szolgálatot látnak el. A téren fennálló, engedély nélküli árusok szabálysértő és az idegenforgalmat zavaró tevékenységéinek felszámolása érdekében a rendőri állomány folyamatos jelenléte a téren biztosított. Ezenkívül a napokban rendőri állománnyal működtetett idegenforgalmi pavilon telepítésére került sor a Hősök terén, amely alaptevékenységén kívül szintén fokozott jelenlétet és ellenőrzést valósít meg ezen látogatott területen” – írja az alezredes úr pár nappal később keltezett válaszában.

Valami baj lehet a valósággal. Kétségbeejtő távolságba került egymástól az alezredes úr által leírt idilli kép a gyakorlatban tapasztalható rút valóságtól. Egy koldus, példának okáért, kora tavasz óta reggeltől estig a kisföldalatti Hősök terei megállójának kijáratánál üldögél, saját piszkában. Érdekes módon a „rendőri állomány” figyelmét még valahogy nem keltette fel.

Ennél azonban durvább jelenetre is felhívta figyelmünket Pluhár Emília. Egy alkalommal a városnéző buszban ülő csoportja arra lett figyelmes, hogy az Operaháznál üldögélő hajléktalan (homeless) egyszer csak feláll és az Andrássy út felé fordulva lehúzott zipzárral könnyít magán. Erotikus folklór, budapesti módra, kattogtak a fényképezőgépek.

Bosszantó a nyilvános illemhelyek hiánya, aminél csak az a rosszabb, ha van. A Hősök terén kizárólag a Műcsarnok mellett található egy vécé, és a Bazilikánál is csupán egy fülke van. Állapotukról itt ne essék szó. Elméletileg a turista igénybe veheti a környező kávéházak, éttermek mosdóit, de ünnepnapokon azok zárva tartása miatt csak az említett néhány utcai fülke használható. Ha az esetleg foglalt, akkor a kétségbeesett turistának a szabadban kell elvégeznie a dolgát, magyar mintára.

– Főleg a sok folyadékot fogyasztó japánoknál fordul elő, hogy gyakrabban kell vécére menniük. Ha találnak is, azok iszonyú állapotban vannak, ezért inkább a múzeumokba mennek, ahol vesznek egy képeslapot, kötelességtudóan fogyasztanak valamit a büfében és cserébe használják az illemhelyet. Csakhogy ez a múzeumok belsőbb részében található, és a ravasz kapusok még akkor is a pénztárhoz irányítják a külföldit, ha a belépődíjas időszaki kiállítás mellett egyébként ingyenes a látogatás az épület többi részében. Ezt követően az idegenvezető hallgathatja, hogy azért 4-5 dollár sok egy pisilésért. Ilyenkor ő próbál intézkedni, hogy az utas visszakapja jogtalanul kicsalt pénzét, még ha ezzel rengeteg időt is veszítenek a városnézésből – meséli egy idegenvezető.

Ugyancsak ő erősítette meg a helyi viszonyokban járatlan turisták megkopasztására szakosodott taxis gyakorlatot, ami megint csak kedvezőtlenül befolyásolja az érkezés utáni első benyomást. Az iroda német vendégei dühtől elfúló hangon panaszolták, hogy csak utólag tudták meg, többszörösét fizették a hivatalos díjszabásnak. Egyiküktől hatezer forintot kértek a Nyugati pályaudvartól a Royal Szállóig tartó néhány száz méterért, amit jókora kerülővel tettek meg.

Ám a tisztességes fuvarozók sincsenek jobb helyzetben. A szabott összegért szállítókat nem hívják a szállodák londinerjei, mert tőlük nem kapnak annyi kenőpénzt, mint a felárral dolgozó taxisoktól. A repülőtéri dosztokra sem tudnak, de nem is mernek odaállni, jóval távolabb kell várakozniuk, és csak akkor állhatnak az idegenvezető hívására a kijárat elé, ha az utas már kijött az épületből.

A visszásságok sorát a lopások követik. A tolvajok még a szállodák reggeliző termébe is besurrannak, és amíg a szállóvendég egy pillanatra beugrik a mosdóba, azonnal elemelik az asztalon hagyott retiküljét. Ugyanez elmondható a Hősök teréről, ahol a városnézők közé vegyülő árusok figyelemelterelő karattyolása ragyogó alkalmat kínál a zsebeseknek. A fővárosi Nagycsarnok forgatagában is rengeteg a fiatal tolvaj, akik tömegesen tapadnak a bámészkodókhoz és mindent lopnak, ami a kezük ügyébe kerül. Kétséges, hogy lesz-e elegendő rendőr a lefülelésükhöz, amikor egy napokban elhangzott bejelentés szerint az amúgy is hiánnyal küszködő állományból csak az idén kétszáz vidéki, ám Budapesten szolgálatot tejesítő fiatal kérte visszahelyezését a szülőfalujába.

