Az 1920-as trianoni és az azt területi szempontból minimális eltéréssel – még a pozsonyi hídfő, azaz három falu Csehszlovákiához került – megismétlő 1947-es párizsi béke a kárpát-medencei magyarság egy jelentős részét Magyarország határain túlra helyezte. A ma határon túlnak számító kárpát-medencei területeken 1910-ben még mintegy 3 323 000 magyar élt. Számuk Trianont követően a hivatalos adatok szerint 2 553 000 főre csökkent. 1941-ben a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki, szlavóniai, dél-baranyai, muravidéki és őrvidéki magyarok száma ugyan összesen 3 285 000-re duzzadt, de ötven év múltán a Kárpát-medence határon túli területein már csak 2 739 000 magyart találtak a statisztikusok. A hanyatlás egyelőre megállíthatatlannak tűnik, ugyanis az 1990-es évek történései nyomán a kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek összesen 2 434 000 főre apadtak. Azaz az elmúlt évtizedben több mint 300 ezer fővel, vagyis 11 százalékkal (!) fogyatkozott a határon túli magyarság. Kilencven év alatt pedig gyakorlatilag 900 ezer fővel csökkent az elcsatolt területek magyarsága. Ez az elképesztő mértékű és ütemű fogyás még döbbenetesebb annak fényében, hogyha azt vizsgáljuk, hogy más kárpát-medencei etnikumok lélekszáma milyen dinamikusan növekedett. Csak két példa: az 1920-ban körülbelül 2 millió főt számláló szlovákság 1991-re 4,5 milliósra duzzadt a mai Szlovákia területén, az erdélyi románság pedig az 1920-as szűk 3 milliós lélekszámot 70 év alatt több mint 5,5 milliósra tornázta fel! Ezek persze mind hivatalos számoknak tekinthetők, melyek sosem fedik teljesen a valóságot, hiszen a bizonytalan vagy kettős identitásúak ugyanúgy jelentősen befolyásolhatják a számsorokat, mint az érdekből vagy félelemből magukat más nemzetiséghez sorolók. Ám a tendencia világosan kirajzolódik: a magyarság vesztésre áll. Az optimista jóslatok szerint a csökkenés egy idő után megtorpan: romániai magyar kutatók szerint az erdélyi magyarság lélekszáma 1 millió főn stabilizálódhat. A borúlátó prognózisok szerint azonban, ha a fogyás ilyen ütemben folytatódik, akkor a XXII. században már hírmondója sem akad majd a határon túli magyaroknak.

Barátságtalan környezet

A kárpát-medencei magyarság rohamos fogyatkozását három fő okkal magyarázzák a kutatók és persze a politikusok: az asszimilációval, az elvándorlással és a nem megfelelő gyermekszaporulattal. A hét szomszédos országban élő magyar közösségek helyzete persze más és más, de sok hasonlóság is felfedezhető. Elég, ha csak az 1940-es évek történéseire gondolunk. Felvidéken az úgynevezett hontalanság évei, azaz a Benes-dekrétumok nyomán véghezvitt teljes jogfosztás, deportálások, lakosságcserék tették keserűvé a magyarság életét. Kárpátaljáról tömegesen hurcolták Szibériába és a Szovjetunió más területeire a férfiakat, ahonnan a jelentős részük már sohasem tért vissza. Jugoszláviában Tito partizánjai több 10 ezer magyart gyilkoltak le, míg Romániában először az 1940-ben ott maradt Dél-Erdélyben hurcolták meg a magyarokat, Észak-Erdélyben pedig a világháború végén öldököltek a Maniu-gárdisták. A kommunizmus évtizedei alatt a szomszédos országok politikai elitjei – kivételek persze mindenhol akadtak – a magyarság lassú felőrlésére különböző módszereket találtak. A kifinomult és brutális módszereket ötvözve jelentősen megváltoztatták az érintett területek etnikai arányait, különösen a jelentősebb városokét. Szándékosságot nehéz nem feltételezni, s az sem lehet magyarázat, hogy más kisebbségekkel sem bántak kesztyűs kézzel a kommunista rezsimek: például a Zsivkov-korszak végén a bulgáriai törökökkel és pomákokkal (iszlám hitű szlávokkal). A kelet-közép-európai rendszerváltozások idején persze a magyar kisebbségi közösségek okkal-joggal reménykedtek egy toleránsabb környezet eljövetelében. Ám többségüknek csalódniuk kellett. A három kis kárpát-medencei magyar kisebbség, a burgenlandi, a szlovéniai és a horvátországi a jelenleg viszonylag jónak tekinthető körülményeik ellenére veszélyben vannak kicsinységük folytán. Sajnos az európai tapasztalatok azt mutatják, hogy a 150 ezer fő alatti nemzeti közösségek fennmaradása kétséges. Ráadásul a horvátországi magyarságot a 90-es évek hadieseményei és következményei is megritkították.

