Egy magyar históriás életútja

– Milyen örökséget hoz otthonról?

– Édesapám, Bakay Gyula a Bácskában, Magyarkanizsán született, édesanyám kőszegi. A trianoni tragédia után bácskai nagyszüleim nyolc gyermekükkel a megcsonkított Magyarországra költöztek, édesapám tanítóképzőt végzett, és az akkori Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, Akasztón tanár lett. Mondhatjuk, hogy ő indította el a gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által kezdeményezett közoktatási program keretében épült akasztói iskolát. Máig megvan, nagyon szép épület. Én Kalocsán születtem 1940-ben.

De édesapámnak honvágya volt, és amikor 1941 tavaszán Délvidék egy részével együtt Magyarkanizsa is felszabadult, a családunk hazatért a szülővárosába. 1944 szeptember végén fordult a kocka, Bácskát elfoglalták a szerb kommunista partizánok, és kegyetlen vérbosszú kezdődött. Édesanyám épphogy el tudott menekülni velem és két testvéremmel a mészárlás elől. A Tisza partján ma is láthatók a jeltelen tömegsírhalmok. A családunk nehezen állt talpra, ráadásul hétéves koromban súlyos tüdőgyulladást kaptam, sokáig élet és halál között lebegtem. Édesapám katonaorvos öccse szerzett penicillint, amit injekció formájában kellett beadni kétóránként. Emiatt éjszaka alvásról nem lehetett szó. Hogy kibírjam, édesapám odaült az ágyam mellé, és felolvasta nekem Kós Károly Az országépítő című regényét. Ez a mű nagyon megragadott, és mire édesapám a végére élt, megérlelődött bennem a gondolat, hogy a magyar múlttal akarok foglalkozni.

– Ez azonban nem volt könnyű pálya a kommunizmusban azoknak, akik az igazságot keresték.

– Szerencsém volt, mert kitűnő minősítéssel érettségiztem, és így felvettek az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a régészeti tanszéken László Gyula professzor úr tanítványává fogadott. Lenyűgöző volt a tudása és előadásainak stílusa. Nem csak régész volt, hanem festő- és szobrászművész is, Rudnay Gyula tanítványaként elvégezte az akkori Magyar Királyi Képzőművészei Főiskolát. Sok megpróbáltatáson ment keresztül, a kommunizmusban sokáig nem kapott teljes értékű tanári állást, csak óraadóként alkalmazták. Csak nem sokkal a hatvanadik születésnapja előtt kapta meg a történettudományok doktora címet, de a Magyar Tudományos Akadémia soha nem fogadta tagjai sorába. Az MTA tele volt marxistákkal, és még ma is sok van belőlük. Ez is fontos tapasztalat volt a szakmai tudás mellett. A disszertációmat kitűnő eredménnyel védtem meg, ezután az ELTE Régészeti Tanszékére és a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetéhez is beadtam egy-egy álláspályázatot. Egyiket sem kaptam meg, az ELTE esetében a sötét múltú Ortutay Gyula tett keresztbe, aki gyűlölte László Gyulát, ezért megakadályozta, hogy mellette tanársegéd lehessek. A professzor úr nagyon a szívére vette, hogy az ő kedves tanítványa állás nélkül maradt, és az undorát legyőzve elment Erdei Ferenchez, az MTA akkori főtitkárához, és letette elé a kitűnő minősítésű disszertációmat. Ennek hatására végül akadémiai elnöki ösztöndíjhoz jutottam, és mégis bekerülhettem a Régészeti Intézetbe, ahol 1965-től tíz évig tudományos munkatárs lehettem a Magyarország régészeti topográfiáját kutató részlegnél.

– Mit választott szakterületének?

– Az őstörténet, a honfoglalás és az államalapítás kora érdekelt legjobban. Nagy álmom volt, hogy feltárhassak egy olyan államalapítás kori központot, amelyről gazdag hazai és nemzetközi forrásadataink vannak. A Szent László király által alapított somogyvári bencés monostorra esett a választás, ahol 1972-ben kezdtem kutatásokat. Közben megpályáztam a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum megüresedett igazgatói állását, és László Gyula professzor segítségével el is nyertem. A feltárás kisebb szünetekkel 1989-ig folyt, Somogyvár kiemelt nemzeti emlékhellyé vált, igaz, sajnos nem úgy valósult meg, ahogy én megálmodtam, a pénz nagy részét egy látogatóközpont létrehozására fordították a feltárt romok konzerválása helyett. Emellett az őstörténettel is foglalkoztam.

– Miként lehetett érdemi munkát végezni azokban az évtizedekben?

