Múlt hét közepén Ágotai József, a Diósgyőri Kohászat Vasas Szakszervezeti Szövetségének elnöke levelet írt a miskolci elektromos, víz- és gázművek vezetőinek, melyben azt kérte, hogy legyenek türelmesek a közüzemi számlákkal elmaradó DAM Steel-dolgozókkal. Nincs miből fizetniük, a tulajdonos ugyanis minden ígérete ellenére végül mégsem adta ki az 1500 munkás februári bérét. A dolgozókat az éhezéstől az menti meg, hogy végül a hitelező CIB Bank a kényszerértékesítésből befolyó bevételekből a fizetés 46 százalékának megfelelő összeget a szakszervezetre engedményezett, valamint hogy a Vasas-tagvállalatok körében gyűjtés indult a diósgyőriek megsegítésére.

Mintha a Diósgyőri Acélművek immár csak a munkásoknak lenne fontos. Pedig ahogy a Varga-hegyről ereszkedünk a városrésznyi nagyságú gyármonstrum felé, az évtizedek óta megszokott kép fogad. A termelés acélfészke az egész völgy fölött uralkodik, ágas-bogas útvesztői fölött kémények lebegnek a ködben, centrumában pedig gigantikus acélkagylóként telepszik meg a szürkén csillogó üzemcsarnok. Az illúzió még a gyár bejáratánál is tart: a portás készséges, a falon pedig ott pislákol a kártyás beléptetőrendszer vörös fénypöttye. A vadonatúj, novemberben üzembe helyezett masina mellett tábla figyelmezteti a dolgozókat, hogy fegyelmi vétséget követ el, aki elmulasztja regisztrálni a belépés és a távozás időpontját. Aztán elhúz mellettünk egy munkásforma ember, ügyet sem vetve a követelőző automatára. És abban a pillanatban megcsap a hideg.

– Többen benéznek, hátha van valami újság fizetésügyben, de amúgy a dolgozók már két hónapja otthon vannak – magyarázza a szakszervezeti irodában Lakatos Imre, a vállalat szb-titkára. – Telefonon aligha értesíthetnénk őket, a vonalak többségét ugyanis már kikapcsolta a távközlési társaság.

Az irodában nagykabátban, téli csizmában, több rétegű vastag pulóverben folyik az ügyfélfogadás. A titkárnő izzószálas elektromos hősugárzóval próbálja ellazítani lábait. Fűtés nincs, áram még van, de a szobában így sincs több 9 foknál.

– Ugyanez a helyzet a gyárban is. Mivel nem fizették a számlákat, a legtöbb szolgáltatás szünetel – mondja Ágotai József. – Csak azt a minimális elektromos és gázenergiát kapjuk meg, ami ahhoz szükséges, hogy a kohó ne szenvedjen maradandó károsodást, hogy a csövek ne fagyjanak el.

Épp a hideg, vagyis a megfelelő munkafeltételek hiánya volt a magyarázata, hogy ottjártunk reggelén a szakszervezet leállította a gyárból kifutó kamionok berakodását, és az ezzel foglalatoskodó utolsó dolgozókat is hazaküldte. De valójában ennek súlyosabb oka is van. A munkások nem értik, hogy a csődbe ment gyárból az utolsó két hétben másfél milliárd forint értékben vittek el árukat, miközben nincs pénz a 87 millió forintnyi bér kifizetésére. A kamionoknak egy február közepi árverés nyitotta meg az utat, amikor a CIB Bank élt a zálogjogával, és az adósságok fejében árverést rendelt el a DAM Steelnél. Csakhogy az akciót érthetetlen módon zárttá nyilvánították, az érdeklődők többsége a kapun kívül maradt, s így a munkások között elterjedt a szóbeszéd, hogy bennfentesek fillérekért vásárolják fel a gyár vagyonát.

– Amíg a felszámoló meg nem jelenik, innen senki semmit nem visz ki – ígéri Ágotai József. – S mivel egy évre visszamenőleg joga lesz minden kiszállítást megvizsgálni, szerintem utólag is érdekes dolgok derülnek majd ki.

A kamionok ugyanis nem csak az utolsó hetekben sűrűsödtek meg a gyár területén. Már ősszel is nagy volt a forgalom – természetesen akkor még nem a CIB Bank, hanem az olasz tulajdonosok megbízásából.

– Egyszerűen nem értem ezt a csődöt – mondja az irodába érkező Boros Gyula csarnokmester. – Épp nyáron pörgött fel a termelés, novemberben új kemencét avatott a gyár, decemberben annyi megrendelésünk volt, hogy hónapokra előre be voltunk táblázva. Aztán az újév utáni első műszakot hazaküldték, hogy egy hétre, majd két hétre leáll a gyár… De januárban még folyamatosan indultak Olaszországba az áruval megrakott kamionok. Szerintem odahaza úgy döntöttek, hogy ezt a gyárat az eredményektől függetlenül, mindenképpen be kell zárni.

