„Az emberek néha úgy szoktak elköszönni egymástól, hogy csak egészség legyen. Ma gyakran azzal válnak el egymástól, hogy csak béke legyen. Mi, magyarok, kedves barátaim, a háború dolgában az elmúlt esztendőkben már szert tettünk némi jártasságra. Nem a mostani az első fenyegetés. Bizonyára emlékeznek a közeli balkáni háborúból, ahol 350 ezer magyar is él, úgy kerültünk ki, hogy egyetlen magyar életet sem veszítettünk el, úgy estünk át, úgy esett át az akkor két hete NATO-tag Magyarország a tűzkeresztségen, hogy itt, Magyarországon egyetlen embernek az élete sem kellett hogy kizökkenjék a megszokott kerékvágásból.

Tegyük föl a kérdést, miért történhetett ez így? Azt hiszem, talán azért, mert akkortájt Magyarországnak volt biztos iránytűje. Minden veszélyes pillanatban, minden nehéz döntés előtt azt az egyszerű kérdést tettük föl: mi a magyar érdek. Most (…) csak arról hallunk, hogy mik az ilyen-olyan külföldi elvárások. Mintha a külpolitika irányítói számára homályban maradna, mi is a magyar érdek. (…) Az ország polgárai, beleértve egyébként a parlamenti képviselőket is, hazánk vezetőinek álláspontjáról a külföldi sajtóból kellett hogy értesüljenek. Nem tudjuk, hogy akarták-e vagy sem. Eltévedtek vagy szándékkal indultak ebbe az irányba, a lényeg az, hogy ma a világ és mi, magyar polgárok úgy tudjuk, hogy a magyar kormány a háború oldalán áll. A kormány azonban nem azonos az országgal. (…) Meg kell őrizni a józanságunkat; a mi meggyőződésünk az, hogy a magyar érdek azt kívánja, hogy amíg csak egy hajszálnyi esély is van a békére, igazodás és kapkodás helyett higgadtan és nyugodtan kell cselekednünk mindig a béke érdekében. (…)

Váltsunk néhány szót az európai uniós csatlakozásról. (…) Lezárultak a tárgyalások, és kiderült, hogy minden korábbi várakozásunkat alulmúló feltételekkel fogunk csatlakozni. Talán az sem túlzás, ha néhányan úgy fogalmaznak, hogy bizony néhány esztendőn át másodrendű tagként fogunk csatlakozni az Európai Unióhoz. A számokat ismerjük, a példák világosak. Az egy főre jutó támogatás ügyében Magyarországnak mintegy 49 euró jut, Görögország esetében, amely nálunk azért jóval erősebb állam, ez 437 euró, Portugália esetében pedig 418. Ma már azt is tudjuk, hogy a magyar gazdáknak negyedannyi támogatás jut, mint egy francia, egy német, egy osztrák vagy ki tudja, milyen nyugat-európai gazdának. Vagyis kimondhatjuk, hogy a belépés feltételei számos ponton keresztezik az egyenlő verseny, a józan ész és a méltányosság elvét. Mégis a sok ellenérv mellett a belépés mellett szóló érvek, úgy érzem, valamivel többet nyomnak a latba. Lassan mondom, hogy az is megértse, aki nem akarja. (…) Meggyőződésem szerint a nyilvánvaló nehézségek ellenére Magyarországnak az Európai Unió keretei között kell megküzdenie az egyenjogúságért, az önrendelkezés jogáért és az Európai Unió belső életének ízlésünk szerinti átalakításáért. (…)

Ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy ma méltatlan bánásmódban részesülnek azok, akik – aggódva saját maguk és családjuk jövője miatt – kérdéseket tesznek föl, kétségeiket megfogalmazzák, horrible dictu, ellenérzéseiket merik hangoztatni. Márpedig az embereknek vannak kérdéseik. (…) Ezért kellene végre a kormánynak szóba állnia az emberekkel, és propaganda helyett őszinte, megnyugtató válaszokat adni.

