Három gyerekkel még családban sem könnyű az élet, pláne ha az édesanya magára marad, és egyszerre szakad a nyakába a nevelés, a háztartás és a pénzkeresés gondja – már ha éppen akad állása. Merthogy ez ördögi kör: egyedülálló anyaként hiába szeretne az ember elhelyezkedni, nehéz abszolválni a pontos munkakezdést, mikor a gyerekkel időre kell beérni az iskolába, és nehéz igent mondani az elvárt túlórára, ha a kicsi betegen fekszik otthon. A bizonytalan egzisztencia, az állandó munkakeresés, a stressz a befizetetlen számláktól és az egyre csak halmozódó adósságok kilátástalan helyzetbe sodorják a családot: az ilyen sorsokat nem kell nagyítóval keresni Magyarországon.

Ezzel Szigligeti Hajni van a leginkább tisztában: három gyermekével, a húszéves Dáviddal, a tizenöt éves Rékával és a nyolcéves Mátéval él Kőbányán, az Újhegyi lakótelepen egy másfél szobás panellakásban. Hét éve egyedül, partner és segítség nélkül birkózva az állandó problémákkal.

Brutális sokk

Kőbánya Újhegyi lakótelepén négy évtizede nem fogott az idő. Talán csak az jelzi a múlását, hogy már nem Skodák, Zsigulik és Trabantok sorakoznak a lakótelep szűkös parkolójában, és a játszótereket is EU-konformmá alakították. A tízemeletes sorházak többségét ugyan szigetelték, kifestették: a panelházak belülről azonban még mindig magukon viselik a pénztelenség minden búját-nyomorát.

Hajniék első emeleti lakása szűkös, de tiszta, a lehetőségekhez képest igyekeznek barátságossá varázsolni az otthonukat. Az apró konyha melletti előszoba falán képek közös nyaralásokról, régi kirándulásokról, pici babákról és a belőlük lett kamaszokról. Ami feltűnő, talán a túlzsúfoltság: a két nagy szobáját egy könyvespolccal igyekeztek szétválasztani, míg a kicsi anyukájával egy szobában alszik, az egyszerre hálószobaként nappaliként és étkezőként funkcionáló nagyobb helyiségben. Ötven négyzetméteren élni két kamasszal és egy nyolcévessel persze nem egyszerű – a minimális élettér miatt gyakran okoznak konfliktust a négy különböző korosztály igényei. Ráadásul a kis Máté szinte apjaként tekint a bátyjára – hiszen mire tudatára ébredt, az édesapja már elhagyta a családot.

– A kálváriám hét évvel ezelőtt kezdődött, mikor a férjem megtalálta gyerekkori szerelmét, két hónap múlva pedig elhagyott minket – kezd Hajni a történetébe. – Ez brutális sokk volt, pláne hogy tini korom óta vele voltam, s ha szerényen is, de boldogságban éltünk. Nem volt egyszerű a talpra állás: először a kétségbeesés, a félelem lett úrrá rajtam, bezárkóztam a lakásba, majd jött a pánik, hogy akkor most mi lesz a gyerekekkel, hogyan, és főleg miből fogom egyedül felnevelni őket. Se tb, se bejelentés. E félelem pedig nem volt alaptalan: előtte éveken át közösen vittek a volt férjével egy nagy, telekommunikációs cégnek dolgozó alvállalkozást, s míg az édesapa végül ott maradt alkalmazottnak, Hajninak gyes mellett már nem volt értelme fenntartania a vállalkozást.