A szakszervezet szerint viszont ezt csak tetemes késéssel tudatták a dolgozókkal. A két hét leállás egy hónapra nőtt, majd a február is idegőrlő bizonytalanságban telt. Az olaszok arra hivatkoztak, hogy a CIB Bank nem hajlandó tovább hitelezni a termelést, sőt a 3,2 milliárd forintos eddigi adósságot is be akarja hajtani. Ugyanakkor azzal nyugtattak, hogy a munkabért külön számlára rakták félre, s így márciusban sem lesz probléma a fizetések körül – ma már nyilvánvaló, hogy ez ámítás volt. A tulajdonos szempontjából természetesen érthető az időhúzás: minél később válik nyilvánvalóvá a csődhelyzet, annál több mindent tudnak eltüntetni a kényszerárverések megkezdése előtt.

Az olaszok arra hivatkoznak, tavalyelőtt kétmilliárd, tavaly hárommilliárd forint veszteséget termelt a gyár. Ágotai József azonban erre azt válaszolja, látott ő már húszmilliós nyereségről szóló tavalyi eredménykimutatást is, amit aztán módosítottak. Hogy erre miért volt szükség, nem tudjuk megkérdezni. Bár Eugenio Marzorati irodáját csak 18 lépcsőfok választja el a szakszervezet helyiségétől, s a kopott ajtó mögül még a főnök hangját is halljuk, a tulajdonos-igazgató rendkívül sűrű programjára hivatkozva senkinek nem ad még néhány perces interjút sem. Sőt, egy szerepkörét túlértékelő tolmácsnő még vehemensen le is hordja a szakszervezetieket, amiért megmutatták az irodát.

– Utálom ezt a népséget – csapja be végül az ajtót saját hangjától megkergülve. A hölgy egyébként nem a DAM Steel alkalmazottja, tehát teljes fizetésért védi a mundér becsületét. S hirtelen megértjük a portások, a biztonsági szolgálat kedvességét is: a gyár őrzését nem merték feladni a tulajdonosok, a portaszolgálatot ellátó céget tehát – a munkásokkal ellentétben – a mai napig rendesen kifizetik.

A gyárcsarnok mint egy őskori óriáshüllő csontváza. A tető üvegablakairól itt-ott becsöpög az olvadó hólé – rések és töredezések siratják az elmúlt évtized viszontagságait. Amikor itt még zajlott az élet, szinte előny volt, hogy huzatos az üzem. A narancsosan izzó fémkígyók tekintélyes hőt lehelve siklottak végig a gépsorokon. Most halott-hidegen, fekete olajban gyászolva hallgat a gyár. Mígnem lépések koppannak a magányos gépek között.

– Vigyázunk a gyárra, hiszen itt minden érték – mutat körbe az alkalmi őrjárat egyik tagja. – A hetvenes években 25 milliárd forintért épült az acélmű. Tudja az mennyi pénz lenne ma?

Az alkalmi munkásőrjárat tagjai négynaponta lépnek újra szolgálatba. Természetesen mindent nem tudnak megőrizni a gyár számára, például az elmúlt hetek árverésein elkótyavetyélt berendezéseket sem. Van olyan gép, amit 500 millió forintért vett az acélmű, s most ócskavas-árban, 25 forintért kínálták kilóját. A munkások szókimondóan erősítik meg azt, amit eddig is tudtunk:

– Soha nem dolgoztunk annyit, mint november-decemberben. Ha karácsony előtt valaki azt mondja, hogy az ünnepek után bezár a gyár, hülyének néztük volna.

Ágotai József egyébként nem kifejezetten az olaszokat teszi felelőssé a Diósgyőrben kialakult helyzetért. A Cogne-csoport technológiai fejlesztést, korszerűsítéseket, környezetvédelmi beruházásokat ígért, és mindegyikbe bele is kezdett, csak közben kiderült, mindez nagyságrendekkel többe kerül az előzetes elképzeléseknél. Valójában több évtized felelőtlen iparpolitikája felelős az ismétlődő diósgyőri csődökért.

– Nyersanyagot szolgáltattunk más vállalatok számára, állami előírások szabályozták, mit mennyiért adhatunk el. A nyereségesség nem számított, sokkal inkább a foglalkoztatás. Nem engedtek fejleszteni sem, inkább állami pénzen konzerválták ezt a rossz működést, aztán most ránk fogják, hogy feneketlen zsák vagyunk.

