– A Magyar Nők Szövetsége hosszú évek óta egy épületben működik a Magyar Demokrata szerkesztőségével. Mi jöttünk ide 2000-ben, egy akkori parlamenti döntésnek köszönhetően. Az előző politikai korszak nőszervezeteinek utódaként tekintett egyesület vezetőjeként nem aggódott a veszélyesen jobboldalinak tartott Bencsik András és társai érkezésétől?

– Először is, a Magyar Nők Szövetségét egyáltalán nem tartom utódszervezetnek, bár tény, hogy azoknak a kisebb-nagyobb nőszervezeteknek a pótlására jött létre, amelyek azelőtt többnyire a szakszervezetek és az egyes ipari ágazatok égisze alatt működtek. Nagyon hamar kiderült ugyanis, hogy nem elég a pöttyös kendőt felkötni, hanem minden munkáltatónak meg kell teremteni a jobb női viszonyokat, ha azt akarja, hogy valamibe vegyék. Így a mi szövetségünk már olyan érdekérvényesítő szervként alakult meg közvetlenül a rendszerváltás után, amely a nők meglévő jogait kívánja kiszélesíteni, illetve a társadalmi esélyegyenlőséget biztosítani. Ilyen szempontból semmiféle politikai oldalhoz nem kötődött, és nem kötődik ma sem. De való igaz, hogy ezt az Andrássy úti házat, eredetileg teljes egészében mi kaptuk meg. Ebben szintén nem a pártállás döntött, hiszen a miénk egy stabil társadalmi szervezet volt, amiről azt lehet mondani, mert hát nők mindig is voltak, hogy a lakosság felét összegzi. Később került ide a Demokrata szerkesztősége. Persze az elején mindenki azt mondta, meg vagyok én őrülve, hogy engedem a Bencsik Andrást bejönni ide. Ám amellett, hogy Andrással soha nem ültünk egymás ölébe, olyan sem volt, hogy hátulról mellbe szúrtuk volna a másikat, amikor találkoztunk.

– Ön 1985 óta vesz részt hivatalosan a nők helyzetével foglalkozó szervezetek munkájában, létrehozta többek közt a Független Értelmiségi Nők Egyesületét, a Magyar Női Akadémiát is, illetve többször képviselte hazánkat a nők státusával foglalkozó nemzetközi konferenciákon. Eközben eredetileg gépészmérnök, ami nem mondható tipikus női szakmának.

– Régebben meg pláne nem volt az. Annak idején én például kétszáz fiú közt egyetlen lányként végeztem a Műszaki Egyetemen. De sosem volt ebből problémám, számomra természetes, hogy nőből és férfiból van a világ, amikor ezt kicifrázzák, akkor jönnek a bajok. Persze volt olyan velem is, hogy jött mindenféle tanár, aki azt hitte, a takarítónő maradt bent a teremben. Szerencsémre viszont elég racionális vagyok, és a kiválóan gondolkodó matematikus elmém már a felvételikor kilógott a sorból. Mikor egy év jog után ernyővel a hónom alatt, valami blúzocskában meg szoknyácskában bebaktattam a Műegyetemre, a vizsgabizottság elnöke, későbbi szeretett matematikaprofesszorom megkérdezte: kislány, maga ide jött? Beszélgetni kezdtünk, majd éreztem, hogy közben nézeget, méricskél, azt hittem, kilóg a harisnyám, vagy valami más probléma van rajtam. Miközben csak halálosan zavarban volt, hogy egyedül megjelentem ott nőként, húsz fiú meg még kint állt az ajtó előtt. Belemerültünk a számfogalom kialakulásának témakörébe, és egyszer csak megkérdezte, beszélhetünk-e még tíz percig? Engem még úgy meg nem csodáltak, a professzor azt mondta, hogy tökéletes nőt még nem látott – egészen idáig. Majd két éven keresztül el sem kezdte az órát addig, amíg a második sor első helyére meg nem érkeztem. Ezt csak azért mesélem el, hogy megmutassam, hogy ha az ember tud, és legfőképpen akar valamilyen tekintetben alkalmazkodni és eredményeket elérni, akkor nem számít nő-e, vagy férfi. A kettőnk nagyon jó viszonyának az alapja sem ez volt, hanem hogy én jó matematikus diák voltam, ő pedig egy értelmes gyerekre vágyódó tanár.

– Később aztán tervezőmérnök, sőt Magyar Hűtőgépgyár budapesti igazgatója is lett. Itt sem volt nehéz nőként és akkor már anyaként is helyt állni?

