Ébresszük fel a magyarságban szunnyadó erőt!

– A napokban kiküldött meghívó szerint az 1988-as Erdély-tüntetés volt az első megmozdulás, amit a kommunista hatalom már nem mert elfojtani. Miért váltak hirtelen engedékennyé a kommunisták a magyarokkal szemben?

– Visszatekintve úgy gondolom, a hatalom megtorpanásának legfőbb oka az volt, hogy akkora tömeg gyűlt össze, amelyet már nem mertek megtámadni. A kezdeményezők, azaz a lakitelki mozgalom tagjai mögött – Zétényi Zsolt, Lezsák Sándor, Csurka István – jelentős társadalmi támogatottság állt, ez pedig elgondolkodtatta az elvtársakat.

A kezdeményezőkhöz közben csatlakoztak az akkor már létező Fidesz alapítói, illetve az SZDSZ részéről is aláírták néhányan a memorandumot. Szóval egy tényleges össznépi megmozdulással találta szembe magát a kommunista hatalom, és olyan beszédek hangzottak el, amilyenek egész odáig teljességgel elképzelhetetlenek voltak, nemcsak nagy nyilvánosság előtt, hanem szűk körben is. A szervezők bátorságát bizonyítja azonban, hogy a rendszerváltó értelmiség hosszú időn keresztül minden évben megemlékezett Nagy Imre kivégzéséről, amit a hatalom minden esetben erőszakkal akart megakadályozni. Két héttel korábban az aktuális június 16-i évfordulót is brutálisan szétverte a pártállam rendőrsége. Ez volt az a Batthyány-örökmécsesnél tartott tüntetés, ahol Kis Jánost, az SZDSZ alapítóját és Tamás Gáspár Miklóst együtt gumibotozták meg Orbán Viktorral, a Fidesz alapítójával. Ez is jelzi, hogy még a Kádár-rendszer utolsó éveiben is mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy az ember utcára menjen.

– Az állampárt és a hatóságok önmérsékletében közrejátszhatott, hogy a hazai kommunisták egy része is támogatta a tüntetés céljait?

– Ez összetett kérdés, amire nem könnyű válaszolni. Mindenekelőtt még létezett a Munkásőrség, gőzerővel dolgozott a III/III., tehát a hatalomnak megvoltak az eszközei a tömeg szétveréséhez. Nem mellékes, hogy 1988-ban még Grósz Károly volt a főtitkár, egy igazi keményvonalas kommunista, illetve Kádár János is pozícióban volt. A lehetőség és a vezetők készsége is adott volt tehát arra, hogy fellépjenek a magyarok ellen. Lehettek azonban a hatalom berkein belül olyan MSZMP-funkcionáriusok, akikbe szorult annyi nemzeti érzés, hogy megértsék, ez olyan fontos ügy, ami miatt el kell tűrniük, hogy a nép kiadja magából a haragját. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a már említett két héttel korábbi tüntetés leverésének jelentős visszhangja volt Nyugaton, úgyhogy a rezsimnek óvatosabbnak kellett lennie. Illetve egész biztos vagyok benne, hogy nem számítottak a százezres tömegre, tehát nem is mertek intézkedni, mivel kétséges volt a végkimenetele.

– Össznépi kiállást emlegetett. Számít arra, hogy az egykori SZDSZ vagy annak szellemi holdudvara környékéről is megjelenik valaki a mostani megemlékezésen?

– Nem kerek évfordulóról van szó, tehát nem annyira ünnepélyes, hogy megmozgassa azokat is, akikben mélyen szunnyad a haza- és nemzetszeretet. Amolyan meghitt emlékgyűlést tervezünk, aminek aktuális üzenete is van. Körülbelül száz főre számítunk. Azt pedig tudjuk, hogy a bal- és a liberális oldalon is vannak olyanok, akik időnként kifejezik rokonszenvüket a nemzeti gondolat iránt. Tehát remélem, hogy ők is olvassák majd a felhívásunkat és eljönnek. Ez lehet egy közös ügy. A nemzeti oldalról azonban biztosan jelen lesznek a legjelesebb közéleti szereplők. Többek között Tőkés László, a romániai forradalom temesvári hőse, aki tapasztalatairól mesél majd, az akkori időkről, illetve arról, hogy mit tehet azért a nemzeti tábor, hogy erősebb és élőbb mozgalommá váljon. Máthé Áron történésztől várunk egy izgalmas történelmi visszatekintést. Zétényi Zsolt, a karakán, kemény kiállásáról ismert nemzeti jogvédő pedig az eredeti szervezők nevében fog felszólalni.