A Vasas Szakszervezet ezért kezdeményezi, hogy a kormány vizsgálja felül az egész borsodi kohászati koncepciót, főleg hogy a szomszédos acélfellegvárban, Ózdon is gyakoriak a kényszerleállások. A kohászok elvárnák, hogy az állam – elismerve korábbi felelősségét – aktívabban lépjen fel a probléma megoldásában, s ne akarja évtizedek elmaradását újabb és újabb befektetők nyakába varrni. Ellenkező esetben az lesz, mint most: miután a befektető rájön, hogy ténylegesen milyen költségek rakódnak rá, feladja…

Diósgyőrben mindennap várják a megváltást. Az állami szerepvállalás azonban egyelőre a nagyobb csődöknél immár megszokott forgatókönyvre korlátozódik. Két hete a kormány ugyan miniszteri biztost nevezett ki a munkából kieső kohászok problémáinak megoldására, a megbízottat azonban még nem is látták Diósgyőrben. Állítólag arra vár, hogy a bíróság kijelölje a DAM Steel felszámolóját, erre azonban tizenegy nappal a működésképtelenség bejelentése után sem került még sor. Az ezzel foglalkozó bíró ugyanis influenzában szenved…

Sejtésünk szerint a végveszélybe került gyár a város szocialista vezetésétől sem számíthat túl sok együttérzésre. Káli Sándor polgármester a DAM Steel-csőd bejelentését követő héten éves szabadságának letöltését kezdte meg, Szűcs Erika alpolgármesterrel hosszú külföldi útja miatt nem tudtunk beszélni, a helyettes helyettesének számító Orosz Lajos alpolgármester pedig már amerikai útjára készült ott-tartózkodásunk napján. Pedig ha végre történne valami, az is csak egy-másfél hónap múlva éreztetné hatását. A felszámolónak ennyi idő kell, hogy felmérje, egyáltalán folytatható-e valamilyen formában a diósgyőri kohászat. S ahogy telnek-múlnak a napok, egyre fenyegetőbben közeledik az áprilisi fizetés ideje, amikor minden bizonnyal már a 46 százalék is csak édes álom marad.

szasa

* * *

(Lapzártakor érkezett a hír: a bíróság állítólag a Mátra Holdingot bízta meg a DAM Steel felszámolásával. A cég már a kassai időszak utáni felszámolásban is közreműködött, márpedig az akkori eljárást többen támadták, hogy az acélmű az indokoltnál nagyobb veszteségeket szenvedett. Sőt, a Cogne-csoport egyenesen azzal vádolja a korábbi felszámolót, hogy meghatározó információkat titkolt el előlük, aminek ismeretében nem döntöttek volna a diósgyőri komplexum megvásárlása mellett.)

* * *

Kobold Tamás, Miskolc korábbi kereszténydemokrata polgármestere (1994-2002):

– Diósgyőrt sohasem a minőségi acéltermelés jellemezte. A 140 éves gyárat már a Monarchiában vagy a két világháború közötti Magyarországon is az állami megrendelések tartották el, több pályaszakaszon még ma is láthatók a diósgyőri vasúti sínek. Ráadásul ekkor a vállalat egyfajta szociális funkciót is ellátott: az acélműnek volt óvodája, lakótelepe, még temetője is. Nem volt ez másképp a szocializmusban sem, amikor termékeinket döntően más belföldi gyáraknak, esetleg hadiüzemeknek értékesítettük, és húszezer ember dogozott Diósgyőrben. Aztán 1985-től az állam lassan magára hagyta az üzemet, amit azóta sem tudnak megszokni az itt élők. 1990-ben már csak 9600-an dolgoztak itt, s az acélművet kis kft.-kre bontották, majd privatizálták. A kohászatot először Klicsu András vette meg, de cége néhány év alatt csődbe ment. Majd a Horn-kormány 1 dollárért a kassai Rezesnek adta, de a beígért fejlesztéseket a szlovákok nem teljesítették. Sőt, eladták a kohók áramellátásához nélkülözhetetlen üzemi transzformátort az ÉMÁSZ-nak. Azóta Diósgyőr folyamatos versenyhátrányban van a többi acélművel szemben, hiszen a kohászat költségeinek legnagyobb részét az energia adja, márpedig így még külön fizetünk a nagyfeszültség középfeszültséggé alakításáért. Aztán a kassaiak is csődbe mentek, s 2000-ben így kerültek képbe az olaszok, akik 4 milliárd forintért megvették ugyan az üzemet, de már nem volt pénzük az évtizedek alatt lerobbant infrastruktúra rendbehozására, a transzformátor visszavásárlására. Közben minden egyes csődöt állami konszolidáció követett, ami a gyárnak is sokba került, hiszen a felszámolók vagyontárgyak értékesítésével egyenlítették ki a korábbi számlákat. 1994-ben már csak 6300-an dolgoztak itt, 1998-ban 2300-an, s az utolsó két évben az acélmű már csak 1500 embernek adott megélhetést. Közben viszont a diósgyőri kohászatból jó néhányan meggazdagodtak.