– A gyárigazgatóság már abszolút nem nemekre volt kiosztva. Ott megjelent az egész emberiség: öregek, nők, férfiak, fiatalok, mindenféle beosztásban, amiket a termelés megkívánt. Ráadásul egyáltalán nem volt idegen számomra a dolgozó nő képe: édesapám ötéves koromban meghalt, így anyám tartott el minket, aki a Tungsram műszaki tisztviselőjeként a gyártási szakaszt felügyelte. Nagyon benne volt a sodorban, tudta, hogy egy nőnek dolgozni kell, sőt, ha szükséges, a gépekkel is tudnia kell bánni. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy édesanyámnak négy kisebb testvére volt. Ahhoz pedig, hogy a nagycsalád működhessen, mindenkinek be kellett állni a sorba, nem lehetett nyivákolni. Nem nagyon válogatták őket, hogy most fiú vagy lány, mindegyiknek időben el kellett végezni valamilyen iskolát, majd eltartani a családját. Éppen ezért anyám a munkát soha nem katonás vagy különleges dolognak látta, hanem természetesnek, amit csinálni kell, és kész. Nem is úgy fogta fel, hogy ő egy műszaki nem tudom, micsoda, hanem úgy, hogy neki most történetesen nem horgolni kell, hanem felügyelni, hogy kiváló lámpák készüljenek. Így én is azt tanultam tőle, hogy egy nőnek dolgozni is kell, nem csak otthon ülni és a kisbabát pólyázni, mert bármi történhet, a gyerekeket akkor is fel kell nevelni. Fel kell tudni venni a ritmust, a feladatoktól pedig nem lehet elmenekülni.

– Édesanyja volt tehát az egyik példa, de hogyan lett ebből a nőkkel foglalkozó közéleti szerepvállalás?

– Én alapvetően egyébként is női kultúrában nőttem fel, a családunkban rengeteg nő volt. Volt, aki férjhez ment, volt, aki nem, volt, aki főzött, vagy kézimunkázott, egyik nagynéném ügyvédi irodát vezetett, a másik viszont nagyon jól tudott mindenféle listákat szerkeszteni, egész életében boldogan vezette a kimutatásokat az elkészült lámpákról. Sokféle sors volt tehát előttem. Ezen kívül már az első munkahelyemen – az Akadémia kísérleti eszközöket gyártó cégénél dolgoztam főmérnökként – találkoztam mindenféle emberrel, ilyen-olyan mérnökökkel, feltalálókkal, ami nagy látóteret és közismertséget adott. Ebben az időben kezdődtek el a magyar és különböző államokbeli együttműködések is, meg aztán ott voltak a nemzetközi vásárok, ahol a technikai haladást mutatták be, így rengeteget utazhattam szerte a világban. Megismertem sokféle embert, köztük olyan nőket is, akiket érdekelt más nők sorsa, bennem pedig már gyerekkorom óta ösztönösen megvolt a segítés vágya. Ráadásul mindenütt találtam olyat a nők életében, aminek egy része velem is előfordult, csak esetleg szerencsésebben jöttem ki belőle.

– Addigra a női lét alapvető megváltozása új problémákat is hozott? Hiszen a tömegtermelés kialakulásával lényegesen többen álltak munkába, mint korábban.

– Valóban, a huszadik század első felétől a nők kezdtek rádöbbeni arra, hogy ha nem mennek el dolgozni, mindenképpen hátrányos helyzetbe kerülnek. Persze előtte is rengeteget dolgoztak, a háztartásban vagy a földeken, de a lényeges különbség, hogy nem kaptak fizetést érte. Azzal viszont, hogy saját pénzük és afelett bizonyos szintű önrendelkezési joguk lett, kinyitott előttük egy kaput, amin ki lehetett özönleni. Nem volt többé Isten ellen való vétek, hogy egy nő pénzt keressen, valami olyat csináljon, aminek értelme van, hiszen az izzólámpát ő is ugyanúgy be tudja csavarni, mint a férfiak.

– A nő öntudatára ébredt?

– Pontosan. Mert lehet, hogy a részeg férje még mindig megverte, de legalább már lehetett egy kifelé látszó útja azáltal, hogy elmehet dolgozni. Később aztán már a diplomás nők azon része, amely egy picit eltért a sablontól, és egy csöpp esze is volt, már biztosan el is tudott helyezkedni, bele tudott valamibe ágyazódni, meg tudta mutatni a papírját, hogy nekem is van, nem csak a fiúknak.

– Ami viszont azelőtt forradalmi volt, ma már látszólag a visszájára fordul: egyszerre kell egy nőnek megfelelni anyaként, feleségként és teljes értékű munkaerőként.