– A Magyarok Világszövetsége X. kongresszusán hangzott el az a megállapítás, hogy a magyarság rejtélyes eredetű nép. Ez így van, a rejtélyesség fő oka pedig az, hogy a kommunisták nem szeretnek, sőt, kifejezetten utálnak minket, ezért igyekeztek többek között források elvonásával ellehetetleníteni az őstörténet-kutatást. Ez annál feltűnőbb volt, hiszen a környező, akkoriban szintén szocialista országok gőzerővel kutatták a saját ősmúltjukat, és ha nem lelték, akkor találtak ki maguknak, gondoljunk csak a románok dák–római mítoszára. Nálunk ezzel szemben egészen 1968-ig nem is lehetett őstörténeti kutatási témát választani. Én is csak 1964-től kezdtem kiterjedtebben vizsgálni ezt a kérdéskört, miután a Dunakanyarban, az Ipoly mentén, Szob és Ipolytölgyes térségében elkezdhettünk honfoglalás kori sírokat feltárni. Nagyon primitív körülmények között dolgoztunk, de nagyon szép eredményeket értünk el, közel 300 sírt tudtunk feltárni. Őstörténeti kutatásokról azonban akkoriban szó sem lehetett. Később sem szerették, ez is oka lehetett, hogy 1977-ben durva és igazságtalan támadás után eltávolítottak kaposvári múzeumigazgatói székemből, mondván, nem felelek meg a szocialista normáknak. Nagyon fájdalmas volt, egyik napról a másikra állástalan, megvetett ember lettem.

– Mihez kezdett akkor?

– Egy barátom, a szombathelyi Savaria Múzeum akkori igazgatója segítségével elnyerhettem a Kőszegi Városi Múzeum igazgatói tisztségét. Ez kicsike poszt a végeken, de nekem sokat jelentett, mert békességben, nyugalomban dolgozhattam. Eddig mintegy harminc könyvet írtam, ezek jelentős része Kőszegen született. Emellett feltártuk a kőszegi várakat és városi védműveket, valamint, növelendő a vendégforgalmat, a Szálasi-bunkert, illetve azt a helyet, ahol a Szent Koronát őrizték 1944–1945 fordulóján. Azt gondoltam, ez turisztikai látványosság lehet, de tévedtem, elismerés helyett kegyetlen támadásokat kaptam, elmondtak mindenféle nyilasapologétának, Szálasi-kegyhely kialakításával rágalmaztak. 2003-ban még az a példátlan eset is előfordult, hogy egy kiállítást a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége nyomására bezárattak, mivel a támadók szerint a tárlat nem hangsúlyozta eléggé a nyilas időszak szörnyűségét. Ez azért nagyon fájdalmas, mert a vádak egyszerűen nem igazak. A támadások kezdettől végigkísérték az életemet, mivel nem titkoltam nemzeti radikális nézeteimet, később pedig elfogadtam a Magyar Igazság és Élet Pártja felkérését az országgyűlési képviselő-jelöltségre, soha nem kaphattam egyetemi tanári állást. Igaz, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán és az akkori egri tanárképző főiskola budapesti karán óraadóként taníthattam, 1996-tól pedig a Gyárfás Ágnes által alapított Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemén lehettem tanszékvezető, ez valamelyest kárpótolt. Abban az időben írtam meg A magyar őstörténet régészeti forrásai I–II–III. című tankönyveket. Bíztunk benne, hogy ez fordulatot hoz a magyar őstörténet-kutatásban, hiszen erőteljesen fogtunk neki a finnugor elmélet kritikájának. De sajnos csak részsikereket tudtunk elérni, az intézményt pedig alig több mint tíz év működés után az akkori hatalom ellehetetlenítette. De vannak fiatal kutatók, akiket komolyan és mélyen érdekel az őstörténetünk, meg akarják és meg is tudják fejteni e rejtélyes eredetű nép titkát. Számos hamis történelmi toposszal kell leszámolni.

– Például melyekkel?

– Sokaknak föl sem tűnik számos régóta sulykolt állítás képtelensége. Ilyen például az örökös vándorlás elmélete. Ez elképesztő ostobaság. Azt akarják elhitetni velünk, hogy az Altaj és a Kárpát-medence nyugati végét jelentő Bécsi- vagy Linzi-medence közötti tízezer kilométeres távolságot sok évszázados folyamatos oda-vissza mászkálással töltötték a hunok és az avarok is. Ez teljes képtelenség, akárcsak az, hogy egy nép elinduljon Belső-Ázsiából, mindig csak kicsivel menjen nyugatabbra, folyamatosan ellenséges népek gyűrűjében küszködve, ráadásul ezek az ellenségek mindig le is győzik, mégis megőrizze a nyelvét, a kultúráját. Ilyen nincs, erre csak egy szilárd önazonosságú, magát otthon érző nép képes, amelyik vele legalábbis nem ellenséges népek között él. Vannak arra adatok, hogy a Kárpát-medencében élő gepidák a VI. században szövetségesnek hívták a longobárdok ellen a kutrigurokat, akik később az Avar Birodalom részei lettek. Tehát nem csak úgy bolyongtak, nem menekültek valaki elől, hanem céllal, hívásra érkeztek a Kárpát-medencébe. Ez a tény kulcs lehet a későbbi hullámok érkezésének megértéséhez is.

