A romhányi csata jelentőségét nehéz elfogultság nélkül vizsgálni, főként ha tekintetbe vesszük az elmúlt évtizedek szocialista propagandáját, melyben II. Rákóczi Ferencnek, illetve egykori jobbágyának, Esze Tamásnak is igen nagy szerep jutott. Ők ketten tökéletesen megtestesítették a marxista-leninista történelem- és társadalomszemlélet kívánalmait. A földesúr, aki jobbágyokat vezet az idegen elnyomók és a kizsákmányoló arisztokrácia ellen, hogy felszabadítsa Magyarországot.

A jobbágy-brigadéros, aki a dolgozó nép fiaként lett az osztálykorlátait túllépő fejedelem méltó társa. A rendszerhű történelemírás soha sem volt mentes a kegyes hazugságoktól és elkendőzésektől.

Rákóczival kapcsolatban sokan fogalmazták meg azt a véleményt a múlt század második felében, miszerint a modern, független, haladó Magyarországért, a magyar szabadságért küzdött volna. Azonban, mint látni fogjuk, ez is csak egy az elmúlt rendszer imázs építő ferdítései közül.

Az Érsekújvár felszabadítására indított katonai akció 1710 januárjában vette kezdetét. Ekkorra a császári hadsereg már visszafoglalta az egész Dunántúlt, Erdélyt és a Felvidék nyugati részét. Egyedül Érsekújvár, valamint a körülötte fekvő nagyobb terület maradt kuruc kézen, immár egyre szorongatottabb helyzetben.

– Egy érdekes találkozóharc alakult ki a császári seregek és a kurucok között. Rákóczi elindult mintegy tizenkétezer főnyi sereggel, hogy majd valahol Vadkert közelében áttörje a császári vonalakat, onnan pedig Érsekújvár irányába vonuljon. A császári sereg Nógrád környéki csoportjának parancsnoka, Johann Sickingen altábornagy olyan értesítést kapott felderítőitől, hogy Károlyi Sándor kuruc generális közeledik Romhány felé, viszonylag kis létszámú sereggel. Sickingen sebtében összeszedett ezerötszáz főnyi lovasságot, hogy megállítsa az előőrsöt. Mindkét hadsereg Rom hány térségében döbben rá, hogy a másik fél éppen szembe jön vele – mesél a csata kezdeteiről a korszak kutatója, dr. Mészáros Kálmán.

Rákóczi főserege tehát egy jóval kisebb császári csapattal találkozott össze 1710. január 22-én. Rákóczi csapatai komoly hátránnyal indultak a képzettségben, összeszokottságban és fegyelemben magasan fölöttük álló császári seregekkel szemben.

A kuruc hadsereg alapját a felkelés kezdetén önkéntesekből verbuválódott, korabeli szóhasználattal „mezei ezredek” adták. Soraik között többnyire azok szolgáltak, akik már az első időkben csatlakoztak a fejedelem zászlajához, és saját fegyverzetükkel, saját lovaikon indultak csatába. Rákóczi zsoldosokat is fogadott, akiket az ország pénzén igyekezett megfelelő fegyverzettel, ruházattal és egyéb felszereléssel ellátni. A fejedelem mindvégig törekedett a reguláris hadsereg létrehozására.

A romhányi csatában lengyelek és svédek is harcoltak Rákóczi oldalán. Ők a véletlennek köszönhetően érkeztek a Magyar Királyság területére. Nagy Péter orosz cár ugyanis nem sokkal azelőtt győzedelmeskedett XII. Károly svéd király hadai felett.

A svéd uralkodó a poltavai csata hevében csekély kíséretével együtt elszakadt főseregétől és az Oszmán Birodalom területére menekült. Seregének nagyobb része nyugati irányba vonult vissza, hátuk mögött az üldöző oroszokkal, s a kijevi vajda lengyel, litván, ukrán és tatár csapattöredékeivel együtt Rákóczitól kértek segítséget.

– Rákóczi kényes helyzetbe került, hiszen 1707 óta hivatalosan megkötött szövetségben állt Nagy Péterrel. Azzal a feltétellel fogadta be őket, ha átállnak az ő szolgálatába, s ettől kezdve már nem XII. Károly alattvalói – meséli Mészáros Kálmán. – Schneidern kapitánynak, Rákóczi egyik tisztjének fennmaradt naplója alapján tudjuk, a svéd és lengyel katonák nem jókedvükből álltak a kurucok oldalára. Úgy vélték, hogy XII. Károlynak éppen elég baja volt Péter cárral, és nem akartak ők svéd alattvalóként még a Habsburg uralkodóval is szembeszállni.