– Persze, hogy ez nem könnyű, de én azért nem mindenekfelett akarok a nőknek valamihez erőt adni. Inkább azt szeretném, ha a társadalomban úgy működnének a dolgok, mint egy jó házasságban, ahol nem csak a férj vagy a feleség van, a lényeg az, hogy a család haladjon. Ez egy olyan életprogram a számomra, ami folyamatosan foglalkoztat, és hiába vagyok már nyolcvanegy éves, nem tudom és nem is lehet az erről való gondolkodást abbahagyni. De nem könnyű dolog segíteni, mert a társadalomban eleve nincsenek elég jó mintáink erre.

– Azaz?

– A dolog már az otthoni miliővel kezdődik, vagyis hogy mit lát egy lány az anyjától. Óriási különbségek vannak. Az egyiknek a gyerekei hazajönnek, megeszik az ebédet, megnézi a leckéjüket, megvarrja a ruhájukat, minden tiszta, minden szép és még mesél is, a másik meg zokog otthon, mert nem működik a család.

– De akkor ugyanilyen fontosnak kell lennie annak is, hogy a kisfiúk mit látnak otthon.

– Persze, de a két nem szocializációja még mindig nagyon eltér: a fiúnak a mai napig primátusuk van a családban. A lánynál még most is gyakran ott lebeg előttünk egyetlen reményként, hogy majd köt egy jó házasságot, és azzal meg van mentve az élete. A kislányokat ma is masnis hajjal sétáltatják, minél flancosabban.

– Ez miért baj? A lányok mégiscsak lányok.

– Nem ez a baj, hanem hogy a szocializálódás csak valamiféle seregszemleként jelenik meg, nem érinti meg a lelkeket. Ráadásul erre ma már rájön az a sok eszement hülyeség, amit a tévék, újságok generálnak, lovat adva a fiatalok alá. Mindenki sztár akar lenni, mindenki gazdag akar lenni, mindenki el akarja kápráztatni a környezetét, csillogni akar, de nem tudja megmondani, hogy a végén mi lesz ebből. De a társadalom ugyanúgy nem tudja megmondani neki, mire törekedjék. Egyelőre nem dőlt el az a háború sem, hogy nők és férfiak most akkor különböznek, vagy sem, eltűrik, aztán a végén mégis csak szeretik egymást.

– Akkor hogyan lehet mégis a nőknek segíteni?

– Nehezen. Gondoljunk például arra, hogy van egy cérnagyár, ahol rengeteg nő dolgozik. Nem is annyira a munka fárasztó, inkább a légkör rettenetes: a fülük, hajuk, mindenük már tele lesz kis cérnacafatokkal. Órákon át gyötrik magukat, keresnek valamennyi pénzt, aztán, mire hazaérnek, tán kifújja a szöszt a hajukból a szél. Ez is egy helyzet, amikor a pénzért kell bármit megcsinálni. És ezzel a nővel te mit csinálsz? Mit mondasz neki? Barátkozni akarsz vele? Akarsz neki egy kis pénz adni? Egy kívülálló, aki nincs benne, nem érzékeli, hogy arra a kevés pénzre, amit itt kap, és cserébe így bánnak vele, mégis szüksége van, mert a gyerekének enni kell adni. Vele nem állhatsz oda, hogy gyerünk, menjünk el a jogaidért tüntetni. És ha elmentél tüntetni, akkor mi történik? Mert az is lehet, hogy mire a kócos hajával hazamegy, a férje még jól meg is veri, mert nem főzött levest. Ezek emberi sorsok, és ha szánakozunk, csak megsértjük ezt a nőt, annyit meg nem tudunk adni neki, hogy megváltozzon az egész élete. Az emberiség egésze meg borzasztó kétszínű ezzel az egész dologgal kapcsolatban. Ha megnézzük például a dél-afrikai nők életét, az indián asszonyokét vagy a bártáncosnőkét, csupa látszat az egész, ami ha délután kezdődött, estére szétfoszlik.

– Ezek szerint a munka sem mindig megoldás?

– Valamilyen szinten igen, mert ad egyfajta kilépési lehetőséget a tömegből. Viszont nem tudni, hogy amikor egyszerre a nőkre zúdították, hogy hajrá, menjünk dolgozni, ez most felszabadulás volt-e az ő számukra, vagy csak egy másfajta szemellenzőt kaptak, egy újabb kis rést, amiből éppen úgy-ahogy kilátnak. Hogy ez elegendő-e egy teljes élethez, kell-e a társadalomnak, a családoknak, senki nem tudja. Nagyon sok a kérdőjel, senki nem mondja meg, hogy akkor stop, ne menj tovább, ehelyett mindenki meg akarja valósítani önmagát, de lehet, hogy még a cipőfűzőjét sem tudja bekötni. És akkor még ott vannak az apró ütközések, amikor például a nők nőkkel konfrontálódnak, mondjuk, próbálnak megszerezni egy állást, a másikat meg kirúgatni belőle. Én már nagyon sok generációt próbáltam letapogatni, megismerni. Többször körbeutaztam a Földet, jártam világkonferenciákon, ahol a táncoló afrikai néger asszonyoktól kezdve a legkülönbözőbb kultúrnépekig, mindenkivel találkoztam, de majdnem mindig azt láttam, egy férfi könnyebben lesz empatikus, a munka világában meg pláne.