– Amennyiben?

– Egyre több olyan adat gyűlik össze, amiből arra lehet következtetni, hogy a magyarság ősnépe a szarmatákhoz: a jászokhoz, szirákokhoz, alánokhoz, roxolánokhoz kötődik, akik már a Krisztus utáni első évtizedekben itt voltak a Kárpát-medencében, a Dunától keletre. Úgy gondolom, hogy ez a szarmata népegyveleg hívta be a hunokat, az avarokat és a magyarokat is, akiknek vezetőrétege Közép-Ázsiából, a hellenizmus utáni görög Baktriából származik. Ugyanerre mutatnak Kásler professzor úr genetikai vizsgálatai, amelyek III. Béla és felesége, Antiókhiai Anna királyné származását vizsgálták. III. Béla esetében kimutatható volt a baktriai kapcsolódás. A Magyarságkutató Intézet archeogenetikusainak 2020-as kutatásai is azt bizonyították, hogy a Turul-nemzetség entogenezise ugyanide, a mai Afganisztán területén egykor létező Baktriába vezet. Ugyanott tártak fel kusán hercegi sírokat a Krisztus előtti első századból, ezekben olyan szíjvégeket, övvereteket találtak, amelyek később a hunoknál, az avaroknál és a magyaroknál megismétlődnek. Emellett nagyon fontos kutatások folynak Mongóliában a belső-ázsiai hunok világát illetően. Ebben nagy szerepe van nagykövetünknek, az orientalista Obrusánszky Borbálának. A feltárt sírokban eltemetett előkelők és közemberek embertanilag egyaránt europidok, klasszikus kaukázusi és pamíri típusok.

– Milyen tévtanok vannak még?

– Szintén képtelenség azt állítani, hogy még az Anjou-korban is, amikor Magyarország Európa egyik vezető nagyhatalma volt, az őseink földbe vájt putriszerű építményekben éltek, miközben már az újkőkorban is építettek fából, szárított vályogból többosztatú házakat. Elvégeztem egy kísérletet: régészhallgatókkal rekonstruáltam ilyen földbe vájt, szénával-szalmával fedett nyeregtetővel ellátott putrikat, és amikor esett, megkértem őket, hogy töltsenek el benne egy kis időt. Úgy jöttek ki, mint a vaddisznók a dagonyából. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy emberek tömege élt volna ilyen körülmények között – miközben régészeti források tömkelege bizonyítja, hogy milyen gazdag díszítésű ruházatuk, fegyverzetük, használati tárgyaik voltak az őseinknek. Jómódú emberek putriban – ez teljes képtelenség. Az ilyen nyilvánvaló ellentmondásokat tudományos eszközökkel föl kell számolni.

– Munkássága elismeréseként 2007-ben Magyar Örökség díjjal, 2013-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével, 2020-ban pedig a Magyar Érdemrend parancsnoki keresztjével tüntették ki.

– Ezek az elismerések jólestek. Az is nagy örömmel töltött el, hogy 2019-ben Kásler Miklós professzor úr létrehozta a Magyarságkutató Intézetet, aminek első közzétett eredményei ugyancsak cáfolták a finnugrizmust. Amikor felszámoltuk a budapesti életünket és vidékre költöztünk, a hétezer kötetes, többek között orosz és más idegen nyelvű köteteket is tartalmazó könyvtáramat ezért is a Magyarságkutató Intézetnek adományoztam. Sajnos ezt soha nem említik, nem is hivatkoznak rám, sem a könyveimre, és azóta irányváltás is történt, az áttörés így nem következett be. 2002 tavaszán a Magyar Igazság és Élet Pártja országgyűlési képviselőjelöltjeként én is ott álltam a Hősök terén a színpadon – ez is fel van róva bűnömül –, mellettem állt az azóta sajnos elhunyt kiváló barátom, Szentmihályi Szabó Péter, aki ott mondta el nekem Könyörgés című versének utolsó négy sorát, le is írtam: „Tudom, csupán porszem vagyunk, fűszál, mely út szélén kinő. Legyen meg a Te akaratod, Uram, de kérlek, adj még egy kis időt!” Nyolcvanöt év nagy idő, talán néhány évet még ad nekem a Jóisten a magyar önismeret helyreállításért folytatott küzdelemhez.