Hosszú vajúdás után november 30-án megszületett, pontosabban helyreállt Szerbia Vajdaság nevű tartományának autonómiája, miután november végén a belgrádi törvényhozás rábólintott a tartományi parlament által már egy évvel ezelőtt szentesített statútumra. Ugyanaznap az Európai Unió bel- és igazságügyi tanácsa jóváhagyta a Szerbia, továbbá Macedónia és Montenegró polgárai számára az EU felé élő vízumkötelezettség eltörlését. E két hír így, távirati stílusban örömre adhat okot, hiszen tagadhatatlan, hogy a korábbi helyzethez képest könnyebbé vált a délvidéki magyarok kapcsolattartása Csonka-Magyarországgal. Az alaposabb szemrevételezés azonban lecsendesíti a tapsvihart.

Délvidéktől Vajdaságig

A Vajdaság elnevezés a szerb Vojvodina magyar tükörfordítása, először az 1848–49-es események forgatagában bukkant fel a szerb szeparatizmus jeleként. A terület a történelmi Délvidék szerves része, akárcsak a ma román fennhatóságú Bánság, a horvát közigazgatás alatt álló Drávaszög és a Szlovéniához csatolt Muravidék.

A szerb közigazgatási beosztás szerint Vajdaságnak nevezett régió területe 21 500 négyzetkilométer, ide tartozik Közép- és Dél-Bácska, Bánát, azaz Nyugat-Bánság és a valamikori világhírű történelmi borvidék, Szerémség keleti része. A Duna, a Tisza és a Száva képezi e három kisebb földrajzi terület választóvonalait.

Valamikor színmagyar vidék volt, ám a török hódítás elől északra menekülő szerbek közül sokan telepedtek le itt. Ekkor kezdett megváltozni e vidék etnikai arculata, az 1944–45-ös magyarellenes vérbosszú nyomán pedig drámai fordulatok következtek be e téren, a titói Jugoszlávia ugyanis a csehszlovákiaihoz hasonló erőszakos lakosságcserét hajtott végre, így a tartományban végleg többségbe kerültek a szerbek. Az 1974-es jugoszláv alkotmány széles körű autonómiát biztosított Vajdaságnak, akárcsak az albán többségű Koszovónak. Hivatalossá vált a magyar nyelv, és a diktatórikus kommunista viszonyokhoz mérten meglehetősen széles körű intézményrendszer alakult ki. 1988-ban azonban Szlobodan Milosevics megvonta az autonóm jogköröket.

Az 1990-es évek második felétől kezdett ismét fölerősödni az önrendelkezésért síkra szállók hangja, ebben főként az egyik regionális szerb párt, a Nenad Csanak vezette Vajdasági Szociáldemokrata Liga vitte a prímet.

Jelenleg a tartományban a legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint – kerekítve – kétmillió ember él, ennek 65 százaléka, 1,3 millió lélek szerb, 14 százalékot tesz ki a 290 ezer magyar, rajtuk kívül szlovákok, horvátok, montenegróiak, románok, cigányok, bunyevácok, ruszinok, macedónok, ukránok és albánok lakják a régiót, 56 ezer ember pedig továbbra is jugoszlávnak vallja magát, noha ilyen nép sosem létezett.

A szerbek számarányát jelentősen, mintegy 13 százalékkal megnövelte az a közel 300 ezer menekült, akik a délszláv háború idején vándoroltak be Horvátországból, Boszniából, Koszovóból. Újvidéken például 25 ezer menekültet telepítettek le. Az ezredforduló után fellángolt magyarellenesség, a fizikai támadások sorozata főként hozzájuk köthető.

A tartomány északi része, a történelmi Közép-Bácska még most is magyar többségű, igaz, ez leginkább a falvakra jellemző, a városokban folyamatosan romlik a nemzetiségi arány. Szabadkának például már csak 35 százaléka magyar, igaz, ez relatív többséget jelent, mivel a többi 65 százalék megoszlik a szerbek, a horvátok és más nemzetiségek között. Néhány jelentősebb magyarlakta település, a teljesség igénye nélkül: Csantavér (92 százalék), Bácskossuthfalva (86 százalék), Magyarkanizsa (83 százalék magyar), Zenta (78 százalék magyar), Ada (76 százalék), Péterréve (75 százalék), Mohol (64 százalék), Muzslya (63 százalék), Topolya (59 százalék), Kishegyes (55 százalék), Óbecse (49 százalék), Temerin (42 százalék).