Van azonban itt egy másik probléma is. Egyre többen érzik úgy, hogy az Európai Unió melletti állásfoglalást a kormány valójában a saját maga támogatottságaként akarja bemutatni. Ez a kormánypárti szándék, úgy érzem, a gondolkodó emberek előtt már lelepleződött. Mondjuk ki: felesleges játék ez. Van egy régi szabály, úgy hangzik: mikor sajtot raksz az egérfogóba, mindig hagyj helyet az egérnek is.

Ezért azt javasoljuk a tisztelt kormánynak, hogy ne csináljanak az európai uniós népszavazásból pártpolitikát. Az embereket pedig nagy tisztelettel arra kérjük, hogy április 12-én ne a kormányról (…) hanem az európai uniós csatlakozásról mondják el a véleményüket. (…)

Hazai vizekre evezve engedjék meg, hogy azt mondjam önöknek: a legszembetűnőbb jelensége a mai közéletnek talán az, hogy van itt egy tíz hónap után sem lankadó, szinte megmagyarázhatatlannak tűnő rombolási kényszer, amellyel a mai vezetők rárontanak mindenre, ami a polgári kormány idején született meg. (…) A szomorú az, hogy nem csupán anyagi és szellemi értékekben esik ilyenkor kár, hanem mindez kárt okoz a lelkekben is. (…)

Van-e magyarázat, van-e valamilyen ésszerű magyarázat erre a romboló dühre? Van-e magyarázat arra, hogy az ország egyre sűrűsödő és súlyosbodó gondjai helyett a kormány inkább az ellenzékkel foglalkozik? Van-e magyarázat arra, hogy felelős kormány helyett az ellenzék ellenzékeként viselkedik? A düh egyik lehetséges magyarázata, tisztelt hölgyeim és uraim, talán az lehet, hogy a korábbi, mi tagadás, szégyellni való koholt vádjaikról egymás után bizonyosodik be azok valótlansága. (…)

Milyen más okokat találhatunk? Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, talán mindezeken túl a másik ok az lehet, hogy a 2002-es választások olyan kiegyenlített végeredménnyel zárultak, amely egy eddig mindannyiunk számára ismeretlen és új helyzetet teremtett. Nem arról van-e szó, hogy Magyarország történetében először kell kiegyenlített erőviszonyok mellett kormányoznia a baloldalnak? (…) Ma úgy áll a helyzet, hogy bár a kormányzás eszközét kivették a kezünkből, soha ennyien még nem támogatták a polgári, nemzeti értékeket, soha ennyien még nem álltak ezen az oldalon. (…) Ma úgy áll a helyzet, hogy a polgári, nemzeti érzelmű emberek, ha kell és ha értelmét látják, százezerszám, sőt milliónyian is akarnak és tudnak egyszerre mozdulni. Könnyen beláthatjuk, hogy korábban egyszerűbb volt a dolog. Egyszerűbb volt, amikor mondjuk Komlós János és Hofi Géza játszották el, valljuk be, igen tehetségesen, az ellenzék szerepét. Azonban ma más időket élünk és más nóta járja. Úgy tűnik, ma nem a szalonellenzéké, hanem Ludas Matyié a jövő. Úgyhogy, hajrá, Ludas Matyi! (…)

Tíz hónappal a választások után eljött az ideje, hogy a kormány immáron az emberek problémáival foglalkozzon, s ne az ellenzékkel. Eljött az ideje, hogy ne az ellenzék ellenzéke legyen, hanem felnőjön a felelős kormányzás egyébként cseppet sem könnyű, mi több, embert próbáló kihívásaihoz, feladatához. (…)

