– Mi történt a rendszerváltozás óta megtartott választásokon a főváros XI. kerületében?

– A 15. számú választókörzet jellemzően jobboldali körzet: 1990 óta csak jobboldali jelölt tudott győzni az országgyűlési választásokon Csapody Miklós személyében; 1998-ban és 2002-ben már az MDF és a Fidesz közös jelöltjeként. Jövőre azonban nem lehet arra számítani, hogy a két párt között ismét választási szövetség jönne létre.

– Megtörténhet az, hogy az ebben a választókörzetben élő szavazópolgárok szinte már megszokásból is rá szavaznak?

– Nem akarom minősíteni Csapody Miklóst, hiszen országosan is ismert politikus, a tettei minősítik őt, egyet azonban kijelenthetek: az utóbbi években megítélése már erősen vitatottá vált. Már 2002-ben is sokan csak azért szavaztak rá, mert bírta a Fidesz támogatását. Nagyon sajnálom, hogy az MDF magatartása a nemzeti oldalon álló szavazók legtöbbjében ma már erős kételyeket ébreszt, és sajnálom azt is, hogy ez a törés bekövetkezett, de látni kell, hogy ennek vesztese valójában maga az MDF lesz. Ebben a választókörzetben – akár a százalékos arányt, akár a szavazatszámokat nézzük – az eredmények alapján láthatjuk, hogy 2000 óta a Fidesz folyamatosan tör előre.

– Sokan arra hivatkoznak például az EP-választásokkal kapcsolatban, hogy a Fidesz azért érhetett el egyértelmű győzelmet, mert viszonylag alacsony volt a részvételi arány. Mit mutatnak a szavazatszámok?

– 2002-ben a Fidesz 8400 szavazatot gyűjtött – ez természetesen arányosított szám, hiszen Fidesz-MDF közös lista volt -, az EP-választáson pontosan tízezret, december 6-án pedig a kettős állampolgárságra tizenkétezren mondtak igent, míg a kórház-privatizáció leállítására tizenháromezren. Vagyis két év alatt lényegében 50 százalékkal több olyan szavazópolgárt tudhatunk magunk mögött, akik a Fidesz elképzeléseit támogatják. Hogy ezt elérjük, rengeteget munkálkodunk, 120-140 emberrel dolgozom együtt a választókörzetben; ők olyan aktivisták, akik mindenféle térítés nélkül rendszeresen segítenek nekünk. Az alkalmi segítőkkel talán még a 200 főt is elérjük.

– Milyen konkrét különbségek vannak a választásokra való felkészülésben a 2002-es megmérettetést megelőző időszakhoz képest?

– 2002-ben a tényleges munka 3-4 hónappal a választások előtt kezdődött meg. Ehhez képest engem Orbán elnök úr 2004 januárjában jelölt ki a választókörzet élére – vagyis, bár még 7-8 hónap áll előttünk a választásokig, már másfél éve dolgozunk. A legelső megmérettetés a Nemzeti Petíció volt, majd természetesen részt vettünk az államfőválasztással kapcsolatos szimpátiaszavazás lebonyolításában, valamint a Nemzeti Konzultációnak a választókhoz való eljuttatásában és visszagyűjtésében. Mind a petíció, mind pedig a konzultáció nagyon sok munkát és befektetést igényelt: miután pénzünk nincs, ezért személyesen juttatjuk el a postaládákba a leveleket, a beérkező válaszokat pedig feldolgozzuk. Hadd említsek csak egy kiragadott példát arról, milyen hatékony lehet egy jól kiválasztott akció! Nyáron megszerveztünk egy jótékonysági hangversenyt, amelyen a megjelenő 560 vendég egyetlen este alatt több mint félmillió forintnyi adományt adott össze a vajdasági árvízkárosultak részére. Köszönet és hála illesse minden szervezőt és résztvevőt! Ez is csak azt mutatja, hogy a polgári oldal képes megmozdulni a hívó szóra, egy jó ügy mellett teljes mellszélességgel kiáll és hajlandó segíteni.

– Ön elsősorban kereszténydemokrata vagy fideszes?

– Kereszténydemokrata vagyok, aki Orbán Viktor híve és a Fidesszel nagyon szoros szövetségben dolgozom – kettős párttagsággal.

– Hogy veszi észre a saját választókörzetében, létezik megosztottság a jobboldalon a pártpreferenciák tekintetében?

– Nálunk, a jobboldalon – az MDF-et sajnos már leszámítva – még ha van is különbözőség, de ellenségeskedést nem tapasztalok. Az MDF-fel pedig lényegében nincs már kapcsolatunk. Azt, hogy engem választókerületi elnöknek jelöltek ki, az MDF egyértelműen sértésnek tekintette. Ezért én nem haragudhatok; ha az én nyakamra küldenének egy nálamnál esélyesebb jelöltet, nyilván én sem örülnék neki. Nem tudom, Csapody Miklós mit gondol minderről, mindenesetre az EP-választáson az MDF 6 százalékot ért el, szemben a Fidesz 47 százalékával. Ezek után arra számítani, hogy jövőre ebben a körzetben győztes lehet az MDF jelöltje, túlzott optimizmust sejtet. Most egyértelműen úgy tűnik, hogy akik korábban a Fidesz támogatta Csapodyra szavaztak, most a Fidesz mellett állnak.