Néhány hónappal a romhányi csata után java részük megszökött, a kíséretükre adott tiszteket megkötözve hagyták el út közben, és török földön csatlakoztak királyukhoz. Érdemük ettől függetlenül nem válik kisebbé, Romhánynál derekasan küzdöttek a magyarokkal vállvetve, nagyban hozzájárulva a csata kimeneteléhez.

A Rákóczi-szabadságharc hat csatája közül a hadtörténészi értékelések szerint a romhányi volt a kurucok számára legkedvezőbb kimenetelű. Ugyan itt is vereséget mértek a felkelőkre a császári seregek, de ezt akár meg is nyerhették volna Rákóczi kurucai. A vereség oka kizárólag a csata közben kitört fosztogatási lázban keresendő.

Mint már említettük, Rákóczi serege mintegy tizenkétezer főből állt, míg a császáriak alig ezerötszáz zsoldost vezényeltek ki ellene. Rákóczi úgy döntött, hada felét veti csak be ellenük. A fejedelem hadai a „se pénz, se posztó” helyzet kialakulását követően mindig igyekeztek megteremteni saját jövedelmüket. A magyar vitézek már a török elleni másfél évszázados küzdelemben rájöttek, hogy a portyázó hadviselés, a zsákmányszerzés szinte az egyetlen lehetőség maguk és családjuk eltartására. A kurucok a szabadságharc ütközetei során szinte minden vereségüket ennek köszönhették. A csata sok esetben még el sem dőlt, a katonák máris rávetették magukat a zsákmányra, majd azt igyekeztek minél hamarabb biztonságban tudni, hazajuttatni.

– Romhánynál az volt az érdekes, hogy nem a magyarok, hanem a lengyelek kezdtek fosztogatni – elemzi a csatát Mészáros Kálmán. – A fosztogatás megkezdése előtt egyértelműen Rákóczi serege állt győzelemre. A balszárnyon lévő lengyelek ugyanis egy átkaroló hadművelettel beszorították a császáriakat a mocsárba, a források szerint maga Sickingen is nyakig süllyedt benne. A kurucok tehát már a kezükben érezhették a győzelmet.

A lengyelek ekkor kezdtek fosztogatni. Felprédálták a császári seregek ellátmányát rejtő szekereket, felkoncolták Sickingen tábornok szeretőjét is, aki egy hintóból nézte a csatát. A hatalmas kavarodás közepette a kuruc sereg is zsákmányolni kezdett, még a fejedelem társzekereit is kifosztották, benne a tábori kápolna felszerelésével. A császári hadak pedig kijutottak a mocsárból, s újra tisztjeik köré gyűltek. A Savoyai-dragonyosok parancsnoka, Saint-Croix tábornok észrevette a magyar jobbszárny és a sereg többi része közötti rést, és támadást indított.

A kuruc gyalogságnak sikerült a mocsáron keresztül kereket oldania, a csata mészárlásba torkollott. Az osztrák sereg fele, mintegy hatszáz katona veszett bele a Lókus-patak mocsaraiba. Rákóczi seregének másik fele azonban nem avatkozott közbe.

– Akik nem vettek részt a csatában, végig tétlenek maradtak. Januárban korán sötétedik, a délutáni órákban vagyunk, szürkül, ködös idő van, nem tudhatjuk, mit láttak, látták-e egyáltalán, hogy mi történik. Említették, hogy a csata végén Rákóczi a hídnál volt már, de nem tudjuk, melyiknél, s azt sem, hogy hol vezetett át híd a folyón, s ez milyen messze volt a csata helyszínétől – magyarázza a történész. – Újabb, lényeges forrás ezzel kapcsolatban nehezen fog előkerülni. Talán a Hadtörténeti Múzeum osztályvezetője, Négyesi Lajos által tervezett terepkutatás hozhat jelentősebb eredményt, erre remélhetőleg a közeljövőben sor kerülhet majd.

A csata végkimenetelét Ottlyk György brigadéros nyomán Mészáros Kálmán is döntetlennek ítéli. „Németet az elmúlt szerdán megvertük dicsőségesen, de a harchelyről gyalázatosan elszaladtunk.”

A döntetlenre végződő romhányi csata nem játszott szerepet a háború kimenetelében. A kurucok katonai veresége pedig csak egy előnyös békekötéssel volt elkerülhető.