Tegyük fel azt a látszólag egyszerű kérdést, hogy a közéleti vitákban ki kivel vitatkozik és ki kivel áll szemben valójában. (…) 1998 és 2002 között 600 ezerről 400 ezerre csökkent a bűncselekmények száma. Mindannyian tudjuk, hogy ilyen folyamatos és jelentős csökkenés az utóbbi tízegynéhány esztendőben nem történt. Ráadásul nagyságrendekkel, mintegy 30 százalékkal csökkent a visszaeső elkövetők száma is. Mondhatjuk tehát azt, hogy négy év kemény munkája árán ma kevesebb bűnöző van az utcán, és jóval kevesebb megrögzött bűnöző van az utcán, mint korábban volt. (…) De 2003 márciusától, egy korábbi döntésnek megfelelően, jelentősen enyhítik majd a büntetőtörvények szigorúságát. Az emberek ezt nem akarják. Akkor kinek jó ez? Úgy tűnik, hogy a kormány valójában a törvénytisztelő emberek sokaságával áll szemben. (…) A legutóbbi időkig szigorúan üldözték a kábítószereket és azok terjesztőit. (…) Az új szabály lényege az, hogy mentesülhet a büntetés alól az, bizonyos föltételek mellett, aki az iskolában kábítószert ad át fogyasztás céljára. A minisztertől kapott állásfoglalás szerint az átad szó egyébként vonatkozik a pénz ellenében történő átadásra is. Kinek jó ez? Mi szülők ezt ellenezzük. És azt hiszem, elvárjuk mindenkitől, mindig minden kormánytól, hogy az a személy, aki az iskolában kábítószert ad át gyermekeinknek, azt bizony kellő szigorral büntessék meg. (…) Úgy tűnik, hogy a kormány ebben az esetben a gyermeküket féltő kisgyermekes szülőkkel áll szemben. (…) Most nálunk, itt, Magyarországon úgy írják ki az autópálya-építési pályázatokat – s ezt nem is titkolják el -, hogy szándékosan kizárják a versenyből a magyar cégeket. Kinek jó ez? (…)

Hogyan is állunk a státustörvénnyel? A kormánypártok, úgy tűnik, addig-addig szorongatják a törvényt, amíg az ki nem leheli a lelkét, és semmire sem jó, holt szöveg lesz abból a törvényből, ami eddig pezsgést, lendületet és friss életet vitt a nehéz helyzetben lévő magyar közösségek életébe. Kinek jó ez? A kormány valójában nem az ellenzékkel, hanem a határon túli magyarokkal áll szemben. A határon túli magyarok lassan már azt kérdezik, van-e egyáltalán még anyaországuk. Mi azt üzenjük vissza, innen is, ha megengedik, hogy kormányok jönnek-mennek, az idők járása hol megnehezedik, hol megkönnyebbedik, de anyaország az van, és ránk számíthatnak. (…)

Kétségkívül megnehezíti a dolgok helyes útra terelését az is, hogy nehezen értünk szót egymással. Úgy tűnik, más nyelvet beszélünk, pedig talán mindannyian tudjuk, hogy két ember között a legrövidebb út az egyenes beszéd. Tíz hónapja azt mondták, üres az államkassza, majd kiosztottak 320 milliárd forintot. Tíz hónapja azt mondták, hogy a Miniszterelnöki Hivatal miatt vízfejjé duzzadt az államapparátus, és szörnyűvé vált a hatalomkoncentráció. Majd az elmúlt hónapokban a Miniszterelnöki Hivatal költségvetését három és fél milliárdról 7,1 milliárdra, hogy is mondjam, „csökkentették”, és a létszámot pedig 540-ről 800 főre „apasztották”. Lassan hetente bezárnak egy üzemet, kedves barátaim, és mi eközben győzelmi jelentéseket hallunk arról, hogy nő a foglalkoztatottság. Felemelik az autópálya-matricák díját jelentősen, 20 százalékkal, és indoklásként azt halljuk, hogy azért, mert 160 kilométer új pályát használhatnak a gépkocsi-tulajdonosok. Miközben előtte hónapokig azt hallottuk, hogy az előző kormány egyetlen kilométer autópályát sem épített. Nos, eszébe jut az embernek ilyenkor az a történet, amikor talán valahol Székelyföldön megkérdezik az öregembert, hogy szerinte iszik-e a hal vizet. Hogyan is állunk a mellébeszéléssel, ezért jutott eszembe a történet. Nahát, iszik-e a hal vizet? Az öreg gondolkodik, majd kiböki és azt mondja: hogy a hal iszik-e vizet, azt nem tudom, de hogy alkalma van rá, az biztos. (…)