– A kiállás aktualitása alatt a parajdi katasztrófát érti?

– Azt hiszem, hogy ami a parajdi sóbányával történt, az a legtöbb jóérzésű magyart megérintette. Ezeréves múltunk egy darabkája semmisült meg, reméljük, nem teljesen. Azt gondolom, hogy a nemzeti összetartozást erősíteni kell ebben a helyzetben, azt a fajta alulról építkező erőt, amely 1988-ban megmutatkozott, fel kell szítanunk magunkban. Azt az erőt ugyanis ma is birtokoljuk, a megemlékezéssel segíteni szeretnénk, hogy felszínre törjön, érvényesülni tudjon ma is. Ki kell állnunk magunkért és a sajátjainkért, magyar emberek egzisztenciája semmisül meg egyik napról a másikra, közben tönkremegy a székely Sóvidék ivóvízkészlete. Talán kevesen tudják, de lelkes környezetvédőként kezdtem a pályámat, ezért különösen fontos számomra a teremtett környezet megóvása is. Ezzel kapcsolatban pedig szembe kell néznünk azzal, hogy a Maros vizén keresztül eljut a Tiszába a sós vizes mérgezés. Székelyföld turisztikai kincseit Bukarest hanyagul kezeli, évtizedek óta ismert volt ugyanis a probléma, azaz a korondi patakmeder szivárgása. Szakemberek szerint meg lehetett volna fékezni a víz betörését a bányába, Bukarestnek azonban nem volt fontos a székelyföldi magyar emberek sorsa. Anyaországi érdek is tehát, hogy nemzeti kincseinket, mint amilyen az ezeréves székely sóbányászat színhelye is, helyben felügyelhessük, ne Bukarestből döntsenek róla. Ilyen előzmények után tehát nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért fontos számunkra Székelyföld autonómiája.

– Egy liberális újságíró szerint van fontosabb is, mint a határon túli magyarság sorsa. Miért gondolja, hogy a világrendszerváltás közepette is fontos a magyaroknak a székely autonómia és a megemlékezés ügye?

– Pont a világban végbemenő roppant változások miatt van igazán szükség a nemzeti összefogásra. Különösen olyan viszonyok között, hogy Magyarországon ukrán titkosszolgálati akciók zajlanak, nemzetközi manipulációk kereszttüzében élünk, miközben külföldi segítséggel megpróbálják megtörni, megosztani a nemzeti gondolatot Magyarországon. Magyar Péterék deszantos alakulata is kapott egyfajta nemzeti mázat, próbálják magukat úgy meghatározni, mintha valami közük volna a patriotizmushoz. Éppen az ilyen veszélyes kísérletekkel szemben kell a nemzeti összefogás ösztönét feléleszteni. Az alulról építkező nemzeti mozgalmak megléte tesz minket immunissá a megosztással szemben.

– Azért ma már mindkét oldalon konszenzus uralkodik abban, hogy a határon túli magyarok a nemzet tagjai. Tehát sikerült előrébb jutni a rendszerváltás környéki állapotokhoz képest?