A többé-kevésbé barátságos osztrák, szlovén és horvát környezet azonban remélhetőleg segíti az ottani magyarság megmaradását.

Egészen más a helyzet viszont a négy nagy kárpát-medencei magyar közösség esetében. A kárpátaljai magyarokat inkább a közép-európai ésszel is nehezen felfogható szegénység sújtja, bár például a Vereckei-hágón felállítandó magyar emlékmű körül kialakult perpatvar az ukrán sovinizmus létezését bizonyítja. Ám a felvidéki, erdélyi és délvidéki nemzetrészek nap mint nap a bőrükön érezhetik a magyarellenességet.

A legnagyobb határon túli nemzetrész, az erdélyi magyarság sérelmeit, az ellenük elkövetett jogsértéseket még csak vázlatosan is nehéz felsorolni. Az erdélyi magyarok mintegy felének otthont adó, többségében magyarok lakta Székelyföld etnikai arányainak szándékos megváltoztatása, elrománosítása sajátos eszközökkel folytatódott az elmúlt években: a „hagymakupolás honfoglalással”. Székelyföldön gomba módra szaporodnak az ortodox kolostorok: ez pedig a görögkeleti papság és kiszolgáló személyzete, azok családtagjai, valamint az őket kiszolgáló intézmények és személyek odatelepítésének láncolatát jelenti. Elég csak a Cserehát-ügyre gondolni: a román egyházi terjeszkedés miatt tiltakozó és tüntető székelyudvarhelyi magyarok közül büntetőeljárás alá vontak és meghurcoltak egy személyt.

Mindennapos magyarellenesség

Romániában egyébként is megszokott a magyarság jogi úton történő megfélemlítése, gondoljunk csak az Agache-ügyre. Az 1989-es forradalom után megadott általános amnesztia ellenére kézdivásárhelyi magyarokat perbe fogtak, s egy közülük még ma is börtönben ül. Mindeközben az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom értelmi szerzőinek haja szála se görbült. Egy romániai önálló magyar állami egyetemről szó sem lehet, miközben Funar kolozsvári polgármester hivatali ténykedését elsősorban a magyarellenesség fémjelzi. Az erdélyi magyar egyházi ingatlanok visszaadása a törvényi szabályozás ellenére immár 13 éve késedelmet szenved, s persze olyan szimbolikus ügyekkel is ütnek egyet az erdélyieken, mint az Aradi Vértanúk szoborcsoport kérdése – ez ügyben egyenesen Nastase húzta meg a vészféket – vagy a felbecsülhetetlen értékű magyar kéziratokat, könyvritkaságokat őrző gyulafehérvári Batthyáneum sorsa. Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor arról sem, hogy más megyéktől eltérően a többségében magyarlakta Hargita és Kovászna megyékben a hihetetlenül rossz állapotban lévő utak felújítása szóba sem kerül, ezzel is akadályozva a beruházásokat, Székelyföld gazdasági megerősödését, s mintegy elősegítendő a magyarok elvándorlását. De ha a Kárpátokon túlra tekintünk, akkor sem megnyugtató a helyzet, hiszen a moldvai csángók anyanyelvi oktatása az illetékes román hatóságok időhúzása és megfélemlítő akciói miatt csak most ősszel indulhatott be rendkívül szerény keretek között, a magyar hitéletről pedig egyszerűen hallani sem akar a iasi püspökség.