– Azaz, a nők nem feltétlenül gyönge virágszálak?

– Elmondok egy történetet. Ez az Andrássy úti ház, ahol a szövetség működik, eredetileg Bulyovszky Lilla színésznőé volt. A századfordulón elég jól mentek a színházi előadások, de Blaha Lujza és a többiek mégis eléggé háttérbe szorították őt, ezért fogta magát és elment Németországba meggazdagodni. Amikor megtudta, hogy a millenniumi építkezések miatt bővül majd a város, hazajött, vett egy telket, majd egy fiatal építésszel együtt megtervezte ezt az igen eklektikus ízlésvilágú palotácskát. A jobboldali tornyos rész alsó felébe csináltatott egy kis csobogó vizű medencét meg egy talapzatot, rajta egy női szoborral, amire az volt ráírva, hogy „A rágalmazó”. És mit ad Isten, ez a szobor feltűnően hasonlított színésznő társára, Jászai Marira… Na, ezek vagyunk mi, nők.

– Nincs túl jó véleménnyel rólunk.

– De igen, csak el kell választani a dolgokat. A legnagyobb baj, hogy nincsenek jó modelljeink, női szélkakasokat látunk, akik csak parádéznak itt-ott, mutogatják magukat, de tenni a világon semmit nem tudnak. A politikában főleg az van, hogy beültetik mindenféle kvóták alapján a nőket, akik rögtön lepusztítják az értékeiket, és a férfiak meg azzal a csekéllyel, ami megmaradt nekik, még mindig felül tudnak kerekedni. És nincs harmadik nem, amelyik igazságot tehetne. Mert ha egyszer egy férfi megpróbálna ilyet, nem engednék be többet a kocsmába.

– Pedig a nők mind viselkedésükben, mind kinézetükben igyekeznek egyre keményebbé, határozottabbá válni.

– Ez hiba: a nőknek nőként kell beilleszkedniük, nőként kell jól kinézniük, a lényeg, hogy a külső és belső tartalom, valamint a harmonikus megjelenés összhangban legyen. De attól még részt kell vállalniuk akár a politikában is, be kell bizonyítaniuk, hogy ugyanolyan érdeklődők a társadalmi gondok és azok megoldása iránt, mint a férfiak. Ehhez viszont társadalmi, állami segítség kell, hogy a család és a saját életük mellett, ha vállalnak ilyet, közéleti szerepüket is a legjobban betölthessék. És annak ellenére, hogy a nőknek a sokszorosát kell nyújtania például a munka világában az elismerésért, mint amit egy férfi tesz, közben pedig ellátni a gyereket, végezni a házimunkát, a többségünk igenis elégedett a kétpólusú világgal.

– Az is, aki naponta megjegyzéseket kap, hogy nem dolgozik, „csak” gyereket nevel vagy háztartást vezet?

– Ebben az esetben nagyon fontos lenne, hogy a társadalomban tudatosuljon, hogy a női munka nem ingyenmunka, nem is lehet pénzben kifejezni azt az energiát, időt és lelkierőt, amit egy anya például a gyerekei nevelésébe fektet. Nagyon fontos azonban, hogy egy családban ne frusztrált, rosszkedvű nők főzzenek ebédet, hanem értsenek a gazdaságos háztartás vezetéséhez, legyenek ismereteik a helyes gyereknevelésről, ne maradjanak ezekkel a problémákkal a négy fal között magukra. Aki pedig közben még munkát, közéleti szerepet is vállal, legyen összerendezett, önmagához képest nyújtsa a legjobbat, higgyen abban, hogy jó helyen van, és hasznos, amit csinál.

– Ezek szerint még mindig van bőven feladata a Magyar Nők Szövetségének is?

– Ha kinézek az ablakon, látom, hogy ott van egy nagyszerű fal üvegablakokkal. Ezt valaki megépítette, de mégsem alkalmas teljesen arra, amiért oda tették, belül hideg van, kívül meleg, vagy fordítva, teljesen mindegy. Nem jó. Hiába akarom azonban ledönteni, nem tudom újraépíteni, és ha lerombolom, akkor meg marad a semmi. Amíg nincs más forma, szükség van ezekre a nőkkel, női léttel, női esélyegyenlőséggel és a nők tudatos nevelésével foglalkozó szervezetekre, főleg hogy ma meg már különösen olyan a világ, hogy egyedül nem jutsz el sehova benne.

Farkas Anita