A régi kínaiak úgy tartották: amikor a szavak elvesztik jelentésüket, az emberek elvesztik a szabadságukat. Sőt, ezt is megtanultuk, van úgy, hogy nemcsak a szabadságukat vesztik el, hanem a biztonságukat is. Ezt verte a fejünkbe a taszári lecke. Először azt mondták nekünk, hogy tolmácsok érkeznek. Jó. Utána kiderült, hogy ezek a tolmácsok leendő közigazgatási szakemberek. Jó. A leendő szakemberekről kiderült, hogy az Egyesült Államokkal jogviszonyban álló önkéntesek. Így tudtuk meg, hogy a tolmács magyarul zsoldost jelent. (…)

(A Dísz téren) azt mondtuk, most majd eldől, igen, most majd eldől, hogy természetesen és őszintén a lelkünkből fakadt-e az elmúlt négy esztendő, vagy egyszerűen csak utazgattunk egy kicsit saját átmeneti lehetőségeink birodalmában. Úgy gondolom, hogy az elmúlt tíz hónapban eldőlt. Akár ki is hirdethetjük az eredményt. Kimondhatjuk, megoszthatjuk egymással azt a gondolatot, hogy a kormányzati eszközök és az ebből fakadó lehetőségek hiánya ellenére együtt maradtunk. Hogyan is mondta sokunk kedvenc gyermekhőse, Maugli a Dzsungel könyvében? Egy vérből vagyunk, te meg én. Polgárok százezrei jöttek rá, hogy az elzárkózó ember olyan, mint a magában álló nádszál, amit az első szél könnyedén eltörhet. De ha tíz-húsz-harminc-ezer-tízezer, sőt százezer nádszál fonódik össze, azt bizony semmilyen erő sem képes összeroppantani, sőt egy ekkora nádas a szelet is megfékezi. S nekünk, tisztelt hölgyeim és uraim, volt erőnk együtt maradni, és mert volt erőnk együtt maradni, lett erőnk megőrizni értékeinket.

(…) A mi feladatunk, az önök feladata, hogy azok az értékek, amelyeket mi képviselünk: emberi méltóság, a család, a munka, a tanulás, a rend, a nemzeti összetartozás, ezek jelen legyenek a magyar közéletben. S ezek az értékek csak akkor vannak jelen, ha mi is jelen vagyunk, ha mi is mindenhol jelen vagyunk. Ezért a nemzeti erőknek ennél kisebb célt nem érdemes kitűzni magunk elé. Minden településen ott kell lenniük. (…)

Az elmúlt négy év tanulsága talán az lehet, hogy a magunkfajtának csak nagy célok, ne féljünk a szavaktól, csak nagy nemzeti célok érdekében szabad vállalni a kormányzás felelősségét. (…) Vessünk számot reálisan a helyzettel. A kitartásunk elegendő volt négy évre. De csak négy évre volt elegendő. Most eljött az idő, hogy megerősödjünk. Azt hiszem, nekünk nem lélekben kell megerősödnünk, hanem inkább testben, vagyis a szervezeti erőnket tekintve. Egész egyszerűen arra van szükségünk, hogy megizmosodjunk. Az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e a jövőben majd az itt elmondott konfliktusokból származó, ránk váró terheket elviselni, s hogy erre képesek leszünk, ahhoz úgy gondolom, most egy nagy, erős, nyitott, európai néppárt építésére kell magunkat rávenni. (…)

Erőt kértünk a Gondviseléstől, és ő nehézségeket adott, amelyeken megedződhetünk. Bölcsességet akartunk, s ő problémákat adott, amelyeket megtanulhatunk megoldani. Előmenetelt óhajtottunk, gondolkodó agyat és testi erőt kaptunk, hogy dolgozhassunk. Kértünk bátorságot, és veszélyeket adott, amelyeket legyőzhetünk. Szeretetre vágytunk, és kaptunk bajba jutott embereket, akiken segíthetünk. Kedves barátaim, semmit sem kaptunk meg, amit kértünk, és mindent megkaptunk, amire szükségünk van. (…)

Csak béke legyen! Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!

(Összeállította: Somorjai Viktória)