Európa csendes…

A szlovákiai vagy felvidéki magyarok is megannyi jogsértő akcióval, intézkedéssel szembesülnek. A Vladimir Meciar fémjelezte évek után sem javult érdemben a helyzetük. A gazdasági diszkrimináció egyértelműen sújtja őket, hiszen az állami beruházások és az infrastrukturális fejlesztések nem jellemzőek a felvidéki magyarok túlnyomó részének szülőföldjeként és lakhelyeként ismert Dél-Szlovákiában. Megemlítendő a benesi dekrétumok örökségeként a magyaroknak hátrányt jelentő nevesítetlen földek ügye vagy a magyar igényeket az asztalról lesöprő közigazgatási rendezés. A szlovák nyelvtörvény szintén önmagáért beszél, csakúgy, mint a nyitrai egyetem önálló magyar kara beindításának megakadályozása. Az egyes vidékeken tetten érhető magyarellenességet mi sem fémjelzi jobban, mint hogy két-három évvel ezelőtt néhány autónyi nyitrai szlovák bőrfejű kegyetlenül elvert egypár szórakozó környékbéli magyar fiatalt. Ám a magyarverés még sokkal nagyobb „divat” Délvidéken, ahol a Boszniából, Horvátországból és Koszovóból érkezett szerbek jelentős részénél még mindig van fegyver, ezzel is fenyegetésben tartva az őslakosokat, nem utolsósorban a magyarokat. Ugyanakkor az említett balkáni területekről betelepített menekültek tömegeivel a szerb hatóságok szándékosan és jelentősen megváltoztatták az etnikai arányokat, ellentmondva ezzel is az európai normáknak.

Az igencsak foghíjas felsorolásból is kitűnik, hogy lenne bőven miből összeállítani a határon túli magyarellenességről tanúskodó dossziét. Erre pedig már csak a státustörvény és a remélhetőleg hamarosan kidolgozandó kettős állampolgárság koncepciójának védelmében is nagy szükség lenne. Az Európai Unió részéről pedig igen komoly kisebbségvédelmi törekvések figyelhetőek meg. Elég csak az 1998. február 1-jén hatályba lépett, az Európa Tanács által létrehozott, nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményre utalni. Az unió képviselői tehát kényesen ügyelnek a kisebbségi kérdések rendezésére, különösen a tagjelölt országok esetében. Ám a tagjelöltekről szóló országjelentésekben nem csoda, hogy nem bontakozik ki valós kép. Az ok: a magyar lobbi gyengesége. Persze lehet arra hivatkozni, hogy a román és szlovák lobbi tevékenysége kioltja a magyarét, de ez, különösen a jelentős nyugat-európai magyar szervezeteket figyelembe véve, nem lehet magyarázat. Duray Miklós utalt arra a Hír TV adásában, hogy a Günter Verheugen körüli szlovák lobbinak elég komoly befolyása van a bővítési főbiztosra. Nos, a magyar lobbinak már csak ezért is rendkívül szorosan együtt kell működni a nyugat-európai és a kárpát-medencei magyarság képviselőivel. Látható, hogy az unió illetékeseinek finoman szólva fogalmuk sincsen a valós kárpát-medencei helyzetről. Ezért azonban elsősorban nem őket, hanem magunkat okolhatjuk, hiszen 12 év nem volt elegendő arra, hogy egy dossziét összeállítsanak az arra hivatottak, amely a szomszédos országban élő magyar közösségek elleni cselekedeteket, diszkriminatív jogszabályokat és hivatali huzavonákat taglalná.

Elsőként a Határon Túli Magyarok Hivatala elnökétől érdeklődtünk, hogy mi is a véleménye: a státustörvény elleni szlovák és román érveket vajon egy ilyen dossziéval lehetne-e hatástalanítani, s ha ez ügyben nem is, a határon túli magyarok követeléseihez mennyire tartja célravezetőnek ezt az eszközt? Ám Bálint-Pataki József, a HTMH elnöke közelebbről meg nem nevezett indokkal elhárította megkeresésünket.

– Fontos, hogy a nemzetközi közvélemény megismerje a diszkrimináció tényeit – közölte Németh Zsolt, az országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, a Fidesz-MPP alelnöke. – Ez különösen egy olyan közösségre igaz, amely a jogai érvényesítéséért mindig békés eszközökkel küzdött, és amely stabilizáló szerepet tölt be a régióban. A diszkrimináció súlyosabb eseteit a mindenkori magyar kormánynak alkotmányos kötelessége szóvá tenni. Sokféle eszköz lehetséges, egy jegyzék vagy dosszié egy a sok közül. A kormányon kívül ebben a kérdésben sokat tehet még a magyarországi civil, tudományos és egyetemi szféra is. És végezetül: ne feledkezzünk meg arról, hogy szerencsére a határon túli magyar közösségek rendelkeznek legitim és nemzetközileg elismert szervezetekkel, melyek képviselői előtt a szomszédos országokban nyitva állnak a nagykövetségek ajtajai. Saját érdekeiket pedig a legpontosabban maguk az érintettek tudják képviselni, a magyar kormánynak pedig leginkább az általuk fontosnak tartott kérdésekben kellene segítséget nyújtani a nemzetközi porondon.