– Felszámoltam hát az egészet, és onnantól kezdve lett nehéz minden. Mindenfelé próbáltam munkát keresni – van egy népi játszóház-vezetői végzettségem és egy játékmesteri ráképzésem is – de pici gyerek mellett sehogy sem ment: hiszen, ha sokáig kell dolgoznod, ki megy érte a bölcsibe, oviba, hova rakod, ha beteg? A nagyok persze besegítettek, de már így is aránytalanul nagy terhet raktam rájuk. A harmincnyolc évesen leszázalékolt, mára nyugdíjas édesanyámra pedig maximum csak egy-két óráig számíthattam. Ráadásul ő a Belső-Ferencvárosban, a Kálvin térnél lakik – én is ott nőttem fel –, számára idegen ez a külvárosi közeg. Ahogy tulajdonképpen számomra is: a szerelem hozott ide, és bár annak idején a férjemmel ezt a lakást csak tranzitállomásnak szántuk, mégis második évtizede itt ragadtunk. Nehéz volt megszoknom ezt a helyet, pedagógus-zenész család sarjaként pedig be kell utaznom a belvárosba, ha egy kis kultúrára, látnivalóra vágyom, a mai napig azt a helyet érzem otthonomnak. Hiába azonban a saját lakás, költözni nem tudunk, hiszen a fele a gyerekek édesapjáé, ha eladnánk, a sok százezer forint közüzemi és közösköltség-tartozás miatt talán kétmillió forint maradna. Abból pedig hova menjünk lakni négyen? Nem beszélve arról, hogy a gyerekek már itt érzik magukat itthon – magyarázza a kiúttalanság okait az édesanya, majd elmeséli azt is, milyen munkahelyekkel próbálkozott az évek során.

Mielőtt elment főállású anyának, közismertebb nevén gyetre, a harmadik gyermek megszületése előtt dolgozott Cinkotán egy porszívó-ügynökségekkel foglalkozó cégnél. Gyet alatt aztán járt családokhoz bébiszitterkedni és takarítani, de volt áruösszeíró a KSH-nál, egy időközben becsődölt pékségnél adminisztrátor, irodavezető, esetenként csomagoló is egyben, hetvenezerért. Illetve legutóbb call-centeres – napi négy órában, bejelentés nélkül, harmincezer forintért. A takarítást egyébként ma is a legideálisabb munkájának tartja, abból a szempontból, hogy négykor ott tudott állni az óvoda, iskola kapuja előtt, sőt, a beteg gyereket akár magával is vihette – míg súrolt-sikált, porszívózott és ablakot mosott, Máté is elfoglalta magát.

– Az első három egyedül töltött év így – legalábbis pénz tekintetében – nem volt olyan szörnyű: a családoknál, persze szintén bejelentés nélkül, de össze tudtam szedni egy viszonylag biztos havi fizetést, sőt, iskolai szervezésekkel még külföldön is jártunk. A gazdasági válság után azonban fél év alatt totál leépült az egész. Mindenki azon húzta meg a nadrágszíjat, amit maga is el tudott végezni: hirtelen az orvos, az ügyvéd meg a területi képviselő is rendbe tudta már tartani a lakását. Ráadásul, amikor Dávid betöltötte a tizennyolcadik életévét, a főállású anyaságit megszüntették, hiába tanul még mindig érettségi után elektrotechnikusnak. A gyermektartással, a családi pótlékkal és az ilyen-olyan időszakos munkákkal viszont túl gazdagnak számítunk: mivel ezer forinttal túlléptük a fejenkénti huszonötezres határt, az önkormányzattól sem kaphattunk támogatást – magyarázza Hajni, akinek pedig már rég nincs semmilyen tartaléka. Ha a rezsi háromnegyedét és az iskolai költséget kifizetik, gyakran még ennivalóra se jut.