– Természetesen óriási eredmény, hogy a nemzeti összetartozást a Jakab Péter-szerű csökkent erkölcsűeken kívül már senki nem meri kétségbe vonni. Tehát az egyébként abszolút nemzetietlen módon gondolkodó ellenzék sem meri zászlajára tűzni a határon túli magyarokkal szembeni politikát. Ha úgy vesszük, akkor ez az Orbán-kurzus egyik nagy eredménye. Ezzel együtt a politikai eredmények elismerése mellett az emberek aktivitására is szükség van. Ez megnyilvánulhat olyan formában, mint a Harcosok Klubja, ami nagyon hatékony lehet abban a kőkemény harcban, ami a nemzeti oldalra vár a következő egy évben. Vannak azonban ennél sokkal mélyebb struktúrái is a társadalomnak és a magyar nemzetnek. Az egyformán, pontosabban a bizonyos fontos nemzeti kérdésekben egyformán gondolkodó embereknek pártpolitikai kiállásoktól függetlenül is össze kell fogniuk. És ennek fontos eszköze, hogy megemlékezzünk a rendszerváltás előtti Magyarország első nagy tüntetésről, ahol nagyon sokféle erő mozdult meg és tette a dolgát. És ha újra olyan helyzet elé kerülünk, amikor a magyaroknak együtt, bátran ki kell állniuk, akkor a jövőben sem szabad elforduljunk egymástól. Akkor sem, ha a politikai lövészárok ellentétes oldalán állunk is. Igazából ezzel az üzenettel szerveztük meg az emlékgyűlést.

– Más a nemzeti összefogás tartalma most, hogy az unió úgymond megoldotta Trianon problémáját?

– Mindannyian pontosan tudjuk, hogy nem oldotta meg. A magyarokkal szembeni etnikai tisztogatás ma adminisztratív eszközökkel zajlik az elcsatolt területeken. Nem túlzás azt állítani, hogy felszámolják a magyarságot a történelmi szállásterületen. Korlátozzák a nyelvhasználatot, üldözik a szervezeteinket, vegzálják a határon túli magyarság képviselőit. A román állam eltűri a soviniszta szervezetek akcióit, a temetőrongálást, a jelképek meggyalázását. Most is számos pert folytatnak az AUR-hoz köthető úgynevezett civil aktivisták a székely zászló használata miatt, komoly összegekre bírságolják azokat a településeket, amelyek kirakják a székely szimbólumokat. A turisztikai támogatások manipulálásával elérik, hogy az egyébként színmagyar vagy magyar többségű települések turisztikai attrakciói közelében román vállalkozók hozhassanak létre különböző fejlesztéseket, kiszorítva a magyarokat a területről. Nyilvánvaló, a cél az, hogy az utolsó színmagyar tömböt is feltörjék. Csak a társadalmi ellenállás gátolta meg időlegesen azt is, hogy a csíksomlyói nyeregben ne épüljön fel Románia legnagyobb titkosszolgálati és készenléti rendőrségi kiképzőbázisa. Gyakorlatilag a nyereg aljában, a kegytemplomtól néhány száz méterre akarták megépíteni egy elkobzott telken. Megjegyzem, a román belügy a telket azóta sem adta vissza az egyháznak, tehát egész biztos, hogy nem tettek le végleg a szándékukról. És akkor arról nem is beszélünk, hogy olyan helyeken, ahol valóban kisebbségbe szorul a magyarság történelmi városainkban, amelyek száz éve még színmagyarok voltak, gyakorlatilag üldözik a magyar szót és ellehetetlenítik a magyarokat. De Felvidékről is tudok példát hozni, Bősön nyolc év börtönbüntetéssel fenyegették meg a szlovák hatóságok a magyar polgármestert, mert meg mert emlékezni Trianonról és a ’48-as szabadságharcról. Nekünk magunkért kell kiállunk, mert az EU nem fog. Ismétlem, azokat az erőket kell a mélyből előhívni, amelyek 1988 június 27-én a Hősök terén a százezer ember lelkében megnyilvánultak. Amilyen világ kezd kirajzolódni, erre az erőre szükség lesz a következő években.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy egy nap eljutunk oda, hogy létrejön a magyar–román kiegyezés és megszűnik ez a probléma?

– Sosem szabad elvetni vagy feladni ennek a lehetőségét. Vannak jó szándékú kezdeményezések a másik oldalon is, vannak nagyon jó gondolkodású román értelmiségiek, főleg Erdélyben, akik belátják, hogy most már szinte mindent elvettek, azt a keveset, ami maradt, akár meg is hagyhatnák a magyaroknak. A békés együttélés, egymás múltjának a tiszteletben tartása és megértése sokat lendítene mindkét nemzet sorsán, ez az attitűd azonban még kisebbségben van Romániában.