– Róla már biztosan tudhatjuk, elindul-e ebben a körzetben?

– A habitusát és a nyilatkozatait ismerve biztosra veszem, hogy igen. Ő azok közé tartozik az MDF-ben, akik a Fidesszel való együttműködést határozottan ellenezték és ellenzik. Feltételezem, hogy személyes presztízskérdésként kezeli a megmérettetést még akkor is, ha nemcsak azt sejthetjük, hogy nem nyerhet, de azt is, hogy az MDF valószínűleg be sem kerül a parlamentbe. Az a néhány százalék azonban, amit összeszednek országos szinten, mindenképpen a baloldalt segíti. Lehet a Fideszt démonizálni, de ettől semmi nem oldódik meg. 1997-ben közvetlen közelről láttam, ahogy a KDNP szétverésével a magyarországi kereszténydemokrácia lemészárolja saját magát. Tudni kell, hogy a Fidesz nem lenyelte a kereszténydemokratákat, hanem segítő kezet nyújtott nekünk. Ugyanezt teszi most is a végletekig megosztott MDF-fel is; van, aki elfogadja, s van, aki nem. Hadd idézzek fel egy történetet az MDF együttműködési szándékáról! 1998 nyarán – egy, a Somlóhegyen tartott ünnepségen – találkoztam Dávid Ibolyával. Az MKDSZ képviselőjeként vettem részt a megemlékezésen. Egy üzenetet vittem az elnök asszonynak: az együttműködést próbáltuk volna elősegíteni. Néhány percet tudtam vele beszélni: azt mondta, az együttműködésnek csak olyan formáját tudná elképzelni, hogy mi olvadjunk bele az MDF-es alapszervezetekbe…

– Amikor ők beszélnek a Fidesz „mindent és mindenkit bekebelező” terveiről…

– Pontosan erre céloztam. Én azonban tapasztalatból állítom, hogy a kereszténydemokrata identitást a Fidesz nemcsak engedi megtartani, hanem egyenesen bátorítja is. Ezen túl a realitás is megkívánja a szövetséget; hogy 2010-re mi változik, nem tudhatom, de biztos vagyok benne, hogy a szoros együttműködés megmarad.

– Ön teljes természetességgel állítja, hogy a realitás megkívánja a szövetséget. Úgy tűnik azonban, néhány politikai erő képviselői ezt nem így látják.

– A politikai realitást valaki vagy elfogadja, vagy nem; aki álomvilágban él, azzal nincs mit kezdeni. A magyar választási rendszerben az a párt, amelyik nem éri el az 5 százalékot, nem juthat be a parlamentbe, ráadásul szavazatait szétosztják a jobb- és baloldal között. Nagyon leegyszerűsítve: kockáztatja, hogy minden rá adott szavazatot elveszít, s azok felét átadja az MSZP-nek. Nem a Fidesz miatt kell egységre lépnie a jobboldalnak, hanem emiatt. Azokban az országokban, ahol a parlamentben tiszta listás választás van, ami annyit jelent, hogy aki egy mandátumnyi szavazatot összegyűjt az országban, az egy képviselőt bejuttat a parlamentbe, ott emiatt nincs választás előtti együttműködési kényszer. 1990-ben még lehetett kockáztatni, mert nem volt egyértelmű, melyik párt milyen támogatottsággal bír. Ma már igen. Nyilvánvaló azonban, hogy az ilyesfajta döntéseknél személyi ambíciók is szerephez jutnak, ami önmagában nem baj, mert a politikus – jó esetben – ugyanúgy a munkájából él, mint a tanár vagy az újságíró.

– Nem tart attól, hogy a kereszténydemokratákat is néhányan azzal vádolják majd, hogy „a kétpártrendszer kialakulását segítik”?

– Megismétlem: nem a Fidesz alakítja ki a kétpártrendszert, hanem a választási rendszer „hozza létre” azt. 1994-ben az MSZP listás támogatottsága 33 százalék volt – ezzel az eredménnyel abszolút többséget (209 mandátumot) szerzett a parlamentben; a jobboldali pártok együtt (34, 7 százalékkal) jobban szerepeltek, mégis kisebbségben maradtak, mert a jobboldali szavazatok négy párt között oszlottak meg. Egy „szövetséges listán” kevesebb szavazattal több mandátumot lehet szerezni: ez a makacs tény. Úgyhogy ezúton kérem a baloldali véleményformálókat: a ruhák megszaggatását és a műkönnyek hullatását a jobboldali pártokért abbahagyni szíveskedjenek. Mi pontosan tudjuk, hogy mi a nemzeti oldal érdeke és eszerint is cselekszünk. A Fidesszel való szoros együttműködést pedig nap mint nap megélem: minden egyes alkalommal, amikor nem értünk egyet valamiben, elmondom, elmondhatom a véleményemet, aminek persze nem mindig örülnek, de nagyon fontos tudni azt, hogy emiatt még soha semmiféle retorzió nem következett be.