Túlélési praktikák

– Ne tévesszen meg senkit, amit itt láttok, a bútorokat, a szekrénysort, a kanapét mind a házasságom elején vásároltuk a férjemmel – mutat körbe a lakáson Hajni. – Azóta viszont itt semmi sem változott. Pedig elkélne a javítás, a felújítás. Hiába van szigetelve a ház, a nyílászárók negyvenévesek, télen a huzat miatt a zárt ablaknál lebeg a függöny, a radiátorok régiek, gyakorlatilag olyan, mintha nem is fűtenénk a lakást. Körülbelül kéthavonta eláztatjuk egymást a lakókkal az ócska vízvezetékrendszer miatt, esik szét a konyhaszekrény, az ajtók meg vannak vetemedve. Ráadásul, ha valamit szerelni kell, vagy próbálom én megbarkácsolni a fiam, olykor a volt férjem bevonásával, vagy felhívom a Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) honlapján regisztrált, nagycsaládos szakembert, így 20 százalékkal olcsóbban jövök ki, mintha nem fordulnék az egyesületünkhöz. Az innen-onnan érkező segítség amúgy is nagy kincs, nélküle időnként konkrétan éhezne a család. A helyi katolikus Szent László Egyesületbe érkező adományok, például étel, ruha, különböző tiszteletjegyek vagy olcsóbb, NOE-igazolvánnyal megtekinthető rendezvények szolgálnak támogatásként. Évekig a Csocsaj pékséglánc ajánlotta fel aznapi maradékait a helyi nagycsaládosoknak, amiből Hajniék is kaptak, a Katolikus Karitásznál Máté karácsonyi csomagra volt jogosult, a Vöröskereszttől is kaptak egyszer egy doboznyi száraz árut. De a NOE által szervezett, nagyon alacsony költségű balatonlellei táboron második éve már nem tudtak részt venni. Most Hajni barátnője, Noske Lívia próbál segíteni szintén pékáruval, a közeli Újhegyi sétány kisboltjából.

– Pedig igyekszünk még jobban spórolni: nem mosogatunk folyóvízben, drága mosópor helyett mosószódát használunk, energiatakarékos izzókkal világítunk, cipőt akkor veszünk, ha már kilóg valamelyikünk lábujja a bakancsból, és olyankor is kínai áron vagy turkálóból, folyton a leárazásokat figyeljük, mégis egyre gyűlik a tartozásunk. Hosszú évek alatt jó néhány ehhez hasonló túlélési praktikát megtanultunk, kuponokat gyűjtünk például, és mivel nagyon szeretek kötni, apró ajándéktárgyakkal – névre szóló pénztárca, hajpánt, sapka, szütyő, tolltartó – és pulóverekkel járom a garázsvásárokat, iskolai börzéket. Ha a gyerekek kinőnek valamit, potom áron átvesszük a szomszédoktól, és viszont. De előfordul az is, hogy átszaladok egy kis lisztért, a másik meg kér tőlem tojást, sütőport. Szinte szimbiózisban élünk egymással, és mellette állandóan résen vagyunk: Máténak már négyéves korában megvettem például az iskolatáskáját, tornaruhát, tanszereket olcsón, hiába néztek sokan bolondnak. És ezt a szemléletet a gyerekek is átveszik, pláne, hogy akármerre nézünk, így vagy még ennél rosszabbul él a környezetünkben sok család – avat be a túlélés apró, praktikus titkaiba és a szegény ember kényszerű leleményességébe Hajni.

Aki éppen ezért egyáltalán nem csodálkozik rajta, hogy a nagyfia a stressz elől és a családja támogatása érdekében külföldre vágyik: a kevés beszédű, kilátástalan helyzetüket viccel elfedő fiatalember helyett édesanyja mondja el, hogy a német szakmai nyelvvizsga után Dávidnak biztosabb jövője lenne, ha hajón dolgozna. Mert itthon mit lát? Hogy az anyját nap, mint nap megalázzák, a szétküldött álláshirdetéseire még csak választ sem kap, ha pedig valahova mégis felveszik, nincs se tb, se bejelentés, se bérlet, se fizetett szabadság, se gyermekek utáni szabadság, se adó-visszatérítés, a munkaadók kénye-kedvükre dobálóznak vele. Pedig a gimnáziumot most kezdő Rékának is egyre több a költsége: bár a tankönyvei ingyenesek, kezdésnek tizenkilenc ezer forintot kértek gólyatáborra, diákigazolványra, tornapólóra.