Ezen kívül feltétlenül megemlítendő a déli szórványvidéken az 52 százalékos magyar többségű Torontálvásárhely, illetve a 88 százalékban magyarlakta Székelykeve az Al-Dunánál. A tartományi székvárosban, Újvidéken viszont már csak 5,3 százalék a magyarság aránya.

A tartományi parlamentben a tavalyi regionális választások nyomán 64 politikus képviseli az Európai Vajdaságért nevű pártot, 25 delegáltja van a soviniszta Szerb Radikális Pártnak, 6 fő tevékenykedik az Együtt Vajdaságért nevű formáció színeiben, a Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia koalíciójában szintén féltucatnyian vitézkednek, a Szerbiai Szocialista Párt 5 mandátumot tudhat magáénak, különböző kisebb civil szervezetek 5 embert küldhettek az újvidéki parlamentbe.

A Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) összefogása nyomán kilencen képviselik a magyar kisebbséget, bár a Magyar Koalíció névre keresztelt együttműködés az elmúlt hetekben felbomlott, három pártja mellett a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar Remény Mozgalom is jelen van a politikai életben, a 290 ezer magyar tehát 5 pártra oszlik. A tartományi képviselőház elnöke a VMSZ-es Egeresi Sándor, a vajdasági kormány élén a Demokrata Párt politikusa, Bojan Pajtity áll.

Majdnem semmi

A szerb nemzetgyűlés, a Szkuptsina elkeseredett politikai viaskodást követően fogcsikorgatva fogadta el a kezdeményezést, az országos pártok ugyanis attól tartottak – és e félelmük nem múlt el –, hogy a tartományi önállóság az elszakadás felé vezető út első lépése. Ijedelmük részben érthető, hiszen a nagyszerb regionális hatalomról álmodozó belgrádi politikai elit alól kihullott Jugoszlávia, majd Montenegró, tavaly óta pedig a dél-szerbiai Koszovó is örökre elveszettnek tűnik. A háborúk és a politikai bezártság miatt Szerbia mára szegény országgá vált, melynek éléskamrája Vajdaság tartomány – nem csoda hát, ha ezt már nem akarják elveszíteni Belgrádban.

Az aggodalom mégis fölösleges, hiszen a november 30-án elfogadott, az egy évvel korábbihoz képest főként fogalmi téren átdolgozott autonómia-statútum voltaképpen csak jelképesnek tekinthető, mivel csak csekély részét adja vissza azon jogoknak, melyeket a milosevicsi korszak előtt élvezett Vajdaság. A december 1-jével életbe lépett dokumentum főbb rendelkezései a következők: rögzíti, hogy a Szerbia szerves részét képező Vajdaság Autonóm Tartomány határait az ott élő polgárok népszavazáson kinyilvánított akarata hiányában nem lehet megváltoztatni; egyenrangúságot garantál minden nemzeti közösségnek jogai gyakorlásában, kinyilvánítja, hogy a tartománynak a jövőben saját zászlaja és címere lesz, összhangban Szerbia alkotmányával; a statútum megállapítja, hogy Vajdaság adminisztratív központja, székhelye Újvidék; végül arra is feljogosítja a tartományt, hogy más országok régióival megállapodásokat kössön, tagja legyen Európa és a világ különböző társulásainak, illetve a belgrádi kormány jóváhagyásával politikai és gazdasági képviseleteket nyisson Európában és Brüsszelben.

A tartományi parlament arra is felhatalmazást kapott, hogy a későbbiekben megalapítsa a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiát.

Mindez az eddigi állapothoz képest kétségtelenül előrelépés, de a vajdasági tartományi parlament által egy évvel korábban elfogadott alaptörvényhez képest szerényebb az eredmény. Az eredeti dokumentum ugyanis regionális törvényalkotási joggal ruházta fel a tartományi képviselőházat, Újvidék nem székhelyként, hanem fővárosként szerepelt benne, Vajdaságot közép-európai régióként határozta meg, s államközi szerződések megkötését tette lehetővé. E jogosítványokat, illetve meghatározásokat azonban Belgrád ellenállása nyomán ki kellett venni a statútumból.