Az országgyűlési választások óta rohamléptekben szerveződő civil szféra képviselői konkrét lépéseket is kilátásba helyeznek. Tóth Gy. László politológus szerint a magyar kormánynak lenne elsőrendű feladata a nemzeti érdekek védelme, de ennek hiányában másoknak is lépni kell.

– Nemrégiben hoztuk létre a Magyar Szellemi Honvédelem Polgári Kört, amely keretében összegyűjtjük, hogy mikor milyen magyarellenes atrocitások történtek – fejtegette Tóth Gy. – Egyrészt összeállítunk egy kötetet a Jobbik Magyarországért Mozgalom segítségével, amelyikben megpróbáljuk dokumentálni, hogy mi történt a régióban 1988-tól 2002-ig. Másrészt felkértem történészeket, hogy egy tanulmányban foglalják össze a magyarság jelenlegi helyzetének történeti, szellemi előzményeit. A munkacsoportban Tamáska Péter vezetésével neves magyarországi és határon túli történészek munkálkodnak. A polgári körünk pedig dokumentálja és nyilvánosságra hozza majd azon tendenciákat, amelyek egyértelműen sértik a magyarság érdekeit.

Tóth Gy. László rendkívül fontosnak tartja, hogy felvegyék a kapcsolatot és együttműködjenek a nyugati magyar szervezetekkel, nemcsak a befolyásuk miatt, hanem azért is, mert a magyarság egészére ki kell hogy terjedjen a szellemi honvédelem. A politológus szerint bárkit bárhol atrocitás ér, akár a szimbolikus, szellemi szférában, akár pszichikailag vagy fizikailag, azt Sydneytől Bukarestig dokumentálni kell. Az első dokumentáció 2004 februárjában jelenik majd meg, és a 2003-ban történt eseményeket regisztrálja. De a Jobbik Magyarországért Mozgalom sem tétlenkedik, hiszen ez év február derekán megalakítja az oktatási, valamint a külpolitikai szakértői bizottságait, amelyek többek között a határon túli magyarok helyzetéről szakértői állásfoglalásokat tesznek majd.

– Felállítunk egy jogi tanácsadó irodát vagy panaszirodát, amely a magyarországi és a határon túli magyarellenes jogsértések ügyében felléphet akár a nemzetközi fórumokon, például az Európai Parlamentnél vagy a hágai bíróságon is – mondta lapunknak Kékesi Rajmund, a JMM határon túli szakértői csoportjának tagja. – Van kitől tanulnunk, hiszen a franciák, az oroszok és a nemzetközi zsidó szervezetek rendkívül hatékonyan és tiszteletreméltóan védik nemzettársaikat. Sajnos egyik magyar kormány sem tett meg mindent a magyarellenes jogsértések feltárásában és nemzetközi fórumok elé vitelében. Pedig látni kell, hogy a szomszédos országok egy részében olyan légkört teremtenek, hogy a magyarok elkívánkozzanak vagy beolvadjanak. Funar Kolozsvárott többek között ezért is festi be a padokat, kukákat a román nemzeti színekkel, s ezért is van mindenhol kint a román trikolór. Arról se feledkezzünk meg, hogy a munkahelyi elbocsátásoknál először mindig a magyarokra kerül sor szomszédaink nagy részénél. És még folytathatnánk.

Kékesi kifejtette, hogy egy dosszié összeállítása előtt persze egyeztetni kell a határon túli magyarok képviselőivel, hiszen meg kell vitatni, hogy egy adott alkufolyamatban mennyire célszerű bevetni ezt az eszközt.

Talán valami valóban beindult. Talán a rendszerváltozás után 15 évvel az európai szervezetek is megfelelő képet kaphatnak a kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzetéről. Az idő sürget, hiszen a fentebb vázoltak alapján láthatjuk: ha ezek a tendenciák folytatódnak, akkor a következő évszázadban a határon túli magyar közösségekről már csak múlt időben beszélnek majd.