És most nézzük, milyen az a kép, amit a Budapestre életében csupán egyszer ellátogató kíváncsi idegen magával vihet innen. Ámuló szemei elé tárul a Belvárosban látható, az enyészeté lett, bezárt vagy eladó üzletek, valamint aládúcolt, szutykos épületek sora. Ez utóbbiak egyik jellegzetes példája a Párisi-udvar Petőfi Sándor utcai bejáratánál évek óta díszelgő többemeletes, megfakult állványzat. Az itteni OTP-fiók rég bezárt, akárcsak a Pilvax közi saroképület üvegfalú boltja, amelynek felirata műszaki okokkal indokolja a kiürítést.

Kissé odébb, de még a Pilvax közben papírral takarták le az Antiquarium Hungaricum kirakatát, s még a bezárás indoklását sem tartották szükségesnek. A Váci utca 9. alatti Mesterek boltja (kézművesek, szőttesek, hímzések) eladó, akárcsak a kissé távolabb árválkodó Clara LISKA osztrák szőrme- és divatüzlet.

A Martinelli téri Fotex zeneműbolt kirakatán már az Elefántcsoport (aktikvitás, bútor) Végkiárusítás felirata olvasható, a Deák Ferenc utcai régiség, csipke- és porcelánbolt is elköltözött. A Belváros látványos átrendeződése alighanem a töméntelen pláza számlájára írható. Ám ha sorra eltűnnek a kis butikok, a turista sem jön ide. S mivel egészen bizonyos, hogy a tiport agyú plázalakók közé sem vágyakozik, csak egyet tehet, elmenekül Budapestről. Ugyanezt teszi a bennszülött lakosság is. Már aki teheti. Menekül a vizelettől bűzlő Belvárosból, amely előbb-utóbb kísértetvárossá válik.

De talán majd a legendás József nádor tér! Hát, az sem. A tér József Attila utcai két oldalán a lepusztult, koszos, büdös és sötét árkádok alatt elhagyatottan árválkodó, szennyes és poros üvegkirakatok sora éktelenkedik. Néha egy japán turista gondosan lefényképezi őket, s talán azt gondolja magában, hogy ez is alighanem valami olyan háborús emlékmű, mint náluk a hirosimai rom, amit mementóként hagytak meg az utókornak, hogy soha ne feledkezzen el a hódítók bestiális kegyetlenségéről…

Mementó egyébként van bőven. Egy nagy hadimúzeum lassan az egész Belváros. A valaha elegánsnak számító Kossuth Lajos utcában éktelenkedő Kordax Jo-Ker és mellette az Úttörőház letűnt évezredekről látszik regélni, s csak aki elsiet előtte, az érzi meg, ahogy a fertelmes bűz bentről kiárad, hogy e bús düledék nem ősi rom, s még ma is szolgálja egy láthatatlan civilizáció sajátosan antihigiénikus testi szükségleteit. A feltúrt, lerobbantott Vörösmarty térről és a két éve zárva tartó Vigadóról ne is beszéljünk. Mondjuk azt az idegennek, hogy ezek még ma is szovjet megszállás alatt állnak. Ha elhiszi, jó. Ha hülyének néz, még az is jobb, mint a valóság.

Szunyogh Ildikó és Ketter Ágnes idegenvezetők az eddigieket azzal egészíttetik ki, hogy még a tehetősebb német is drágállja éttermi árainkat, ahol sokszor egy pohár víz 3 euróba kerül, ráadásul a korábbi botrányok ellenére továbbra is becsapják őket. A külföldiek – sajnos egyet kell értenünk velük – mocskosnak tartják a várost. Visszataszítja őket, hogy minden falfelületet, mint a ragály, elborít a primitív és ronda falfirka, hogy rendezetlenek és piszkosak a közparkok.

Budapest ádáz ellenségének, Demszky Gábornak idegenforgalmi főidényre időzített útfelbontásait és földalatti kalandozásait józan ésszel szinte felfoghatatlannak tartják, hiszen hetekre előre megbénította a város közlekedését. Az osztrák és német vendégkör újabban inkább repülővel jön, mintsem tönkre tegye kocsija alvázát a járhatatlan utakon. Ugyanezen oknál fogva a buszvezetők is pokolba kívánják budapesti küldetésüket. A németek és japánok többsége egyetért abban, hogy soha többé felénk se néz, ezért van az, hogy a pimasz rablásokból nem csinálnak ügyet. Örülnek, ha megszabadulnak innen.

Pluhár Emília szívesen venné, ha ismét hangulatos korzó lenne a Dunapart és kellemes térzene szólna a Várban, a Szentháromság téren, a Halászbástyán, a Műcsarnoknál vagy éppen a Citadellánál. Ennek azonban semmi jele. Az egykor csodásnak megénekelt Budapest napjai meg vannak számlálva. Idő kérdése, hogy a lakhatatlan, ezer sebből vérző torzó mikor roskad össze, maga alá temetve már nem is kétmillió lakosát. Mintha a patkányok népe uralkodna itt.