Rákóczi képviseletében báró Károlyi Sándor, a királyi csapatok részéről gróf Pálffy János 1711. április 30-án megkötötte a szatmári békét. Eszerint a király lemond abszolút jogáról, megkegyelmez a szabadságharc résztvevőinek, tiszteletben tartja Erdély és Magyarország rendi alkotmányát, a harcolókat pedig meghagyja szerzett kiváltságaikban, jussukban, amennyiben felesküsznek rá. Károlyi elfogadta a feltételeket az éppen Péter cárral tárgyaló Rákóczi távollétében. A fejedelem azonban nem bízott az időközben elhunyt I. József és az új király kegyelmében, először Lengyelországban, majd Franciaországban, végül Törökországban telepedett le. Habár a szatmári béke pontjaiban javarészt ugyanazok a kitételek szerepeltek, amelyek miatt Rákóczi megindította szabadságharcát, a fejedelem mégsem fogadta el. Ő ugyanis korábbi tapasztalatai alapján nem bízott a Habsburgokban, inkább egy új dinasztiát látott volna szívesen a magyar trónon. A múlt rendszerben Rákóczi nevét összekötötték a modernizációval. Az egykori propaganda szerint a fejedelem a feudális elnyomás ellen kelt fel, hogy lerázza az elnyomó földesurak igáját.

– A modern történettudomány alaptalannak kell, hogy minősítse azokat a nézeteket is, amelyek szerint Rákóczi Ferenc Magyarország modernizációja érdekében és a feudális elnyomás ellen kelt volna hadra. Legfeljebb a rendi Magyarország némi reformjáról volt, illetve lehetett volna szó – mutatja be Rákóczi politikáját Mészáros Kálmán. – Társadalmi szinten a jobbágy és a földesúr viszonyának rendezése lett volna a legfontosabb kérdés, erre azonban majd csak Mária Terézia alatt kerülhet sor. Rákóczi nem jobbágyfelszabadításra s nem is a jobbágyság földesúri terheinek lényeges könnyítésére, hanem csupán a katonáskodóknak a kiváltságosok közé való beemelésére tett ígéretet. Biztonságpolitikai téren a legfontosabb veszélyt még ekkor is az oszmán hódítás jelentette Magyarország és népei számára.

A XVIII. század egész Európában a dinasztiák kora volt, erős uralkodói szövetségek hálózták be a kontinenst. Az oszmánok elleni hathatós védekezéshez Magyarországnak olyan szövetségesre volt szüksége, amely az országon kívüli erőforrásokra támaszkodva tudta segíteni.

– Az Oszmán Birodalom Magyarország egyes részeire, különösen Erdélyre még mindig igényt tartott. Ha nincs mögöttünk a Habsburg-dinasztia a Német-római Birodalom és az örökös tartományok erőforrásaival, önerőből nagyon nehezen tudtunk volna helytállni abban a gazdasági és társadalmi helyzetben, amely Rákóczi korát és még az azt követő évtizedeket is jellemezte – fogalmaz Mészáros Kálmán. – Ráadásul Lengyelország példája alapján bizton állíthatjuk, a rendi anarchia súlyos következményeit is csak az erős központi hatalom háríthatta el.

Rákóczi is felismerte mindezt, győzelme esetére több európai uralkodócsaláddal felvette a kapcsolatot, meghíva őket Magyarország szabaddá váló trónjára. Tárgyalt a bajor választófejedelemmel, talán a porosz trónörökössel, valamint az orosz cári dinasztiával, a Romanovokkal is, ám a bizonytalan lehetőségre egyikük sem mert igent mondani. Rákóczi végül még a Porta számára is kész lett volna területeket átengedni katonai támogatásért cserében, s bujdosóként is egyedül a török fegyverek erejében bízva kísérelte meg a hazatérést.

Fia, Rákóczi József herceg kifejezetten az oszmánok bábjaként vonult hadba III. Károly ellen.

Mindezek ellenére Rákóczi a magyar történelem talán egyetlen olyan szereplője, akinek szimpátiája évszázadok óta töretlen. Az ő példája is buzdítóan hatott Petőfire és társaira 1848-ban, a XX. század elején Ady kötészetére volt nagy hatással, a népköztársaság idején a szabadság örök védelmezőjét tisztelték benne. Elismertsége a mai napig töretlen. Ám kötelességünk megtisztelni őt azzal, ahogy annak látjuk, aki valójában volt, nem pedig a különböző korszakok homályos szemüvegén keresztül.