A tartományi autonómia végül inkább csak jelképesre sikeredett, hiszen önálló cselekvésre, valós önállóságra nem ad lehetőséget. A statútum végrehajtására megalkotott hatásköri törvény ugyanis szót sem ejt a tartomány vagyonáról és bevételeiről, ezeket majd a későbbiekben Belgrádban elfogadandó törvények határozzák meg. Márpedig gazdasági önállóság nélkül továbbra is a szerb fővárostól függ a tartomány.

Kérdőjelek

Még soványabb az eredmény magyar szempontból. Vajdaság tartomány tessék-lássék autonómiája ugyanis nem jelent magyar önrendelkezést. Ugyanakkor csekély előrelépésként értékelhető, hogy a nemzeti közösségek, így a magyarok is nemzeti tanácsokat választhatnak, melyeknek lesz bizonyos mozgásterük, ha nem is meghatározó.

Délvidéken egyébként 2002 óta létezik a Magyar Nemzeti Tanács, ám hatásköre zavaros volt, a gyakorlatban nem tudott valódi önkormányzatként működni, tagjait pedig bonyolult elektori rendszerben választották meg, így nem tükrözte a délvidéki magyarság akaratát, sokkal inkább a legerősebb magyar párt, a VMSZ fiókszerveként működött. A kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló, ugyancsak nemrég elfogadott törvény tisztázza és egyértelműsíti az önkormányzati hatásköröket a kultúra, az oktatás, a tájékoztatás, a hivatalos nyelvhasználat területén, rendezi a testület tagjai közvetlen megválasztásának módját, illetve rögzíti a finanszírozás mikéntjét. A törvény értelmében például a Magyar Nemzeti Tanácsnak a jövőben joga lesz oktatási intézményeket alapítani, ugyanakkor nem lesz valódi döntési joga például az igazgatók személyét illetően, hanem mindössze javaslatot tehet. A tanács tagjainak közvetlen választásához az szükséges, hogy a voksolás napjáig az érintett közösségnek, jelen esetben a délvidéki magyarságnak a legutóbbi népszámlálás szerint megállapított lélekszámának 20 százalékkal csökkentett összlétszámának legalább fele föliratkozik a kisebbségi választói névjegyzékbe. Ily módon voltaképpen magyar belső választásokra kerülhet sor.

A törvényi előírás értelmében 117 320 aláírást kell összegyűjteni november 11. és 2010. március 11. között, ezt a VMSZ már karácsonyra szeretné teljesíteni. Lapzártánkig már közel százezren iratkoztak fel a névjegyzékbe, viszont a nagy törvénykezésben szép csöndben kimúlt a VMSZ, a VMDP és a VMDK által létrehozott Magyar Koalíció. A kisebbségek nemzeti tanácsainak választását 2010. május 26. és június 26. között rendezik meg, a pontos dátum még nem ismert.

Magyar szemmel nézve az eseményeket leginkább a szerb állampolgároknak az EU iránt fennállt vízumkötelezettségének eltörlése számít fontos előrelépésnek. Ez ugyanis jelentősen megkönnyíti a magyar–magyar kapcsolattartást. Igaz, az engedmény csak azokra vonatkozik, akik új típusú, biometrikus azonosítóval ellátott úti okmánnyal rendelkeznek.

Mindezen fordulatok azonban főként közérzetjavításként foghatók fel. A gyakorlatban ugyanis minden törvényi engedmény ellenére továbbra is másodrendű polgároknak számítanak a délvidéki magyarok. Ez főképp az álláshoz jutás terén nyilvánul meg. Vezető pozíciókba csak a legritkább esetben kerülhet magyar, azok a szerbek számára vannak fönntartva, legyen szó bármilyen cégről, testületről. Ez alapvetően meghatározza a magyar közösség anyagi viszonyait. Így pedig az is kérdéses, hogy mennyire tudják kihasználni papíron rögzített jogaikat, legyen szó akár a korlátozott önkormányzásról, akár az utazási, mozgási szabadságról. A felülnézetből hurráoptimizmusra okot adó délvidéki változások alulnézetből legalábbis ellentmondásosak.

Ágoston Balázs