Szűkülő lehetőségek

A végszóra megérkező nagylány, bár mellénk ül, szintén nem sokat szól. Ahogy mondja, a barátai egy része sincs jobb helyzetben otthon, de erről nem beszélnek, nem mintha szégyen lenne, de mindenkinek rossz a szüleit évekig ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni. Talán ez is az oka annak, hogy bátyjával, Dáviddal együtt úgy döntött, nem tanul tovább egyetemen, hiszen az még hosszú évekig terhelné az amúgy is rettenetesen szűkös családi kasszát.

– A Kispesti Deák Ferenc Gimnáziumban lettem elsős. Vannak terveim: érettségi után OKJ-s képzésben szeretném megszerezni a rendezvényfotós képesítést, ezért is választottam már most a média-kommunikáció szakot a suliban. Angolból szeretnék felsőfokú nyelvvizsgát tenni, és most kezdtem el a németet, remélem, négy év múlva abból is meglesz a középfokúm – sorolja Réka az elkövetkezendő évek tennivalóit.

Hajni családjából egyébként is többen döntöttek úgy, hogy feladják a felsőfokú tanulmányaikat: tizenöt évvel fiatalabb húga két évvel ezelőtt hagyta ott a Műegyetemet – ami mellett még dolgozott is ügyfélszolgálatosként egy távközlési cégnél –, és ment ki Floridába takarítani, ahol bérel egy lakást, és jól keres. És ahonnan a diákhitelét törleszti, valamint más tartozását próbálja letudni, így sajnos ő sem tud testvérien segíteni. Az anyuka mégsem gondolkodik azon, hogy a kényelmesebb élet reményében ő is itt hagyja Magyarországot, hiszen a gyerekeket nem szívesen szakítaná ki megszokott környezetükből, és persze azért sem, mert nehéz egy ilyen horderejű döntést meghozni, főleg, ha volt párja nem adná áldását a költözésre.

A gyerekeknek van ugyanis kapcsolatuk az édesapával, és Hajni fontosnak tartja, hogy ne szakadjanak el tőle, vele is átéljenek eseményeket. Dávid ugyan már ritkán megy hozzá hétvégére, de azért találkozik vele, Rékának szintén sűrűbbek a baráti összejövetelei, Máté viszont kéthetente nála tölti a szombat-vasárnapot.

Kérdés, hogyan lehet a mindennapi harcokat viszonylag tiszta fejjel, türelmesen csinálni: Hajni szerint vallásos hite – eredetileg egyébként református –, az ezotéria iránti fogékonysága és szoros baráti köre a kulcsai annak, hogy viszonylag kiegyensúlyozottan, nyugtatók nélkül tud élni, kifelé nem mutatva, milyen nehéz körülmények közt kénytelenek boldogulni.

– Még mindig hiszek benne, hogy megsegít a jóisten, és dolgozhatok gyerekekkel, ahogyan azt mindig is szerettem volna. És mivel nem adom magam át a stressznek, nem leszek tőle lelki beteg sem. Vannak persze holtpontok az életemben, a múltkor például Réka szólt, hogy már két hete nem ürítettem ki a postaládámat. Persze, mert egyszerűen nem akartam látni, hogy írt-e a közjegyző. Volt, hogy két napig néztem az asztalon egy hivatalos levelet: ennyi ideig tartott, míg erőt vettem magamon, hogy kinyissam. Mert nem folytathatok struccpolitikát, a probléma attól még nem szűnik meg, ha úgy teszek, mintha nem lenne. Fontosnak tartom elmondani azt is, hogy a gyerekek apjára nem haragszom. Megvívtunk a jó kapcsolatunkért, és mondhatom, hogy ma már nem csupán a közös gyermekeink miatt jó a viszonyunk. Nem ő tehet róla, hogy nem alkalmaznak, nem jelentenek be, átvernek, nem fizetnek ki. Egyvalamit azonban mindig szem előtt tartok, hogy a gyerekek miatt nem hagyhatom el magam: volt egy álmunk a férjemmel, amit egyedül kell álmodnom tovább.

Farkas Anita, Szentei Anna