– Ha megtörténne az 2006-ban, hogy a Fidesz mellett egy másik jobboldali párt is valahogy bejut a parlamentbe, a jelenlegi „kínálatból” bárkivel is elképzelhető lenne egy stabil kormány megalakítása?

– Elméletileg és a pártokat nem minősítve, csak egyszerűen eljátszva a gondolattal azt mondanám, hogy az MDF-en kívül más jobboldali párttal lehetséges lenne a kormánykoalíció megalakítása; a politikai realitás persze az, hogy csak a Fidesz jut be. Ha egy-két évvel ezelőtt teszi fel ugyanezt a kérdést, akkor habozás nélkül ezek közé számítottam volna az MDF-et is, ma azonban már ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Ők egyébként is a „majd meglátjuk” hozzáállást hangoztatják, azt sem zárják egyértelműen ki, hogy akár az MSZP-vel is hajlandók lennének koalícióra lépni. Ebben természetesen nem az a szomorú, hogy az MDF egy baloldali párttal akarna szövetséget kötni, hanem az, hogy azzal a párttal, amelyik a diktatúra örököse. És ha már itt tartunk: én magamat baloldalinak tartom. Az MSZP azonban minden, csak nem baloldali párt, másfél évtized elteltével sem esett át a megtisztuláson, ráadásul az azóta feltűnt „fiatalabb nemzedék” sem új irányvonalat képvisel: ők az öregek elv nélküli követői. Szélsőségesen liberális, kapitalista nézeteket vallanak. Figyelembe véve persze azt, hogy a pénz az ő oldalukon van, s milliárdosok, a privatizáció nyertesei az ő soraikban ülnek, ez nem is annyira meglepő. Magyarországon a baloldali programot ma már elsősorban a kereszténydemokraták és a Fidesz képviseli.

– Egyetért azzal, hogy a Fidesz mára ideológiai kérdésekben elsősorban a nemzeti értékeket képviseli, míg gazdaságpolitikai szempontból inkább baloldalinak mondható?

– Ha nem is tisztán baloldali, de erősen kereszténydemokrata. Leegyszerűsítve: a nemzeti kérdésekben konzervatív; a munka világa, a család megítélésében kereszténydemokrata. A magántulajdonnak a nemzeti érdekekből fakadó esetleges korlátozásának elvét elfogadja, s ilyen értelemben baloldalinak mondott szociális elemeket is tartalmaz a programja. Ha csak a legutóbbi példákat nézzük, láthatjuk, hogy a Fidesz nem elviekben kifogásolja a privatizációt, de igenis kifogásolja, hogy a stratégiai ágazatokat – mint a Malév, a Budapest Airport, a MÁV, az MVM vagy a kórházak – az állam kiadja a kezéből. Ettől nem válik bolsevikká – aki ezt állítja, az nincs tisztában azzal, amiről beszél. Franciaországban, Németországban vagy éppen Angliában is előfordult az állam részéről stratégiai cégek visszavásárlása, mégsem kiáltott senki kommunizmust.

– Erről sokat hallunk mostanában Orbán Viktortól is, sokan azonban kételkednek ennek a kivitelezhetőségében.

– Pedig ez a gyakorlatban tökéletesen megvalósítható. A bolsevik államosítás arról szólt, hogy „mindent elveszünk, ha pedig ez neked nem tetszik, koncentrációs táborba küldünk vagy bebörtönzünk”. Államosítás azonban, illő kártalanítás mellett, létezik a nyugati világban is, amikor is az állam egyszerűen kifizet és megvesz egy-egy céget. Törvénymódosítással pedig mindez könnyebbé tehető. Meg kell érteni: nem Kínáról vagy Mozambikról beszélünk; a nyugati világban nem egy és nem két országban történtek és történnek sikeres visszaállamosítások, számtalan példa van erre. A döntési szempont egy esetleges államosítás esetében kizárólag az ország alapvető, stratégiai érdeke lenne.

– Vagyis van okunk azt gondolni, hogy a 2006-os, reménybeli győzelem után a négy esztendő alatt tönkretettek nagy része újraéleszthető, visszafordítható?

– Mindenképpen. Ami pedig a reménybeli győzelmet illeti, hadd éljek egy sportpéldával: a második félidő 20. percében járunk és 2:0-ra vezetünk. A meccset még elveszíthetjük, de ha tisztességgel végigjátsszuk a mérkőzést és továbbra is hajtunk, akkor megnyerjük. Magabiztosak, nem pedig elbizakodottak vagyunk.